Filmkultúra

A Nemzeti Filmintézet magazinja

Könnycsepp a giccstengerben – Baltasar Kormákur: Sodródás

Olybá tűnik, nincs új az amerikai igaz történetek napja alatt. Baltasar Kormákur második Európán kívül forgatott katasztrófafilmbe oltott melodrámája egyben az izlandi direktor legrosszabb mozija is.
 
Sodródás
(Adrift)
amerikai dráma, 96 perc, 2018
rendezte: Baltasar Kormákur
forgatókönyv: David Branson Smith
operatőr: Robert Richardson
zene: Volker Bertelmann
producer: Baltasar Kormákur
szereplők: Shailene Woodley, Sam Claflin, Jeffrey Thomas, Elizabeth Hawthorne
forgalmazza: Freeman Film
bemutató dátuma: 2018. július 5.

Ciklust alkot a rendező néhány utóbbi filmje: a különböző zsánerekben (a Lélegezz! független színekben készült bűndrámája, illetve az önremake-ként is felfogható Csempészek heist- és a 2 kaliber buddy movie-ja) mozgó amerikai próbálkozások mellett markánsan végighúzódik az életművén a tearjerkerekkel kokettáló, valós eseményeket feldolgozó túlélődrámák hulláma. A jéghideg vízben hánykolódó Gulli igaz története, a 2012-es Dermesztő mélység után 3 évvel következett az 1996-os Himalája-tragédiáról éneklő Everest. Sorrendjük a lokális közeg hátrahagyásával párhuzamosan a szerzői kézjegy felszívódását is maga után vonta.

Ennek a hanyatló tendenciának alighanem negatív csúcspontja a Tami Oldham 1998-as, itthon is megjelent Red Sky in Mourning című memoárjának adaptációja: a Sodródás panelekből építkező, egy évtizede is halálosan idegesítő negédes pillanatokból várat építeni igyekvő biopic, amelyből teljességgel hiányzik a gyengédség és az intimitás összes szikrája, és legfeljebb szűkölésre késztetően rugdalja előre önnön cselekményét. 96 perces játékideje majdnem 150 percnek hat, Kormákur és írópartnerei ugyanis elfelejtenek igazi nyomatékot adni a 23 éves Tami és párja, a 33 éves Richard lamúrjának, majd a látszólag tovaszálló, ám igazából végig nagyon erős szerelmi kötelek ünneplésének. Látjuk, ahogy pajkosan enyelegve, vízbe ugrálva összejönnek, egy idős milliomos egy jacht Tahitiről San Diegóba juttatásával bízza meg a párt, akik belehajóznak a Raymond-hurrikánba, hogy aztán jöjjön a nagy dráma. Pontosabban csak jöhetne – a Sodródás, bár igyekszik nem akként eladni magát, valójában a leggyalázatosabb Nicholas Sparks-regények szintjén vegetál, úgy beszél szerelemről, tettvágyról, gyászmunkáról, ahogy a szegényes lelkivilágú, csekély képzelőerejű young adult-írók és manipulálható vevőkörük elképzeli.

Ragyogó élénk színekbe burkolt romantikus epizódok zúdulnak egymásra igazi velő nélkül, Tami és Richard csupán felmondják az egymás iránti szenvedélyüket célzó tételmondatokat, de örökké légüres térben szállingózó, kidolgozatlan, bántóan semmilyen figurák maradnak. Nincs hátterük, de még jelenük sem, csók követ csókot, napfényes, bikinis, úszónadrágos henyélés után jön egy újabb divatreklámba illő szakasz, gyönyörű tájakat fényképez az operatőr, a szerelmesek érdektelen téblábolása pedig majd leesik a vászonról. Innentől kivált nehéz, sőt, lehetetlen monodrámába váltani, Kormákur – szem előtt tartva a valódi Tami kálváriájának pillanatait, csakúgy, mint a 3 évvel ezelőtti hegymászódráma karaktereinek valójában kibökött mondatait – mégis áttér e zsánerre, de csak hirtelen vált, belekap egy új témába, és összemaszatolja azt, ahelyett, hogy érdemben kezdene vele valamit. Shailene Woodley hősnője ugyanis elköveti a zárt szituációs drámák ősbűnét: akárcsak a Gravitáció talpraesettnek ábrázolt főkaraktere, testbeszéd, néma, de árulkodó pillantások, mozdulatok, ólomsúlyú döntések helyett folyamatosan beszél, az összes lépését kommentálja, a legapróbb megnyilvánulásához is magyarázatot fűz, így a Sodródás intelligens, árnyalt melodrámából primitív romantikus limonádévá fajul.

Non-lineáris narratívával is próbálkozik a rendező, ám ezt semmi nem indokolja, a film nyílegyenesen ugyanilyen bárgyú lenne. Műkönnyekkel kíván hatni, és bár Richard odaveszése, Tami félelme miatt nem kellene ezt írni, mégis, a Sodródás melodráma-epizódjai a totálisan üres karakterek révén áldrámákkal bélelt időhúzásnak tűnnek. Egy idő múlva nem is törik magukat a készítők, eszükben sincs bármit tenni a giccs fokozódása ellen. Itt a hősnő mogyoróvajjal kínálja holtsúlyként cipelt, törött lábú szerelmét naplemente-bámulás közben, ott Tami gitározni kezd és dalra fakad, mire az alaposan megviselt Richard is csatlakozik hozzá, emitt hallgassuk a dobhártyasértően fals párbeszédeket, amott a film arra kér, menjünk le kutyába, és higgyük el, itt most valakik tényleg a legnagyobb szenvedésen mennek keresztül. Feminista példabeszédként is érvényesülhetne a mozi, ám Taminek sosem osztanak lapot. Noha látjuk derekasan iparkodni, fizikailag helytállni, barátját pátyolgatni, vászonátirata egyszerűen nem él és lélegzik, csupán meztelenül vagy víz alatt meditál, napsugarak melegítik a tökéletes alakját, így a Sodródás nemhogy erős nőként ábrázolná a függetlenségre óhajtozó, kalandvágyó lányt, hanem egyenesen tárgyiasítja, pőre divatmodellként tudja le őt. Jelleme üvölt az igazi belső konfliktusokért, mindazért, amit egy szeretett személy elvesztése és a tragédia árnyékában fellépő kényszerű tettrekészség feszültsége okozna.

Kormákur és csapata végül már egyáltalán nem bízik a publikumban: didaktikus mondatokhoz társítják a könnyes tekintetű hősnőről készült snittet, ráadásul egy megrendítőnek szánt végső, álomszerű-hallucinatív fordulattal kerekítenék le Tami drámáját, ám húzásuk csak szemforgatást vált ki – ehhez jön még a túlnyújtott, még giccsesebb epilógus az Everest után ismét bevetett archív felvételekkel, fotókkal, könnyfacsarásra bepötyögött inzertekkel. Különösen bántó ezt tudomásul venni a Dermesztő mélység láttán: 6 évvel ezelőtt a direktor még takaréklángon égette a naiv szentimentalizmust, kis iróniával még el is rajzolta azt, végig odafigyelve hőse egyszerre fájdalmas és kalandos Odüsszeiájára, egyenlő arányban csepegtetve a nyomasztó és az oldottabb mozzanatokat némi mitológiai áthallással. A Sodródás már nem is mutatkozik hajlandónak ilyesmire: ez az életrajzi film 20 perc után elbukik rétegzett túlélőeposzként, véletlenül sem lesz belőle a J.C. Chandor és Robert Redford együttműködéséből született – párbeszédmentes, szűkszavú, az itteni grandiózus totálképek helyett minimalizmusra szavazó – Minden odavan társdarabja.

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322