Filmkultúra

A Magyar Nemzeti Filmalap magazinja

Sziszifuszi küzdelem - Szilágyi Zsófi, rendező

Vízkelety Márton fotója

Az Egy nap egy anya láthatatlan mindennapi munkáját teszi láthatóvá – az űzöttséget, az állandó hajszát az idővel, a rutin monotonitását. Testközelből mutatja, mit jelent anyának lenni. És látjuk, nem árt, ha az ember még tudatosabban odafigyel a prioritásokra, nehogy a mindennapok taposómalma bedarálja. Sokunknak elevenébe talál. Beszélgetés Szilágyi Zsófi elsőfilmes rendezővel, akinek Egy nap című filmje Cannes-ban már elnyerte a nemzetközi filmkritikusok FIPRESCI-díját, és beválogatták az Európai Filmdíjra esélyesek közé is. MOZI

Bár pontosan lejön a filmből, hogy általánosan is érted az idő sűrítettségét és a túlhajszoltságot, mégiscsak egy anyát és egy napját választottál témául.  Miért lett ennyire szívügyed, hogy erről beszélj? Magad nem vagy anyuka.

Nem tudom. Miért tetszik meg egy ötlet? Mi fog meg pontosan? Nehéz megmondani. Az ötlet sokszor pontszerű, de komplex. Nem könnyű szétszálazni, se megmagyarázni. Miért jó filmet csinálni egy háromgyerekes nő egy napjáról? A hajszoltság foglalkoztatott, ez biztos. Ahogy biztos voltam abban is, hogy csak szűk időintervallumon belül mernék állításokat tenni. Például egy nap szétbontásán keresztül. Nagy, átfogó képekre nem vállalkoznék. Legyen pici, konkrét és annyira átlagos, ami kiterjeszthető akárhány napra.

Mostanában mintha megszaporodtak volna a magyar filmekben a női főszereplők (Könnyű leckék, X – a rendszerből törölve). Mit gondolsz, mitől lehet az igény, hogy mind több női hőst lássunk a vásznon?

Szerintem inkább arról lehet szó, hogy változnak a szerepek, amelyekben feltűnnek. Ettől hatnak másnak, újnak. Nem mindegy, úgy jelenik-e meg a nő mint, femme fatale, úgy,  mint hősszerelmes, vagy úgy, mint aki sziszifuszi módon küzd valamivel, és ezekben a filmekben ez a közös. A küzdelem. Az biztosan érzékelhető, hogy valamilyen mozgás van az anyasággal és szülőséggel kapcsolatos ideák és sztereotípiák terén. Az anyák mintha egyre bátrabbak lennének az anyasággal kapcsolatos élményeik megfogalmazásában és kimondásában.

Ez nem feltétlenül bátorság szerintem, egyszerűen a kommunikáció változott, a közösségi médiában minden hamarabb kimondódik, kevésbé kontrolláltan, és fóruma is szélesebb lett.

Lehet, hogy igazad van, hogy mindez pusztán attól van, hogy létrejött egy másfajta kommunikációs tér, és így megváltozott az is, hogy mi mondható el. Nekem úgy tűnik, hogy változik, hogy mi az, ami egy közösségben kimondható és vállalható. Ez a társadalmi elvárásrendszert is tükrözi. Például, hogy mit kell érezni, ha valaki anyává lesz, ami nem minden esetben egyszerű, szép és magától értetődő.

Az Egy nap hiánypótló film. Nemigen beszélünk ilyen őszintén és kendőzetlenül arról, hogy a szülőség mivel jár.

Örülök, ha így gondolod. Meglepődtem, amikor elkezdtem komolyabban kérdezősködni a témában. A szomszédaimat, barátaimat, rokonaimat vegzáltam. Nem csak az lepett meg, amit mondtak, hanem az is, hogy ez engem meglep. Nem értettem, hogy lehet, hogy ilyen keveset tudok, szinte semmit sem arról, hogy milyen szülőnek lenni.  Azt sem értettem, hogy lehet, hogy ez eddig még csak fel sem tűnt. Miért nem beszélünk róla? Miért nem tudunk arról például, hogy anyává válni kell és anyának lenni iszonyú leterheltséggel jár és döntéshelyzetek tömkelegét hozza.

Nőként nagyobb küzdelem érvényesülni? Hiszen tizenegy évig vártál az első nagyfilmedre.

Egy film mindenképp nagy küzdelem, legyen az ember akár nő, akár férfi. De naivitás lenne azt gondolni, hogy ez egy stáb munkájában nem számít. Én lobbanékony természet vagyok, és amikor elfogy a cérnám, sajnos előfordul, hogy kiabálok. Egyáltalán nem vagyok rá büszke. Mindez egy férfi kollégánál inkább határozottságként, elszántságként vagy alaposságként értődik, egy nőnél valószínűbb, hogy hisztériaként. Egy férfi kiabál. Egy nő hisztizik. És ez tényleg marha dühítő.

Filmhez jutásnál jelent hátrányt?

Nem éreztem. Nem ez az oka annak, hogy sokat vártam. Egyáltalán nem adtam be filmtervet. Olyan reménytelennek gondoltam. Az Inkubátor program viszont egyszerű és átlátható volt: annak az öt embernek adják a pénzt, aki nyer az ötletével, egy év múlva pedig várják a végterméket. Ráadásul egy öttagú zsűri és a szakmai közönség döntött. Ha ez nincs, könnyen lehet, hogy még mindig nincs filmem.

Ez is alkati kérdés?

Bizonyos szempontból igen. Reisz Gabi nem várt arra, hogy adjanak neki pénzt. A saját, fesztiválokon nyert pénzéből forgatta első filmjét. És milyen jól tette! Van, akit pedig nem rémít el a pályázati szisztéma, amit én labirintusnak éreztem, hanem végigmegy rajta, és kész.

A filmed fogadtatása után azért már nem fogsz megrettenni a labirintustól, ugye?

Nem tudom. Gyáva vagyok. Amikor fontossá válik valami, kitetté és sebezhetővé válsz. Amikor évek munkája van benne, különösen kitetté és sebezhetővé. És egy ponton túl nincs lehetőség mérlegelgetni, szeretnéd-e vagy sem, nem lehet visszafordulni, nincs menekülő útvonal. Csak végigcsinálni lehet.

Te magad is rettegsz a beszorítottságtól?

Igen. Fontos, hogy legyen egy hely, ahol békén hagynak. Úgy láttam, hogy kisgyerekes anyáknak sokszor valami ilyesmi okozza a legnagyobb problémát. A szabadság vagy a szusszanás hiánya. Szeretne egy pillanatra egyedül lenni, de ezt csak pisilés közben teheti meg. Vagy akkor se.

A Testről és lélekről rendezőasszisztense is voltál, milyen tanulságokkal járt az a munka?

Főként azt szűrtem le, hogy érdemes vállalni a sziszifuszi küzdelmet. Korrigálni egy jelenetet aprólékosan, pontosan fogalmazni, nem feladni. Jó kompromisszumokat kötni. De azzal a tanulsággal is járt, hogy nincs tanulság. Amit Enyedi Ildikó tud, nem tudja más és azt megtanulni sem lehet. Bizonyos technikákat csupán, amelyek persze nagyon fontosak.

A hétköznapot választottad, annak minden szürkeségét, hajszoltságát és szépségét, viszont beletetted „vivőanyagként” a megcsalás szálat is. Miért?

Ez az eredeti ötletnek nem volt része. Alapvetően a mindennapok rutinjáról, monotonitásáról akartam filmet készíteni, de úgy, hogy az nézhető maradjon. Lehetőleg ne meneküljenek el a filmről a nézők.

Fontos, hogy ilyenkor a néző lebegjen az ember szeme előtt?

Olyan értelemben igen, hogy én magam is néző vagyok. Legalább olyan ne legyen, amit én se néznék meg. Szükség volt valami vivőanyagra, anélkül nem tudtam volna a tekintetet arra irányítani, ami amúgy láthatatlan. Anna nem azzal foglalkozik, amire gondol, hanem valami mást csinál. Keresi a jogosítványát, viszi edzésre a fiát, pakolja be a mosogatógépet, öltözteti a lányát. Valami helyett foglalkozik ezzel a sok mindennel, amelyek pontosan ettől válnak láthatóvá.  Mikrotevékenységek, apró mechanikusan végzett feladatok, melyek amúgy észrevétlenül és magától értetődően töltik ki az egész napot. De nem ma, nem ebben a felállásban.

A hétköznapiság mellé a minimalizmust és az idő sűrítettségét tetted. Kísérleteztetek a vágásnál, hogy meddig lehet elmenni, hol a határ?

A vágásnál dőlt el, hogy nem lehet bizonyos folyamatokat egyben tartani. Például nem lehetett végignézni, hogy valaki bepakol egy mosogatógépet. Nem lehet meghagyni a jelenet valós idejét. A harmadik pohár után kiszámíthatóvá vált: igen, akkor ezek szerint most végig kell néznünk, ahogy a mosogatógép megtelik. Van olyan helyzet, olyan film, ahol a kiszámíthatóság nem zavaró, de itt az volt. És  már nem adott hozzá semmi pluszt. Az első tesztvetítésen még két óra fölött volt a film, azt tanácsolták, vágjunk belőle, ám ne egész jeleneteket, csak rövidítsünk. Sziszifuszi pepecselés kezdődött: kivágsz, visszarakod, megint kivágsz, végeérhetetlenül. Egy ponton egyszer csak feladja az ember. Nem kísérletezik tovább. A tesztvetítések mindenképp segítenek.  Anélkül, hogy bárki megszólalna vagy elmondaná a véleményét, érzékeled, mikor ül le a film, mikor túl hosszú egy jelenet. Sok hónap vágószobában ücsörgés után egyszerre a közönség szemével látod a filmet, és ez mindig sokat lendít a vágáson.

Az elővetítéseken és fesztiválokon meglepődtél a nézői reakciókon? Elég sokat nevettek például.

Az érdeklődésen meg vagyok lepve. Sydney-ben érdekes volt, hogy nemcsak végig nevettek, de a legvégén is. Az is meglepett, mikor Bukarestben egy idősebb férfi – az utolsó, akiről azt gondolnád, hogy tetszene neki - odajött és megköszönte a filmet. Kritikát is kaptunk, sajnos jogosat, hogy minek van kézben a kamera, ha nem használjuk ki a kézikamera lehetőségeit. Ha most csinálnám, helyenként statívra tenném.

Pedig a kézikamera illik a dokumentarista stílushoz, hitelesít, segít tetten érni a mikrotörténéseket és leképezi a nő űzöttségét is.

Ez a kamera nem kapkod, nem remeg, nem kaszál, nem zoomol látványosan, mint a Dogma-filmekben, csupán követi az eseményeket. A szándék az volt, hogy ne megfigyeljük a szereplőt, hanem vele legyünk, azt tudjuk, amit ő tud. Legyenek eltávolodási pontok, kiüresedő totálok. Legyenek szünetek, amikor vehet a néző egy nagy levegőt, ne váljon fullasztóvá.

Amellett, hogy megmutattad a hétköznapok taposómalmát, vannak időnként szinte költői etűdök, és időről időre megjelenik a humor is.

Ennek egyrészt ritmusbeli okai voltak. Álljunk meg egy pillanatra, nézzünk szét. Másrészt annak nagyon is van realitása, pláne gyerekek mellett, hogy amikor épp belefeledkeznél a bánatodba, jön valami teljesen oda nem illő. Ezt a fajta humort nagyon szeretem. Annyira szép és sokféle a hangulatoknak, az igényeknek ez az egyidejűsége. Az egyik ember ki van borulva, a másiknak rózsás jókedve van.

Egy nézői vélemény szerint az anya beleáll az áldozatszerepbe.

Az áldozattá válás gondolatának nem örültem. Horváth Lilivel, akivel osztálytársak voltunk Gothár Péter és Enyedi Ildikó osztályában, sokat beszéltünk arról, hogy olyan főhőst kell találni, akiről semmiképp nem az jut a néző eszébe, hogy ő eleve áldozat. Persze tudom, mindig az aktív hősöket kérik számon a filmeken. A főhős itt valóban nem aktivizálódik, hanem bizonyos értelemben sodródik. Nem hagy ott csapot-papot, nem indul el a saját pillanatnyilag legfontosabb ügye után, hanem tudatosan vagy félig tudatosan a mindennapi rutin mellett marad. Ez az ő döntése, még ha nem is gondolta át. Megcsinálja a következő feladatot is, aztán az azt követőt is. Egész egyszerűen nem tud reagálni a kialakult helyzetre, nem tudja kezelni, mert nem marad rá ideje. Nincs ideje megemészteni a történteket, nincs mikor átgondolnia, hogy tulajdonképpen mit kéne csinálnia. Mert még ahhoz is, hogy elhatározzam, felrúgom az egész rutint, és mindenki megy, ahova akar, én meg a fontos dolgokkal foglalkozom, kell néhány nyugodt pillanat. Az, hogy valaki veszít, nem azt jelenti, hogy áldozat.

Szerinted van esély kitörni egy anyának ebből a beszorítottságból?

Szerinted van? Kívülről tanácsokat osztogatni  szerintem nem túl okos. Biztos, hogy erre megoldást találni csak azok tudnak, akik épp benne vannak ebben a helyzetben. Valahol azt olvastam, hogy krízishelyzetekből kijönni invencióval lehet. Mondjuk nagyon remélem, hogy az anyaság nem csak krízis helyzet…. Vagy nem mindig.  Engem az fogott meg ebben a történetben, hogy mennyire nincs semmire idő. Számomra úgy tűnik, amikor az ember anyává válik, telibe kapja ezt az élményt. Hiába feszül meg, nem jut elég idő a gyerekre, a férjre, önmagára. Nincs hova terpeszkedni az időben. Az élet egy elintézendő listává lényegül át, mindennap úgy érsz a végére, hogy tíz  elemet megint áttoltál a következő napra, ami persze nyomaszt. Egy barátom mesélte, hogy náluk a harmadik gyereknél omlott össze a rendszer.  Az az elvárásrendszerük, hogy minek hogy kell lennie, kinéznie, mi fér bele és mi nem, mit várnak maguktól, a lakásuk állapotától, a gyerekeiktől...  Átrendeződött minden. Rájöttek, hogy nem lesz rend, sőt, állati nagy kupleráj lesz. Hogy nagyjából semmi sem úgy lesz, ahogy elképzelték, de attól még lesz valahogy és nem biztos, hogy úgy rossz lesz. Lejjebb adták valahogy. Nagyon esendően és szívszorítóan.

A zenékkel is jól ellenpontoztok – ez is mintha épp az érzelmek elfojtását szolgálná.

A zenék egyrészt időugrást érzékeltetik az autózás során, másrészt megkönnyebbülésnek szántam őket: üvöltsön végre valami, ha már az anya nem teszi.

Valóban döbbenetes volt látni, hogy Anna egyszer sem borul ki, magába fojtja a problémákat, megy és csinálja a napi rutint.

Szerettem volna, ha fegyelmezett a szereplő. Nincsenek igazi kiborulásai. Lehet, egy kicsit túlzásba is vittük ezt a fegyelmezettséget.

Az apából sem akartatok negatív szereplőt kreálni. Bár fizikailag ő a masszívabb, lelkileg ő bírja kevésbé a nyomást, ezért kacsint ki. Belecsúszik valamibe csupán vagy menekülő út ez a számára?

A kettő nem zárja ki egymást: az ember gyakran abba csúszik bele, amit nagyon szeretne, de nem engedi meg magának, és ami a menekülést jelenti a számára.

Az apát játszó Füredi Leó amatőr színész. Miért nem profiban gondolkodtál?

Hála Horváth Lilinek, előbb ajánlotta Füredi Leót, semhogy elkezdhettem volna másban gondolkodni.  Másrészt a jó magyar filmszínészek száma limitált, mert a filmben a fizikumnak, tehát annak, hogy ki hogy fest a vásznon, sokkal nagyobb szerepe van, mint a színházban. A színházban idős színész játszhat fiatalt, nő férfit és így tovább. A filmben egy hatalmas vászonra ki van vetítve egy arc. Egy arc ebben a méretben és ilyen közelségben nagyon markáns jelentést hordoz. És másfélét, speciálisabbat, mint a színházban. Nem mindig lehet megtalálni az éppen aktív színészek között azt, akire egy filmben szükség van.

A gyerekszereplők kiválasztásánál mi volt a legfőbb szempont? Azt olvastam, nagyon sokáig tartott a casting.

Igen, a nagyfiú kiválasztása tartott sokáig. Az elsődleges szempont az volt, hogy valaki fotogén-e, hogy fest a vásznon, szeretnéd-e hosszan nézni. Lehet látni, valaki kitölti-e vásznat, odavonzza-e a tekintetet vagy sem. Nagyon fontos volt az is, hogy intelligensek legyenek, meg lehessen velük beszélni a helyzeteket. Szintén fontos volt, hogy terhelhetőek-e, van-e bennük fegyelmezettség, feladattudat. Ambicionálja-e például egy ötéves kislány, hogy ebben részt vegyen, mert különben ott fog rohangálni, és úgy kell majd kiimádkozni belőle három és fél mondatot, miközben negyven ember vár rá.

Gyerekeket instruálni felvet etikai kérdéseket?

Igen. Nagy felelősség gyerekekkel dolgozni. És nagy megtiszteltetés is, ha ők és a szüleik a bizalmukba fogadnak. Nem kell manipulálni. Egyenrangú, kollegiális viszonyokra kell törekedni, amiben közölhető, ha valakinek valami nem jó. Kínosan ügyeltünk arra, hogy nehogy valaki sérüljön. És nem csak én, a kollegáim is.

Máté Gábor szerint tilos gyereket forgatásra vinni, mert iszonyatosan megnő az egója. Te is azt mesélted, hogy a tenyereteken hordoztátok őket.

Biztosan nem egészséges, ha ez az állapot sokáig tart, de ha egy gyerek életében hat héten keresztül hetente két-három ilyen nap van, az még nem deformál, csak egy jó kaland lesz.

A film büdzséje 89 millió forint volt, kb. ötöde egy átlag magyar film költségvetésének. Mennyiben lett volna más a film, ha több pénzből gazdálkodhattatok volna?

Ha több pénzünk lett volna, akkor elsősorban több forgatási napunk lett volna. Az, hogy mennyi idő van felvenni egy jelenetet, meghatározó a minőségre nézve, tehát valószínűleg többször vettünk volna fel jeleneteket. Több plánt vettünk volna fel. Nagy időprésben másképp érzékeli az ember, hogy mi a jó és mi nem. Nem beszélve arról, hogy mi jut eszébe. Van-e lehetősége arra, hogy kipróbáljon valamit, ami nem volt leírva, de ott a helyszínen adódik. Vagy ezzel azt kockáztatja, hogy a jelenet egyáltalán nem lesz meg. Ám az időprésnek nem csak hátrányai vannak. Ha kevés az idő, könnyebb észrevenni, hogy mi nem fontos. Élesebben látszik a forgatókönyv. Könnyebb húzni. Mindez csak akkor igaz persze, ha nem irreálisan kevés az idő. Mert az utóbbi nem a döntéseket, hanem csak a pánikot és a kapkodást segíti. A mi esetünkben kevés volt az idő, de nem volt lehetetlenül kevés. Mindvégig tudtuk, hogy nagy erőfeszítéssel és sok szerencsével, de meg lehet csinálni. Ez erőt is ad. Nem csak frusztrál. Ha több pénzünk lett volna, akkor a stáb egy jó része, köztük én is, több pénzt kapott volna. Az, hogy a kollegáink megfizetve érzik-e magukat, vagy lehúzva, nem mindegy. Ahogy az sem, hogy az én rendezői gázsim kitart-e a film utómunkáinak végéig. Tudok-e mindvégig a filmre koncentrálni, vagy el kell vállalnom más munkát is, hogy megéljek.

Szamosi Zsófi, filmed főszereplője, akit színészként már több nemzetközi filmfesztiválon is jutalmaztak, épp a film forgatásának végén lett kismama.

Igen. Én csak a forgatás befejezése után tudtam meg. Zsófi nem mondta el előbb. Nagyon örültem neki. A film célja sem az, hogy elvegye a kedvet a családalapítástól. Az Egy napban ott vannak azok a pillanatok is, amelyek megmutatják az anyaság örömeit.

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322