Filmkultúra

A Magyar Nemzeti Filmalap magazinja

Egy kis szeles káosz - Nagy V. Gergő forgatókönyvíró

Szociológusnak készült, majd filmkritikus akart lenni, de végül forgatókönyvíró lett belőle. Dolgozott a Virágvölgy, A kivégzés, a Déva és Az úr hangja forgatókönyvén is. Ezekről, a forgatókönyvírás pátoszáról, a filmkritika helyzetéről, valamint a filmfejlesztés senkiföldjén egymás öregedését néző filmírókról és az ő karrierlehetőségeikről is mesélt a vele készített interjúnkban. INTERJÚ

Egy korábbi interjúd szerint az SZFE előtt úgy képzelted, hogy a forgatókönyvíró egy kardigános férfi, aki kreatív lázban magyaráz egy cigifüstös bérlakásban, az anyja pedig szomorú. Mennyire igazolta vissza a valóság az elképzeléseidet?

Jelentős mértékben. Anyám néhány hete látta a Virágvölgyet az egri moziban, és nagyon tetszett neki, de annak nem örült, hogy rajta és apámon kívül senki sem volt a teremben. Szerinte ezt a szakmát nem becsülik eléggé, de én próbálom meggyőzni arról, hogy javul a helyzet. A forgatókönyvíróknak nyilván sosem fognak szobrot állítani, de az európai filmgyártásban fontosabbá váltak az utóbbi néhány évtizedben, és a Filmalap születése óta itthon is komolyabban veszik őket.

Virágvölgy, r: Csuja László

Ettől függetlenül az átlagnézőnek általában fogalma sincs arról, ki írta az adott filmet. Divinyi Réka vagy Köbli Norbert nevét relatíve sokan ismerik, de a többieket nem igazán. Zavaró ez?

Nekem nem. A forgatókönyvírás pont a láthatatlanság egyik izgalmas lehetősége. Amikor itthon egy forgatókönyvíró láthatóvá válik, akkor gyakran a rendezői nem eléggé láthatóak: a markáns írói szerzőiségnek többnyire éppen az az előfeltétele, hogy a forgatókönyveit „adaptálók” ne legyenek igazán markáns szerzők, hiszen ha azok, akkor beolvasztják, eltakarják az író szerzőiségét.  Nyilván van olyan kegyelmi együttállás, amikor egy tökéletesen szuverén forgatókönyvíró és egy látomásos rendező segíteni tudja egymást – kapásból a Tavaly Marienbadbant (1961, r.: Alain Resnais; f.: Alain Robbe-Grillet) vagy a Taxisofőrt (1976, r.: Martin Scorsese; f.:  Paul Schrader) mondanám. De ez ritka.  Az én forgatókönyvíró-eszményem inkább egy olyan ember, akinek pont abban áll a sikere, hogy láthatatlanná válik. Ahogy a forgatókönyv is szétporlad, mire film lesz belőle, úgy a forgatókönyvírónak is föl kell számolnia a saját személyiségét, hogy egy másik személyiség láthatóvá váljon. Ebben látom ennek az egésznek a pátoszát: társa vagy valakinek, aki a mindenséggel meg a médiummal folytatott küzdelmében teljesen magára marad, és a sötétben botorkálva keres valamit, te pedig odamész hozzá és azt mondod: „Oké, átérzem a fájdalmadat, segítek, és elmegyek veled az utca végéig”. Ehhez viszont hozzátartozik ez a ’kint rekedtem a tornácon’- attitűd. Akkor vagy sikeres, ha a végén úgy vagy sikeres, mint John Wayne Az üldözőkben (1956, r.: John Ford), aki az egész életét annak szenteli, hogy az indiánok által elrabolt gyereket visszaszerezze a családnak, de amikor végül ez megtörténik, és a gyereket hazaviszi, akkor vele már senki sem foglalkozik: az ünneplő rokonok még az ajtót is rácsukják.

Ezért is dolgozol rendszerint írótársakkal?

Ezért, és amiatt, mert lusta voltam saját könyveket írni. 

Miért jelentkeztél az SZFE forgatókönyvíró szakára?

Szociológusnak készültem, de nem tudtam megírni a szakdolgozatomat Niklas Luhmann és Jürgen Habermas hetvenes évekbeli társadalomelméleti vitájáról, mert folyton trash-filmeket néztem otthon. Főleg Herschell Gordon Lewist és Mario Bavat. Ezért kitaláltam, hogy inkább filmkritikus leszek. De mire megtanultam közepesen írni magyarul, a fizetésért dolgozó, komolyan vett filmkritikus intézménye világszinten is megszűnt. Jim Hobermant akkoriban rúgták ki a Village Voice-tól – ebből is látszott, hogy ennek vége, és a kritika inkább a kulturális újságírás vagy az egyetemi munka mellékes járuléka, alkalmi kiegészítése lesz. Kétségbeesésből és tanácstalanságból jelentkeztem az SZFE-re, a megváltást várva.

Az úr hangja, r: Pálfi György

Végül megtaláltad az egyetemen azt, amit kerestél?

Nekem a bölcsészkari szemináriumok emelkedettsége után felszabadító volt átélni, hogy tökéletesen fogalmatlanul és kézműves módon is lehet művészetet csinálni, vagy legalábbis valami olyasmit, ami ahhoz hasonlít.

2012-ben végeztél az egyetemen, de csak most jönnek sorban azok a nagyjátékfilmek, amelyeknek dolgoztál a forgatókönyvén. Miért tartott ez ennyi ideig és mit csináltál közben?

Csuja Lászlóval (Virágvölgy) és Pálfi Györggyel (Az úr hangja) is 2012-ben, az egyetem vége felé kezdtünk el együtt dolgozni. A maradék időmet jobbára a filmfejlesztés senkiföldjén töltöttem, az évekig vagy örökké érlelt projektek világában – éppúgy, mint a legtöbb ember, aki ilyesmivel foglalkozik. Itt ha valakinek van valami ötlete, felhív valakit, hogy segítsen neki. Aztán együtt gyűrik az anyagot, kávézókban vitatkoznak, jegyzetelnek, és nézik, ahogy a másik öregszik. Beadják a tervet a pénzosztókhoz, nem kap pénzt. Beadják újra, kapnak pénzt írásra, megírják, de gyártásra már nem kapnak pénzt. Kezdik elölről. Csuja Lacival attól rettegtünk, hogy a nyolcadik kerület rehabilitációját gyorsabban befejezik, mint mi a filmünket.  Nem sokon múlott, de végül mi győztünk.

Dramaturgként is dolgoztál?

Igen, például Bernáth Szilárddal, akivel a Fizetős nap című kisfilmet és az első nagyjátékfilmjének fejlesztését is együtt csináltuk, vagy Breier Ádámmal, aki legutóbb Krasznahorkai Lászlóról forgatott egy portréfilmet.  Mindketten csodálatos férfiak.

A kivégzés, Szőcs Petrával közös kisfilmetek a 2014-es Cannes-i Filmfesztivál versenyprogramjában is szerepelt. Mennyit dob egy ilyen fesztiválszereplés egy forgatókönyvíró karrierjén?

Nem tudom. Eleve a karrier koncepciója egy eléggé romantikus elképzelés egy hazai filmíró számára. 

Közös nagyjátékfilmetek, a Déva pedig Velencében debütált idén. Ezt a filmet tényleg A kivégzés főszereplője, Moldován Kató ihlette?

Igen. Rá is írtuk a forgatókönyvet, ő is lett volna a főszereplő, de végül a forgatás előtt két hónappal kiderült, hogy mégsem ő lesz. Ezért egy másik erdélyi albínó lányt kellett keresni.

Déva, r: Szőcs Petra

Milyen volt a fogadtatása a Dévának Velencében?

Többen nagyon szerették, David Bordwell például személyesen gratulált a rendezőnek, amikor szembejött vele az utcán, de volt olyan is, aki nem személyesen gratulált, hanem az utálatát fejezte ki. Ez a vegyes fogadtatás illett a filmhez.

Ennyire megosztó film?

Ez egy költő filmje, aki egyáltalán nem foglalkozik azzal, hogy bevonzza a nézőket a moziba, vagy hogy hajbókoljon valamiféle fiktív közönség előtt. Viszont egyedi világot és sajátos hangulatot teremt. És azért nem kell diploma a film élvezetéhez. A Déva nagyon más, mint a magyar filmek többsége, és erre büszke vagyok.

A Virágvölgyet a volt osztálytársaddal, a film rendezőjével, Csuja Lászlóval közösen írtátok. Ez a kezdetektől közös munka volt?

Igen. Az, hogy ki a főnök, attól függ, ki mondja el az első mondatot. Ez Lacitól jött, de onnantól kezdve közösen dolgoztunk. Mondjuk néha összevesztünk néhány hónapra, de aztán sikerült kibékülni. 

Sokat változott menetközben az anyag?

Persze. Nagyon sok verziója volt, de nem csak a sztorija változott, hanem a víziója is: az évek alatt sokáig oszcillált a minimalista művészfilm és az áramvonalas műfaji gyakorlat végletei között. 

Elégedett voltál a végeredménnyel a Virágvölgy esetén?

Persze, bírom a filmet, de nem a forgatókönyv zsenialitását szeretem benne, hanem inkább a castingot és az egész elevenségét.

Tervezel még közös munkát Csujával?

Nem.

Hogy kerültél Az úr hangja stábjába és mi volt a feladatod?

Pálfi György 2013 tájékán a Toldin dolgozott, de még előtte gyorsan össze akart hozni egy másik, olcsóbb filmet, ezért keresett meg. A forgatókönyv első verziói olyan formai ötletekből indultak ki, amelyeket a költséghatékonyság szült: a főszereplő amerikai utazását lényegében egy oknyomozó dokumentumfilm és egy videónapló kollázsaként gondoltuk el. Nekem az volt a feladatom, hogy Stanislaw Lem filozofikus regényéhez költsek hozzá egy apa-fiú történetet, és ezt úgy próbáltuk megcsinálni, hogy az elbeszélőformát az olcsó formátumok: a videónapló vallomásos intimitása és a szenzációhajhász dokufilm konvenciói határozzák meg.  Ez nekem iszonyúan izgalmasnak tűnt.

Végig együtt dolgoztatok?

Ebben a folyamatban én voltam a harmadik ember. A forgatókönyv első változatait én írtam meg, és a gyártási pályázat előtt Ruttkay Zsófiával közösen dolgoztuk át a könyvet. De ahogyan közeledett a forgatás, úgy én egyre távolabb kerültem az anyagtól, és a rendező közvetlen munkatársa Zsófi volt, aki Kanadába is követte a stábot.

Nehéz elengedni egy olyan anyagot, amin évekig dolgoztál?

…nem.

Nagy. V. Gergő

Egy ideje már tanítasz is az SZFE-n. Hogy jött ez a lehetőség?

Jártam doktori iskolába és emiatt 2015 óta tartok órákat, főleg dramaturgiát, forgatókönyvírás-történetet és kreatív írást. De nem elsősorban forgatókönyvíróként próbálom ezt csinálni. A filmhez fűződő viszony a kiindulópont, nem pedig a szakmaiság. Ahogy a kedvenc francia filmkritikusom, Serge Daney mondta, „a moziban semmi sem rosszabb, mint a mesterség”Mert a film az amatőrök és a proletárok művészete is, nem csak a profiké. Bárki csinálhat egy kamerával vagy az okostelefonjával olyan műalkotást, amely ugyanolyan értékes, mint bármelyik szuperprodukció. És az ellenség az, aki azt mondja, hogy az az olcsó, láthatatlan film nem is egy „rendes film”. Miközben az.

Elvégezted a doktori iskolát?

Nem. A disszertációmat megírtam, de egy fegyelmi ügy miatt kirúgtak.

Hogy éled meg az általad írt filmekről készült kritikákat?

Érdekes jelenség: a filmedről szóló pozitív kritikák valahogy mindig jobban vannak megírva, mint a negatívak. Egyébként a hazai recepció kapcsán mindig meg tudom nyugtatni magam azzal, hogy a magyar filmkritika hátrahőköltető szellemi állapotban van. Persze azért is hálásnak kell lenni, hogy egyáltalán születnek ilyen szövegek, de ettől még a középutas kritikusok véleményére nem igazán vagyok kíváncsi. Akik a nép hangjának képzelik magukat, és valamilyen populista filmeszményt képviselnek, azok nem érdekelnek igazán. 

Mi kell ahhoz szerinted, hogy valaki jó kritikus legyen?

Nyilván valami autoritásra van szükség, ami adott esetben mondjuk a tárgyszeretetből fakad, de fakadhat abból is, hogy az illető intellektuálisan izgalmas és nagy képzelőerővel rendelkező, jó tollú, szellemes, érdekes ember, akinek eredeti véleménye van a világról és a kortárs kultúráról. Ilyen emberek manapság nem nagyon írnak magyar nyelvű filmkritikákat. A legtöbb hazai filmkritikus nem csupán a kortárs művészetben tájékozatlan, de még a filmeket sem szereti igazán – mert csak néhány filmtípust néz és szeret. Márpedig azt a filmkritikust nem nagyon lehet komolyan venni, aki eleve nem néz experimentális filmet, exploitationt meg radikális művészfilmet, vagy nem próbál felfedezni valamit a múltból. Érted, aki szereti a filmet, az az egészet szereti: doksit, rövidet, hosszút, Tarkovszkijt és Buttgereiet, Orosz Dénest és Peter Tscherkasskyt. Magyarországon a filmkritikusok 90%-a elfogadja a moziforgalmazás inherens értékrendjét, és azt hiszi, a filmnek az a feladata, hogy a jóllakott burzsoá nézőt kényeztesse. Ez nyilván egy meglehetősen korlátolt filmeszmény.

Vörös utca, r: Fritz Lang

Eléggé különböző filmeken dolgoztál. Milyen projektek érdekelnek?

Erre csak nagy szavakat meg homályos dolgokat tudok mondani. Kamaszként azért ragadtam ott a tévé előtt néhány film után, mert az úgynevezett művészet (legyen az A texasi láncfűrészes mészárlás vagy a Szebb holnap 2) nekem egy problémának tűnt: egyszerűen nem lehetett simán beilleszteni abba a valóságba, amelyben éltem, és megrázóan csököttnek és elégtelennek tűntek a róla szóló mondatok. A film egyszerűen irritálta a kispolgári életvilágomat. Ez a hatás azóta is érdekel. D. H. Lawrence-nek van egy csodálatos szövege, a Káosz a költészetben, ahol arról beszél, hogy az emberek mindig egy esernyővel óvják magukat, amelynek az alsó oldalára felrajzolnak egy égboltot, és ráírják a véleményeiket meg a konvencióikat. Mondjuk ilyesmiket, hogy „az egészséges ember családban él”, meg „a természet rendje az, hogy…”, szóval ezeket a szívszorítóan együgyű marhaságokat, amelyekkel védjük magunkat a totális kiszolgáltatottságtól. És aztán ezt az esernyőt ráfogják az emberek a világra, nehogy szembe kelljen nézni vele, ahogy Edward G. Robinson is egy esernyővel (és a saját kezével) takarja el a világot maga elől Fritz Lang remekművében, a Vörös utcában, mert nem mer szembenézni azzal, hogy akibe belezúgott, az egy prosti. Szóval nagyban hadonászunk az esernyőinkkel, de a művészek és a költők feladata az, mondja Lawrence, hogy felszakítsák ezt az esernyőt, rést üssenek rajta, és beengedjenek egy kis „szeles káoszt”, aztán megformáljanak valamit, ami a hirtelen fényben feltárul. Ilyen esernyőtipró filmeket csinálnék szívesen.

 

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322