Filmkultúra

A Magyar Nemzeti Filmalap magazinja

Az emberarcú vámpír és a kísértetarcú ember

A sápadt Orlock gróf és az áttetsző korhely: David Holm
 
A német expresszionizmus különös figyelmet szentelt a rémfilm műfajának. Németország elvesztette az első világháborút, így általános lehangoltság lett úrrá a nemzeten, és ebből kifolyólag kialakult bennük egyfajta vonzalom a miszticizmus és a dicső múlt eszményképe iránt. A germán mitológia ködös, észak-nyugati borongással átitatott történetei megfelelő talajként szolgáltak az évszázadokkal később kibontakozó expresszionizmus sötét hangulatú világképéhez. Az árnyakkal teli, kísérteties atmoszféra megteremtésére az expresszionista rémfilm a torzítás és túlzás eszközeit használta. A felnagyított árnyékok borzongató hatásuk révén egy köztes állapotot sugalltak a létező és a nem létező között, amiben a rend nélküli világ, a káosz, a bizonytalanság öltött testet. GONDOLATOK
 
 
Mottó:
„Milliók fejéből kipattant kísértet vagyok…” - Hans Magnus Enzensberger
 
A rémfilm két közismert alakja: a vámpír és a kísértet, a létező és nem létező közt csapdába esett „búskomor jelenségek”, akikre saját örökkévalóságuk súlya nehezedik. Ám alakjaik rideg természetfölöttisége mögül átsejlik valami halovány emberi jelleg: a tehetetlenség érzése a sorssal szemben, és az ebben gyökerező sivár szenvedés, amely az embernek sajátja.
 
Az 1921-es svéd filmdráma, a Körkarlen (A halál fuvarosa\kocsisa), melynek rendezője és főszereplője Viktor Sjöström, David Holm karakterén keresztül egy lecsúszott férfit, egy szinte reménytelen emberi sorsot jelenít meg, aki a lét és nem lét köztes állapotából visszatérve esélyt kap arra, hogy jó útra térjen. Az egy évvel későbbi Murnau-film, a Nosferatu: A borzongás szimfóniája egy sápadt, búskomor, torz vámpíralakot elevenít meg Orlock gróf karakterén keresztül. Max Schrenk játéka azonban új megvilágításba helyezi és antropomorfizálja a vámpírmotívumot: „a gróf álomszerű, lassú mozgása tele van szomorúsággal, fájdalmas tekintetűek kitágult pupillái. Írtóztató fegyelemmel magára kényszerített alázatossága mintha mazochista módra élvezné a megaláztatást és mélyre merülést. Max Schrenk játéka nem a földöntúli erőt érzékelteti, hanem az evilági kínlódást, a szenvedést a ráméretett halhatatlanságtól.”[1] David Holm korhelyből lett kísértetté egy éjszakára. Orlock gróf karaktere mögül is felsejlik a néhai ember, akiből a sors valamilyen furcsa fintora rémséget faragott. De nem csak a karakterekben rejlik hasonlóság a két film között: mindkét forgatókönyv irodalmi alkotást vesz alapul. Murnau Nosferatuját Bram Stoker Drakulája inspirálta, míg A halál kocsisában Sjöström Selma Lagerlöf írónő azonos című regényének történetét dolgozza fel. Mindkét történetben helyet kapnak „mágikus időpontok”: Jonathan Harker(Murnaunál Jonathan Hutter…) a Walpürgis-éj idején érkezik a vámpír kastélyába, míg David Holm az év utolsó éjszakáján teszi meg földöntúli utazását a halál kocsisa mellett. A Walpürgis-éj a germán hiedelemvilágban a boszorkányok éjszakája: az ártó szellemek hatalma ilyenkor a legnagyobb. Az év utolsó éjszakája pedig a kelta hiedelemvilágban az az időpont, amikor megszűnik a határ az élők és a holtak világa között. Úgy tartották, ilyenkor a szellemek visszatérnek az élők világába, ezért szokás volt újévkor plusz egy vagy két tál ételt felszolgálni, attól függően, hogy hány halottja volt a háznak abban az évben. Lagerlöf könyve azt a középkori hiedelmet dolgozza fel, miszerint az az ember, aki az év utolsó éjszakáján leli halálát, kénytelen lesz a következő évben szomorú kísértetként a halál fogatját hajtani és összegyűjteni a kimúló lelkeket.[2]
 
A Nosferatu és a Halál kocsisa motívumvilágának hasonlósága leginkább a két film egy egy kulcsjelenetében mutatkozik meg. A Nosferatuban az erdélyi kocsisok nem Orlock kastélyáig, csupán az út feléig viszik Jonathan-t: addig a hídig, amely a fantomok földjének határát jelzi. A bátor utazó egyedül kel át a hídon, és rövidesen kísérteties fogatot pillant meg lefelé robogni a sziklák közül. Kocsisa hátborzongató teremtmény: feketeruhás torz alak(valójában maga a Nosferatu), aki szótlanul száguld Jonathannel egészen a gróf kastélyáig. David Holm a temetőben iszogatva készül köszönteni az újévet ivócimborái körében. Azonban sikerül oly balul összeszólalkoznia egyik cimborájával, hogy az bosszúból kupán vágja egy üres üveggel. Miután iszákos barátai magára hagyják, Ő pedig áttetsző lélekként feleszmél, egy kísérteties fogatot pillant meg, amely földöntúli lassúsággal tűnik elő a sírkövek mögül. A halál kocsisa ül benne, Holm számára egy régi ivócimbora: Georges – aki egy évvel korábban szintén az év utolsó éjjelén halt meg. A halál fuvarosa földöntúli utazásra hívja Davidet saját sorsának mentén, ahol bűneinek és jellemhibáinak következményeivel szembesül. Hasonló motívum a két filmben a rémség és a betegségek, nyavalyák kapcsolata. A halál kocsisának nyitányában Edit, a jóságos üdvhadseregbeli nővér halálos ágyán fekszik, furcsa és különös betegség készül felemészteni. „Küldessetek David Holmért!” – kiált fel egy váratlan pillanatban. Miután Nosferatu megharapja Hutter kedvesét, Ellen-t, az ő ajkát is kétségbeesett kiáltás hagyja el. „A professzor! Hívd a professzort!” – mondja az őt karjai közt tartó Jonathannek. Az ember egyik legalapvetőbb félelme a betegségektől való félelem, így nem csoda, hogy a babonásabbak úgy tartják: a gonosszal együtt jár a betegség és fordítva.
 
Bár a két film motívumvilágában fellelhetünk hasonlóságokat, koncepciójuk különböző. Mindkét film másféleképpen jeleníti meg rémisztő alakjait és másképpen ér el borzongató hatást. Murnau az expresszionizmus jellegzetes eszközével, a felnagyított árnyékokkal hangsúlyozza ki Orlock gróf kísérteties mivoltát: nem a vámpírt magát látjuk Ellen szobája felé közeledni, hanem annak eltúlzott árnyéka halad egyre feljebb a lépcsőfokokon. Sjöström azonban az egymásra fényképezés technikáját használva csinál kóborló lelket, áttetsző szellemalakot David Holmból és a Halál kocsisából. Szép példa rá az a jelenet, amelyben David ivócimboráinak mesél a halál kocsisának legendájáról a temetőben: az ajtókon, falakon átsuhanó zord, csuklyás alakról, aki a tenger fenekére is képes lemenni azért, hogy begyűjtsön egy testének fogságából éppen akkor kiszabaduló lelket. Halála után már Ő is áttetsző szellemként pillantja meg a szintén áttetsző kísértetkocsist, amint vészjóslóan előtűnik a sírkövek mögül. Fogatának oldalán fénynélküli lámpás csöndje kong. Sjöström koncepciójában is jelentős szerepe van a felnagyított árnyékoknak,(David Holm vésztjósló árnyéka a falon abban a jelenetben, amikor baltával szabadítja ki magát a bezárt ajtó fogságából) azonban kompozíciós szempontból talán még kiemelkedőbb jelentőséggel bírnak a szinte minden egyes jelenet képeibe belekomponált lámpások, lámpák, lampionok, amelyek a díszlet legkarakteresebb és legtöbbet ismételt elemeiként sejtelmességet sugároznak. A svéd rendező a flashback technikáját is alkalmazza. David Holm múltjának egyes epizódjai a flashbackek révén elevenednek föl, a halál kocsisa visszaviszi őt a múltba, hogy szembesítse gyarlóságának következményeivel. Murnau Nosferatujában a cselekmény lineárisan halad a tetőpont felé, nem találunk benne egyetlen flashbacket sem. Sjöström epizódokra osztotta a filmet: egy egy epizód felblendével indul és leblendével zárul, valamint alkalmazza az „iris-in” technikáját is. A nyitókép sötét vászon: egyetlen aprócska fénykörben látjuk Edit arcát és az azt megvilágító lámpát, majd a fénykör tágulni kezd és totállá bontakozik ki, amelyen Edit nővért, a betegágy mellett aggodalmaskodó édesanyát, és egy másik üdvhadseregbeli nővért látunk. A halál kocsisában a tágabb plánok érvényesülnek. Alig látunk szűk szekondot vagy közelit, míg Murnau többször is igénybe veszi a közelieket, hogy kihangsúlyozza rémalakjainak ijesztő arckifejezéseit.(A Nosferatu második jelenétben Renfield arcát közelről is látjuk, a rendező hagyja érvényesülni a torz alak groteszk arcmimikáját.)
 
Következtetésképp: a két film hangulatilag rokonítható, az antropomorfizáció pedig kapcsolatot teremt a rémalakok között. Azonban a technikai megjelenítése mindannak, ahogyan az alkotók a borzongatót elképzelik, több, mint különböző. Az emberarcú vámpír felnagyított árnyékával írta be magát a nézők emlékezetébe, míg a részeges, erkölcsileg leromlott David Holm áttetsző szellemalakként lendül neki lelkiismereti, majd pedig filmtörténeti utazásának. Egy valami mégis közös mindkettejükben: alakjuk nem hagyja nyugodni az emberi elmét. Furcsa és szép tulajdonsága az embernek, hogy a való életben, ha teheti, kerüli a rémségeket, ám a filmvásznon megjelenő ijesztő, torz alakok mindig is vonzották a nézők tekintetét. A való életben taszítanak a rémisztő és groteszk jelenségek, a filmvásznon azonban hátborzongatónak, de ugyanakkor szépnek is tűnnek egyszerre... a moziban szeretünk borzongani.
 
„Dolgoknak, melyeket a maguk valóságában viszolyogva látunk, a lehető legpontosabban kidolgozott képmását örömest szemléljük, mint például a legocsmányabb állatok és hullák alakjait.” Arisztotelész: Poétika
 
 
Bibliográfia:
Molnár Gál Péter: Az emberarcú vámpír – Filmvilág
Port.hu – A halál kocsisa
Arisztotelész - Poétika
 
 
 

[1] Molnár Gál Péter – Az emberarcú vámpír(Filmvilág)
[2] vö.  port.hu\A halál kocsisa

 

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322