Filmkultúra

A Nemzeti Filmintézet magazinja

Méltósággal teljes – Sebastián Lelio: Egy fantasztikus nő

Az idén a Legjobb idegen nyelvű film Oscarjával jutalmazott transzmozi rendkívüli érzékenységével követel helyet magának az összetett karakterdrámák hosszú sorában. MOZI
 
Egy fantasztikus nő 
(Una mujer fantástica)
chilei-német-spanyol-amerikai filmdráma, 104 perc, 2017
rendezte: Sebastián Lelio
írta: Sebastián Lelio, Gonzalo Maza
operatőr: Benjamín Echazarreta
zene: Matthew Herbert
szereplők: Daniela Vega, Aline Küppenheim, Amparo Noguera, Francisco Reyes, Luis Gnecco, Antonia Zegers
forgalmazza: ELF Pictures
bemutató dátuma: 2018. június 7.

Rögtön a nyitány felettébb árulkodó: lírai-asszociatív vágykép jelenik meg az Iguazú-vízesésről, majd különböző színekben pompázó szaunai beállítás felel a korábbi snittre. Gyorsan kiderül, benne vagyunk két szerelmes lelkivilágában: az idős Orlando és transznemű szeretője, a bárénekesnőként dolgozó Marina önmagukért szeretik egymást. Sebastián Lelio vizuális poézissel tudósít az őszinte érzelmekről, melyek kifejezésével a pár mindkét tagja független lehet, jól érezheti magát. Az Egy fantasztikus nő kapásból a románcok Aranyidejével indít, majd egy váratlan tragédiával (melyet jó érzékkel borítékban lévő repülőjegyek elkeveredése vetít előre) bekövetkezik a hagyományos melodrámai fordulópont, a nagy lamúr veszélyeztetése.

Lelio zsenije a stilizáción keresztül feltáruló emóciók és az abszolút tradicionális műfaji öntőformák egybeolvasztásában rejlik, vagyis mozija legalább annyira új utakat kereső szerzői dráma, mint konvencionális cselekménymintájú szerelmi történet. Tekinteten honoló, alig verbalizálható rezdülések uralják a filmet. Minden finom gesztus a főszereplőnő belső kötélhúzására reflektál, a chilei direktor egyszerre ügyel transzszexuális hősnője elesettségére, illetve az általa óhajtott megnyugvás fáradhatatlan keresésére. Revizionista weepie-ként/ woman’s picture-ként, sőt, új ívású LMBT-darabként pereg előttünk az Egy fantasztikus nő. A férfitestbe zárt Marina hangsúlyosan nőként definiálja magát, és pont ez a dilemma pumpál friss vért a női film szubzsánerébe. A társadalom ugyanis nemi identitása miatt vet sanda pillantásokat a hősnőre, akinek bizonyítania kell önállóságát, vagyis Lelio nem egyszerűen egy nő passióját ábrázolja, hanem azt, milyen akadályokkal birkózik Marina azért, hogy egyáltalán a szebbik nem képviselőjeként, hovatovább emberként tekintsenek rá. Csupán a neki járó méltóságra szomjazik, ugyanolyanná szeretne válni, mint bármelyikünk.

Magával az emberi gyarlósággal néz farkasszemet Marina. Legfőbb ellensége nem is a társadalom, inkább a lekicsinylő mondatokba csomagolt reakciók. Szinte a Délidő egyedül maradó seriffjének vagy a Dardenne fivérek által jegyzett Két nap, egy éjszaka kollégáit felkereső munkásnőjének küldetésére hajaz az itteni hősnő nekifeszülése – az elszántság, a gyötrelmek közepette létrejövő nemi és érzelmi újjászületés élveznek primátust. Lelio más-más helyzeteken keresztül, olykor Pedro Almodóvar esztétikájára hajazva bök rá Marina perifériára vetettségére. Hatósági személyeket ugyanúgy behoz a képbe, mint intoleráns átlagembereket. Attitűdjük ugyanis egy tőről fakad, az Egy fantasztikus nőben az intézmények ridegen, parancsokat biflázva sajátítanák ki Marinát, míg a hétköznapi karakterek önnön kisszerűségüket demonstrálva lökik odébb a hősnőt. Terelődjön a gondolat személyi iratokat kérő vagy a főszereplőt meztelenül fotózó-megalázó rendőrökre, az elhunyt Orlando undorral megszólaló ex-feleségére, vagy a halott férfi bárdolatlan fiára, esetleg a szeretője temetéséről elüldözött Marinára, az összes nehezítő körülmény erős kritika a kirekesztéssel, az empátia hiányával szemben. Velük szemben Marina hiába magányos, jóval fejlettebb erkölcsi érzékű: az Egy fantasztikus nőben egyedül ő és néhány ismerőse, tehát a kevesek tűnnek egészségesnek, míg a hangos többség, a társadalom romlottnak. Hiába próbálják a nőt ragasztószalaggal torzszülötté degradálni, egyetlen támasza végtelen humanizmusa, a határtalan romlatlanság. Marina senkinek nem akar ártani, pontosan a magát civilizáltnak álcázó környezet az, amelyik lehántja magáról a joviális viselkedés maszkját.

Tótágast állt a főszereplő világa és Lelio ezt számos képi megoldással hangsúlyozza. Steril, otthontalanságot, összetörtséget jelképező kórházenteriőrt vált egy álomjelenettel kacérkodó diszkószcéna ezernyi színben pulzáló energiája, a materiális valóságot néha Orlando szellem-jelenései írják felül. A legfontosabb motívum azonban a tükörszimbolika visszatérő használata. Marina introspektív, önazonosságot kereső nőalakként viseli el az őt övező káoszt, ugyanakkor egységessé is próbálja építeni önmagát. Egy épület üvegoldala vagy a mosdóbeli lesújtottság még az orientációs pontok híján lődörgő főalakra hívják fel a figyelmet, míg a munkások által cipelt üveglap, majd a fináléban a hősnő nemi szervét takaró és helyette az arcát mutató tükör az identitását lassan megszilárdító nőt ünneplik. Gyászfeldolgozó drámaként ugyancsak zseniális az Egy fantasztikus nő. A társadalmi elutasításon túl a főszereplőnőt a veszteség bénító érzése is próbára teszi, így Lelio nemcsak a női filmek sablonjait formálja újra, hanem egy újabb belső konfliktussal is dúsítja művét. Hitchcocki suspense thrillerbe illik Marina alvilági alábukása a Finlandia nevű szaunába. Nemi identitását cserélve, a testét törölközőbe csavarva jár át a férfiak és a nők világa között, miközben egy rejtélyes, 181-es számú kulcs birtokában Orlando régi szekrényének tartalmára vadászik. Végül a hősnő szembesül az igazsággal, ám képes feldolgozni azt, így a tekintetből, testbeszédből, fényből, színpalettából, árnyékből költészetet csiholó melodráma keserédes örömöt varázsol a fájdalomból. Lelio szerint a nehézségek után is akad remény, a legnyomasztóbb identitásválság után kivívható az emberi tartás.

Daniela Vega lenyűgözően játssza a körülmények ellenére soha meg nem futamodó főszereplőnőt. Heroizmusa erős meggyőződéséből fakad. Cseppet sem véli kevesebbnek magát: noha férfinek született Daniel néven, számára nem okoz gondot Marina Vidalként bemutatkozni. Nyugalomra vágyik, boldogulni kíván, és imádott Orlandójának akar végtisztességet adni, hogy aztán önmagával is békében élhessen. A film zárlata immár a révbe ért Marinát pásztázza, az előtte ülő figurák a mozivásznat szemlélő publikumra rímelnek. Sebastián Lelio ikont faragott, metagesztusként a filmbéli és a filmet néző szemlélők elé állítja, mi több, példamutatóan keretbe foglalja Marina eredményes küzdelmét. A rendező hű marad a 2013-as Gloria középkorú címszereplőnőjének szabadságfilozófiájához, az ortodox zsidó közösségben újra egymásra találó, A rabbi meg a lánya leszbikus viszonyba bonyolódó nőinek tiszta románcához.               

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322