Filmkultúra

A Magyar Nemzeti Filmalap magazinja

Filmezni nagyszerű dolog – Kulcsár Tamás, első asszisztens

a fotót a METU honlapjáról kölcsönöztük - köszönet érte.
 
Több mint húszéves pályafutása alatt legalább 30 kreditnyi első asszisztensi munkát látott el magyar és külföldi filmekben egyaránt, dolgozott a Hajnali lázban, a Martfűi rémben, a Hippolytban, a Meseautóban, vagy a nemrég a montreali fesztivál legjobb filmdíját elnyert Curtizben. Rendezőséget Londonban tanult. Több televíziós műsort és sorozatot rendezett. Optimizmus és derűlátás lengi körbe, a makacs interjúvolónak nem engedve tartja ehhez magát. Hiába. Mégis csak ő az első asszisztens. INTERJÚ

Miskolcon születtél és nőttél fel, művelődésszervező diplomád van. Hogy lettél filmes?

Fogalmam sem volt, hogy miután leérettségiztem, mit csináljak, irigyeltem az osztálytársaimat, akik tudták, hogy mondjuk, érdekli őket a bölcsészet. Mindenféle munkát vállaltam, dolgoztam ásatásokon, könyvtárban, egy kicsit kijózanítóban is. Nem akartam csak azért főiskolára-egyetemre jelentkezni, hogy legyen egy diplomám, amíg nem tudtam, hogy mit akarok csinálni. Végül a nyíregyházi főiskola művelődésszervező - kulturális menedzser szakát végeztem el, vagyis lett egy művelődésszervező diplomám tömegkommunikációs szakosítóval, és egy művelődési központban helyezkedtem el, ahol volt egy videó stúdió és egy másik művelődésszervező srác, név szerint Csorba Csaba, akit a filmkészítés szintén nagyon érdekelt. Együtt kezdtünk független filmeket csinálni a Magyar Független Filmszövetségben. Fesztiválokra jártunk, díjakat is nyertünk. Egy idő után azt vettem észre, hogy csak azért járok be a munkahelyemre, hogy lemenjek a stúdióba és megvágjam, amit leforgattunk. Így jöttem rá, hogy a film érdekel. Ehhez viszont el kellett jönnöm Miskolcról, mert Magyarországon igazán csak Budapesten lehet ezt csinálni.

Van művészember a családban?

Édesapám 62 évig állt a miskolci színház színpadán. Az indíttatás jöhetett innen, de igazán a színház közelébe munka szempontjából soha nem kerültem.

Hogyan indultál neki Budapestnek?

Az ismeretségi kör segítségével kapcsolatba kerültem egy külföldön tanuló főiskolás fiúval, aki éppen írta a diplomafilmje forgatókönyvét, amin együtt dolgoztunk. Rajta keresztül kerültem először filmbe.

Tudtad akkor már, hogy mi érdekel a filmen belül?

Azt tudtam, hogy nem a gyártási vonal érdekel. Bekerülni így, viszonylag fiatalon, mindenféle diploma nélkül a rendezőasszisztensi lehetőség adta magát. Természetesen nem első asszisztensként kezdtem.

Hajnali láz, rendezte: Gárdos Péter

Londonban végeztél egyetemet.

Már évek óta dolgoztam a szakmában, amikor az egyik filmben egy New York-i srác, a produkció egyik főszereplője, egyébként New Yorkban végzett hangmérnök, kérdezte, hogy miért nem megyek ki Amerikába tanulni. Így fogant meg a külföldi egyetem gondolata. Euróba inkább vonz, ezért Londont választottam. Egy olyan iskolát, ahol Mike Leigh is tanult, és akkor ő volt az iskola elnöke, és egyik óraadója. Nem beszéltem túl jól angolul, ezért, hogy az egyetemet el tudjam végezni, először kimentem nyelvet tanulni egy évre. Az egyetem maga két év volt.

Milyen típusú diploma ez?

Ez egy másoddiploma, Master of Arts. A diplomafilmet rendezőként készítettem el. Lehetett volna vágóként, producerként, hangmérnökként és operatőrként. Így tulajdonképpen rendezői diplomám van.

Magamnak háttal című fekete-fehér rövid diplomafilmed, mely egy csecsemőgyilkosságról szól, nemzetközi sikerben részesült, Mannheimben, Törökországban, Londonban is vetítették. Egy londoni kritika azt írta róla, „egy újabb bizonyíték, hogy a művészet nemzetközi”. Gondoltál-e rá, hogy külföldön maradj?

A londoni vetítés után több névjegyet is kaptam producerektől. Biztosan máshogy alakul az életem, ha kinn maradok, de a szüleim és a barátaim itt voltak, inkább hazajöttem. Ma, visszanézve biztos vagyok benne, hogy jó döntés volt – persze az életben épp az a legjobb, hogy soha nem tudod meg, mi lett volna, ha másként döntesz.

Milyen előnyöd vagy hátrányod származik abból, hogy külföldön végeztél filmes iskolát?

Azt gondolom, hogy a magyar egyetemnek az a nagy előnye, hogy a rendezők, az operatőrök, az oda járó egyéb szakot hallgatók megismerik egymást az évek alatt, és amikor kikerülnek, erre az ismeretségre alapozva folytatják a közös munkát, dolgoznak együtt a jövőben. Nekem ez nincs meg, ennek ellenére nagyon élveztem a londoni időszakot, és nagyon sokat tanultam ott.

Ha valaki megkérdezi, hogy mi a foglalkozásod, mit válaszolsz?

Általában azt mondom, hogy filmmel foglalkozom. Ha tovább érdeklődnek, és jobban belemegyek azt, hogy olyan ember vagyok, aki filmet csinál a rendezői csapatban, rendezőasszisztensként vagy rendezőként.

Magadat inkább első asszisztensnek vagy rendezőnek tartod?

Mindig annak, amit éppen csinálok: ha rendezek, akkor rendezőnek, ha első asszisztensként dolgozom, akkor első asszisztensnek. Amikor asszisztens vagyok, igyekszem nem gondolkozni azon, hogyan snittelném fel a jelenetet. Persze, nagyon szeretek rendezőkkel úgy dolgozni, hogy munkatársnak tekintenek, hogy például ott vagyok a terepszemléken az operatőrrel és a díszlettervezővel együtt. A szereplőválogatásokon is szeretek ott lenni, és utána átbeszélni, hogy mit láttunk. Szerencsére sok olyan rendező van, aki erre igényt tart. Rajta múlik, hogy meghallgat-e, vagy elfogad-e egy-egy ötletet. Azzal sincs semmi bajom, ha nem, tudom, hogy a rendezőasszisztens feladata elsősorban levezényelni a forgatást, és mindig a rendező dönt. Egy biztos, ha vitatkozom, érvelek, azt mindig azért teszem, mert szerintem úgy lesz jobb a film. Ha én rendezek, a közvetlen munkatársaim véleményét mindig meghallgatom, mert kíváncsi vagyok rá, hogy ők mit gondolnak. És persze – ahogy korábban is mondtam – dönteni én döntök.

Meseautó, rendezte: Kabay Barna

Hogyan tudnád összefoglalni azt, hogy mit csinál az első asszisztens?

Alapvetően a filmkészítés mindhárom részében, az előkészítésben, a forgatáson, és az utómunkában is van feladata. Az előkészítés során megkap egy forgatókönyvet, azt feldolgozza: listákat készít a helyszínekről, a jelmezekről, a szereplőkről, és összeállít ebből egy ún. diszpós könyvet a különböző részlegek felé megjelenő igényekkel. Ez sok megbeszélést igényel elsősorban a rendezővel – ezért jó, ha ideális esetben kialakul egy jó munkatársi viszony vele – és a részlegvezetőkkel. Közben párhuzamosan zajlik a helyszínkeresés és a szereplőválogatás, ebben egyaránt részt vesz. Terepszemlére és castingra jár, a gyártásvezetővel, a felvételvezetővel koordinálja, hogy rendben lemenjenek pl. a ruhapróbák. Levezényli a forgatást, napi 12-13 órát tölt a díszletben. Ebben a munkatársai segítik, az asszisztencia, a másod- és harmadasszisztens, a produkció nagyságától függően egyéb asszisztensek és ügyelők; hogy ők pontosan miért felelősek azt az első asszisztens határozza meg. Évekkel ezelőtt az utómunkába is belefolytam (utószinkron, zörejfelvétel, stb.), de az utóbbi években erre már nem volt igény.

Mindent észlelsz, ami a forgatáson zajlik?

Mondjuk úgy, hogy igyekszem észlelni a problémákat, de mindent nem lehet. Amikor bent vagyok a díszletben, és mondjuk, kint a sminkben valami probléma van, nem biztos, hogy eljut hozzám. De olyan állandó, nagyszerű munkatársaim vannak – Pálinkás Péter másod-, és Lukács Emil harmadasszisztens – akik a problémák nagy részét egyedül menedzselik, és nagyon bírom bennük, hogy csak utólag mondják el ezeket. A díszletből keveset megyek ki. Ott viszont igyekszem mindent észlelni.

A stáb a hadsereg, az első asszisztens a parancsnok?

Normális esetben igen. Elméletben ő irányít. Olyannyira, hogy ha külföldi filmben dolgozol, akkor például az amerikai rendező odajön, hogy mennyi ideje van még a jelenetre. A parancsnok a hadsereg igényeit szolgálja ki, amit a rendező szilárd elképzelések mentén kommunikál felé.

Mit gondolsz a forgatás alatti fegyelemről?

Azt gondolom, hogy amikor nincs felvétel vagy próba, nem várható el a feszülten 12-13-14 órát dolgozó stábtagoktól, hogy halálos görcsben legyenek. Ilyenkor természetes, ha beszélgetnek, kicsit lazábbak – miközben persze megy a munka. Általában próbálok viccelni, hogy normális hangulat alakuljon ki, mert szerintem csak így lehet jó filmet csinálni. De ha próba van és felvétel, akkor fontos, hogy csend legyen. A váltás a legnehezebb. Állandó dresszúrában, drámában, görcsben tartani könnyebb egy stábot, de én nem szeretem az állandó görcsöt. Vannak, akikkel, mint a gyerekekkel, nehéz megértetni, hogy a lazább hangulat egy ponton megváltozik, mert hagyni kell koncentrálni a színészt, a rendezőt, az operatőrt, akiknek csendre van szükségük. Ha muszáj, néha fel kell emelnem a hangomat. Az a legviccesebb, hogy ennek az okát általában pont azok nem értik, akik miatt erre szükség van.

Nem láttam, hogy egyszer is elküldtél volna bárkit egy kávéért.

Személyes dolog, nem szeretem, ha kiszolgálnak. Egyszerűen zavar. A munkatársaim sokszor úgy kérdezik meg, hogy kérek-e vizet, hogy már a kezükben van a palack – mert tudják, hogy nem szívesen küldeném el őket vízért, így viszont köszönettel elfogadom.

Curtiz, rendezte: Topolánszky Tamás Yvan

Hogyan reagálsz a rendbontásokra?

Megengedő és elfogadó embernek tartom magam, az az egy kikötésem van, hogy semmi ne menjen a munka rovására. Azt például nehezen viselem, ha valaki iszik munka közben – de ennek a „divatja” már egyébként is a múlté.

Milyen arányban dolgozol magyar és külföldi filmben?

Az arány a magyar felé billen el. Állandósult a magyar filmszakmában, hogy ki az, aki reklámot, ki az, aki magyar filmet vagy tényleges koprodukciót, és ki az, aki nemzetközi bérmunkát csinál. Ez nem jelenti azt, hogy nem volt nagy élmény külföldi filmekben részt venni, mint első asszisztens.

Milyen szempontok alapján válogatod meg a munkákat?

Akkor lehet válogatni, ha egyszerre adódik több lehetőség. Az az elvem, hogy ha valamit elvállaltam, akkor ahhoz tartom magam akkor is, ha a szerződést még nem írtuk alá, és akkor is, ha anyagilag jobb ígéretet kapok valaki mástól. Évekkel ezelőtt olyannyira húzódott egy produkció, hogy öt másikat mondtam vissza miatta, de megérte, mert végül minden szempontból nagyszerű élmény volt az a munka.

Voltak hullámvölgyek a pályádon?

Viszonylag szerencsés vagyok, igazán mély hullámvölgyre, rémisztő pánikra nem emlékszem. Volt a filmkészítésnek olyan időszaka Magyarországon, amikor a fizetési fegyelem nem volt túl erős a cégekben, emlékszem, sok kollégám panaszkodott. Az MMK megszűnése és a Filmalap felállítása közötti időszakban, amikor nem készült magyar film, több olyan kollégám is volt, aki elhagyta a szakmát. Nekem személy szerint szerencsém volt, mert éppen az egyik kereskedelmi televíziónál rendeztem abban a két évben. Akkor azért én is aggódtam, és végiggondoltam, mihez értek még. Eldöntöttem, hogy fordítani fogok, nyolcvan százalékban filmeket (szinkron, felirat) fordítok angolról magyarra, de mindenféle dologgal megtalálnak. Azért is jó ez, mert egyrészt a filmes munkával összeegyeztethető. Rendezőasszisztensként részt veszek az előkészítési időszakban is, ami a film nehézségétől függően 2-3 hónap. Ennek során nem minden napom foglalt. Van tehát időm másra. Másrészt az is remek ebben, hogy ilyenkor otthon dolgozom, és ez feltölt. Ez a munka pont az ellentéte annak, ami a forgatás: egy filmben egy hatvan fős stábot kell irányítani és kezelni a felmerülő problémákat, amiket elméletben a hatvan emberből bárkinek a véletlen hibája okozhat. A fordításnál ülök egy fotelben egy szobában egy teával és egy laptoppal, és nem tud félrecsúszni semmi – csak az, ami miattam csúszik félre.

Miként lépett be az életedbe a tanítás?

Két évvel ezelőtt felkértek, hogy bizonyos, a Filmalap által támogatott képzéseken tanítsak szakmai angolt, illetve a rendezőasszisztenseknek tartsak szakmai órákat. Izgalommal vágtam bele. Nagyon élvezem, mert érdeklődőek és nyitottak a tanfolyamra járók. Idén már erős túljelentkezés volt, így jócskán meg tudtuk szűrni a csapatot. A Filmalap támogatja ezeket a képzéseket, és óriási előnye, hogy gyakorlatot próbál biztosítani. Ebben a szakmában csak így lehet elindulni: jössz, látják, hogy érdeklődő vagy, nyitott, ügyes – és hívnak legközelebb is. A gyakornoki rendszer szerintem nagyon jó ötlet.

Nem mindenki vállalná, hogy civilek előtt megnyitja ennek a zárt szakmának a kapuit.

Ebben a szakmában, a filmben, vagy ami picit is a művészethez köthető, muszáj nyitottnak lenni. Ha valaki tanításra adja a fejét, annak pedig föl kell készülnie arra, hogy a tanítványai előbb-utóbb átveszik a helyét. Én legalább is így gondolom, és így is érzem jól magam. Annál pedig nincs jobb érzés, mint amikor hallom, hogy valakivel, aki mellettem dolgozott, mások is elégedettek.

Szelídek, rendezte Balogh Zsolt

Ha jól tudom, a Magyar Speciális Mozgókép Egyesület elnökségi tagja vagy. Mivel foglalkozik ez a szervezet? Milyen szerepet vállalsz benne?

Jó pár évvel ezelőtt eljutottam Zsirára, egy a fogyatékosok számára fenntartott intézetbe, ahol találkoztam Fábián Gáborral, és néhány évvel később létrehoztuk ezt az egyesületet, amely sérült emberek és a filmkészítés kapcsolatát támogatja. Évente van egy filmfesztivál, ahol a kezdetektől az állandó zsűri egyik tagja vagyok – és amit mind a Filmalap, mind az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogat. Most épp 81 filmet kell éjjelente megnéznem az október végi szemlére, ahol majd konzultációk is lesznek az alkotókkal és a segítőikkel.  Egyébként két szekciója van a fesztiválnak. Az egyik az értelmi fogyatékossággal, illetve pszichiátriai betegséggel élők és segítőik filmjei, a másik a független alkotók filmjei, amik ezt a témát dolgozzák fel – játékfilmes, vagy dokumentarista eszközökkel. Örömmel végzem ezt a munkát, és fontosnak gondolom, hogy a speciális látásmódot minél többen megismerjék.

Van-e valami, amit kiemelnél, amire büszke vagy a munkáidból, amit különlegesen jó volt csinálni?

Nagyon szerettem Balogh Zsolttal dolgozni még a pályám legelején a Szelídek (1995) és a Szarajevó kávéház (1996) című filmben. Jó érzés visszagondolni a közös munkára, sajnálom, hogy többet nem dolgoztunk együtt, elsodródtuk egymás mellől. Aztán még egy sor remek munka következett – az elmúlt években pedig nagyszerű élmény volt Gárdos Péterrel a Hajnali láz (2015), vagy Sopsits Árpáddal a Martfűi rém (2016). Izgalmas munkák voltak. Egy közeli remek emlék még a Curtiz (2018), ami igen feszített tempóban, sok külföldi színésszel készült. Nagy kihívás volt, és már közben is lehetett érezni, hogy jó lesz. A film nemrég megnyerte a montreáli filmfesztivál fődíját – nagyon örülök a sikerének.

Nagyon szép egyedi orgánumod, erőteljes hangod van. Lehettél volna akár operaénekes vagy szinkronszínész is.

Hát, ez azért túlzás. Egyszer valaki megkért, hogy a filmje mozielőzetesét mondjam alá, és akkor eljátszottam a szinkronizálás gondolatával, de nem hinném, hogy van hozzá tehetségem. Emlékszem, a Hajnali lázban volt egy éjszakai jelenet egy pályaudvaron, kb. száz statiszta, gőzmozdony, stb. Kérdezték, hogy nem akarok-e gigafont, hangosbeszélőt, mondtam dehogy akarok, olyan fura lenne, ha géphangon szólalnék meg. Ilyen helyzetekben ki tudom használni a hangom előnyeit.

Mit szólnál hozzá, ha a gyerekeid is a filmezést választanák hivatásul?

Nincs semmiféle elvárásom velük szemben, olyan hivatást válasszanak, amit szeretnek, amiben örömüket lelik, hogy ez a művészpálya vagy nem, az mindegy. Életük nagy részét munkával fogják tölteni, fontos, hogy jól érezzék magukat közben. Még kicsik, a pályaválasztás odébb van. Beszélgetünk már róla persze, hogy ki mi szeretne lenni, Dani azt mondta épp tegnap, hogy ő kertész lesz. Annában felfedezhető némi színészi hajlam, sőt, rendezői is, ahogy egy-egy játékban beosztja, hogy ki mit csinál, de egyelőre ő sem mondja, hogy színésznő vagy rendező szeretne lenni. Nem aggódom, bármire adják is a fejüket, az a fontos, hogy szeressék.

 A martfűi rém, rendezte: Sopsits Árpád

Ha teljesülhetne egy szakmai kívánságod, mit választanál?

Azt hiszem, televíziós sorozatokat rendeznék. Ez a műfaj most eléggé feljövőben van, és tetszenek a benne lévő kihívások. Évekig csináltam korábban, és nagyon megszerettem.

Van-e olyan filmötleted, amit mindenképpen megvalósítanál?

Nincs olyan, ami a mai napig a fiókban maradt. Amik korábban voltak, egy idő után megfakultak, és ma már nem érdekelnek annyira. Mindig annak örülök, ami éppen van. Most például annak, hogy idén vár még rám egy húszas években játszódó kosztümös tévéfilm első asszisztensi feladata, és körvonalazódnak a munkáim a következő évre is. Hál’ Istennek akkor is megtalálom az örömömet egy helyzetben, amikor nem könnyű. Emlékszem egyszer csináltam egy filmet, ahol nagyon rossz hangulat uralkodott a forgatáson. Én akkor is mindig mosolyogva mentem; beléptem a büfébe, és megkérdezte valaki, hogy felvettem-e a szolgáltató mosolyomat. Pedig nem. Elképzelhető, hogy néha sírnék, ha attól jobban mennének a dolgok, de nem fognak jobban menni – így inkább megkeresem mindenben az örömet. Amikor mosolygok, az biztosan nem műmosoly. Ismerek embereket, akik őrült elszántsággal, görcsösen verekszik át magukat mindenen, az egész életükön, és akár más alkotókon is. Bennem ez egyszerűen nincs meg. Nagyszerű dolog filmezni, hogy olyan dologgal foglalkozhatok, amit szeretek. Szerencsére sok feladatom van, ami elviszi az energiám azon részét, amit az életem szakmai részére szánok.

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322