FIGYELEM, AZ ÍRÁS SPOILEREKET TARTALMAZ!

A szolgálólány meséjéből 1990-ben Volker Schlöndorff rendezésében készült már egy nagyjátékfilmes feldolgozás, ezt leszámítva azonban egyszer sem vették elő. Hogy a termékeny nőket szülőgépnek használó társadalmat bemutató disztópiát 32 évvel a regény keletkezése után, egy olyan elnök vezetését nyögő Amerikában, aki szerint a nőket a nemi szervüknél kell megragadni, ismét adaptálták, egyértelmű politikai állásfoglalás az alkotók részéről.

A filmben a hangsúly a rendszer szintű elnyomásra esett, és az abszurd abnormalitást emelték ki: hangsúlyosan háborús helyzetet mutattak be, s a magas rangú családfőkhöz kirendelt, megtermékenyülésre és szülésre ítélt szolgálólányok egyenruhája is jellemzően olyan élénkpiros volt, hogy mindig kiríttak vele a környezetből. A sorozatban ezzel szemben hiába járunk posztapokaliptikus időkben, a háború csak valahol messze, a hátországtól távol zajlik, amely hátországnak már gördülékenyen kialakult a rendszere, és ebbe minden tekintetben (ruhájuk sötétebb, kevésbé látványos vörösével is) tökéletesen belesimulnak a bentlakásos szülőrabszolgák.

A széria a kirívó, kegyetlen események, az abnormalitás mindennapossá, megszokottá válására épít: el is hangzik benne a „megfőtt béka-szindróma”, ahogy a könyvben is, csak még a békát is kiveszik a képletből – így marad az ember, aki bármihez képes hozzászokni, ezért ha fokozatosan melegítik fel alatta a fürdővizet, akkor észre sem veszi, hogy megfő. A rendszerszintűség, a névtelen, távoli irányítók helyett pedig az alkotók azt bizonyítják rendkívül érzékletesen, hogy mindezt nem láthatatlan elnyomók, hanem mi magunk hoztuk létre.

„Ha lehet, gondoskodj róla, hogy a mennybe kerüljenek! Ehhez Rád van szükségünk. Poklot mi is tudunk teremteni magunknak” – olvasható a könyveredetiben, s habár a sorozatban nem hangzik el, mintha mindvégig ez a gondolat vezérelte volna az alkotókat. Ennek szellemében a tíz rész során azt nézhetjük végig, milyen jól funkcionál az a földi pokol, amit a hősök saját maguknak készítettek elő. De azt is írhatnánk, hogy amit mi készítettünk elő saját magunknak, hiszen ne legyenek illúzióink: A szolgálólány meséje a lehető legkövetkezetesebben mutatja be, hogy nemcsak hogy hasonló helyzetben mi is ugyanígy viselkednénk, hanem hogy máris ugyanígy viselkedünk.

A sorozatban hallható mondatok nem sokban térnek el a mai magyar közbeszédben is tapasztalható megnyilvánulásoktól. A „nőknek be kell teljesíteniük biológiai sorsukat” (ha tetszik: női princípiumukat) kinyilatkoztatása ráadásul olyan képmutató emberek szájából hangzik el, akik bort isznak és vizet prédikálnak, miközben még a Szentírást sem tudják pontosan idézni – pontosabban még cinikusabbak: úgy idézik, hogy az az ő érdeküket szolgálja (ismerős?).

A legerősebb célzás a mának azonban az, hogy az alkotók megmutatják, hogy hőseink értetlenkedve ugyan, de szó nélkül tűrték, hogy a keresztény fundamentalisták, terrortámadásnak (!) álcázva a dolgot, átvegyék a hatalmat, befagyasszák a nők bankszámláit, majd kollektíven elbocsássák őket a munkahelyükről, hogy immár semmi se álljon tenyészállattá degradálásuk útjába. Az egyik flashbacket megelőző belső monológban a főhős szolgálólány, Offred (jelentése: Fredé, Fred tulajdona, ez nem a saját neve, csupán azt jelzi, hogy az őt folyamatosan megerőszakoló parancsnokhoz tartozik) konkrétan azon tépelődik, hogy észre kellett volna venniük a figyelmeztető jeleket, nem szabadott volna hagyniuk, hogy idáig fajuljanak a dolgok, hiszen az egész a szemük előtt zajlott.

A tüntető tömeg lemészárlását bemutató képsorokban pedig az alkotók mindennél erősebben próbálják megjósolni, hova vezet, amikor mindenki talál valami kibúvót, mentséget, hogy miért nem tiltakozik, miért nem lép, miért tűr, miért asszisztál – vagy már csak későn. Ennek átérzéséhez pedig nem kell a Trump ámokfutását nyögő Egyesült Államok polgárának lenni, hiszen mindenhol érvényes, ahol a demokratikus választási rendszer hibáiból vagy épp megcsúfolásaként tisztességtelen, alkalmatlan, elnyomó féldiktátorok uralkodnak a népeken.

A két oldalt, a jók és a rosszak, az elnyomottak és az elnyomók oldalát a sorozat nem választja el élesen. A könyvtől eltérően itt megértetik és közel hozzák a borzalmas rendszert megalkotó figurák csapatát is, azaz a főhősnő urát és úrnőjét, a parancsnokot és nejét, Mrs. Waterfordot. Miközben eleinte csak annak nyomait látjuk, hogy a megtermékenyítési szertartások, amelyeken a Biblia borzalmas félremagyarázása eredményeként hárman vesznek részt, a megerőszakolandó szolgálólány, az erőszaktevő férj és az ebben segédkező feleség, mekkora szenvedést jelentenek a főhősnőnek, addig később fokozatosan azt is bemutatják, hogy Mrs. Waterford is kínlódik. Sőt hamarosan csak hozzá és a férjéhez kapcsolódó flashbackeket is kapunk, amiknek köszönhetően ezekkel a figurákkal is azonosulni kényszerülünk (és a sokrétű, érzékeny ábrázolásnak köszönhetően ez nem is esik nehezünkre).

A regényben és a filmben szinte arctalan, vagy legalábbis kétdimenziós figurák tehát itt arcot és dimenziót kapnak – és nem a Waterford házaspár az egyetlen: a szolgálólányok közös betanítását és felügyeletét ellátó Lydia néninek is vannak emberi, sőt emberséges pillanatai, csak hogy még élesebben bukjon ki, hogy mindezeket a gonoszságokat nem szörnyek vagy rendszerek, hanem emberek kényszerítik rá más emberekre.

Eközben pedig az alkotók oly módon is közelítik egymáshoz a két oldal szereplőit, hogy az első ránézésre vétlen áldozatoknak tűnő szolgálólányokat nemcsak cinkossá, hanem több esetben bűnössé teszik. A regény végén szereplő lincselést a sorozat elejére teszik, hogy még nagyobbat üssön, előtte pedig minden fontosabb szolgálólánnyal kapcsolatban bemutatják, hogy mindegyiküknek van miért gyilkolnia – itt még a főhősnő sem kapja meg azt a felmentést, hogy távol maradt az állítólagos erőszaktevő férfi felkoncolásától, és csak iszonyodva szemlélte, illetve legközelebbi társa sem védekezik azzal, hogy tudta: az illető politikai fogoly, egy harcostársa, és szándékosan kiütötte az elején, hogy minél kevesebbet kelljen szenvednie.

Az ehhez hasonló időrendi változtatások és hangsúlyeltolások egyébként nagyon gyakoriak a sorozatban, és szinte minden esetben valami plusz tartalmat adnak hozzá a regényeredetihez. A legszebb rész, amikor az, ami a regényben csak egy odavetett félmondat volt, a képernyőn a szolidaritás, az összetartás, az egymás melletti kiállás szimbolikus, erőt adó gesztusává válik (amikor a főhősnő menekülni akar a szolgálólányok kiképzőközpontjából, elkapják, és véresre korbácsolják a lábát, addig közömbösnek tűnő társnői pedig ezután – szintén a kegyetlen büntetést kockáztatva – különféle elcsent nyalánkságokat adnak neki vigaszul).

A sorozat az egykor volt idill képeit is sokkal szebben, szemléletesebben tudja megmutatni, hiszen nincs szűrő, nem a mesélő szűkszavú beszámolóiból kell összeraknunk a későbbi férjével való szerelmes órák vagy a kislányukkal töltött boldog családi percek darabkáit, hanem a saját szemünkkel nézhetjük végig. Ugyanígy, a szűrő hiánya miatt természetesen a felkavaró, szörnyű eseményeket ábrázoló jelenetek is sokkal hátborzongatóbbak a képernyőn, olyannyira, hogy néha már egyenesen fáj nézni a főhősnő szenvedését a lélektelen aktusok közben, a tömeghisztéria motiválta gyilkossá válását vagy azt, amikor bántalmazzák, az alkotók színtiszta szadizmusának köszönhetően azonban mindenképpen látni akarjuk a folytatást, olyan izgalmas a cselekmény.

És amikor Offreddel együtt azt hisszük, ennél rosszabb már nem történhet, a készítők gyönyörűen bizonyítják, hogy mindannyian tévedünk – mindezt ráadásul úgy, hogy a sokkolásból közben visszavesznek, és egy pofonegyszerű megoldással büntetik a főhősnőt (és a nézőt): Offredet elzárják a kapcsolataitól, nem járhat ki a szokásos napi bevásárlásra sem, azaz magányra ítélik, minek következtében sokkal jobban kibillen a lelki egyensúlya, mint bármilyen addigi kínzás hatására.

Ezeknek a nagyszerű, kreatív, a regényt továbbépítő, nem pedig leépítő megoldásoknak azonban a hetedik részben váratlanul vége szakad, amikor az alkotók megmagyarázhatatlan módon stratégiát váltanak, és elkezdenek egy akcióthriller és egy szappanopera ezerszer látott fordulataival operálni. Úgy tűnik, mindenképpen ki akarják tölteni a hézagokat, ezért elmesélik, mi történt Offred férjével (ez a könyvből hiányzott – nem véletlenül), illetve továbbviszik a főhősnő barátnőjének, Moirának a regényben szintén nem tárgyalt sztoriját.

Ekkor azonban a széria elfelejti addigi erényeit, és jól ismert paneleket kezd használni, amitől egyszerre változik kiszámíthatóan sablonossá és erőltetetté (lásd a hajánál fogva előrángatott túszdrámát), miközben a szerelmi szál csöpögősen melodrámai lesz. Ezzel párhuzamosan zavaróan modorossá válik az addigra már igencsak túlhajtott technikai megoldás, az ellenfényben való fényképezés, amit az alkotók van, hogy a pozitív figurákat beborító dicsfényként, s van, hogy a főhősnő elvakított, a tisztán, élesen látástól való megfosztott állapota szimbólumaként alkalmaznak. Ami azonban addig szemléletes volt, innentől kezdve – mivel annyira elkoptatják – már tolakodó és idegesítő.

A legvégén ugyan a készítők próbálják menteni a menthetőt, és a széria lezárásával látszólag visszatalálnak az Atwood által kijelölt útra, mivel a befejezés a sztori szintjén megegyezik a regényével. Ez azonban csak a látszat, hiszen a könyvben Offredet sikerül megtörniük, és már az öngyilkosságot fontolgatja, amikor érte jön „a nagy fekete autó”, ami vagy a szabadulást, vagy a pusztulást hozza – ez nem derül ki. A rendfenntartók által használt furgon a szériában is megérkezik a főhősnőért, csakhogy az itt egy magzattal a hasában és annak tudatában lép fel rá, hogy a férje életben van – azaz reménnyel telve veszünk búcsút tőle.

Ez a nyitott befejezés ráadásul azért felelt meg annyira a sorozat alkotóinak, mivel innen könnyedén tovább lehet lépni egy esetleges második évadra – és ez így is történt: nemrégiben bejelentették, hogy A szolgálólány meséje jövőre folytatódik, immár teljesen elszakadva az eredeti regény történéseitől, és vélhetőn szellemiségétől is. A könyvnek lennének ugyan még felvetett, továbbgondolható kérdései (a végére illesztett epilógusból kiderül, hogy a főhősnő magnóra mondott visszaemlékezéseit vélhetően néhány száz évvel később régészek megtalálták, tudósok pedig rekonstruálták, így tudható, hogy az amerikai társadalom romjain létrehozott Gileádi Köztársaság embertelen törvényeinek köszönhetően valóban sikerült biztosítani a fajfenntartást), de a sorozat utolsó pár epizódjában látottak alapján és az alkotói nyilatkozatok fényében már most borítékolható, hogy inkább az Éhezők Viadala-típusú, sokkal vonzóbb, de unásig ismert vonalat, a lázadás, ellenállás témáját viszik majd tovább, nem pedig a regény kegyetlen, moralizáló filozófiáját.