Filmkultúra

A Nemzeti Filmintézet magazinja

Érdekel azoknak az embereknek a látásmódja, akik már sok mindent megéltek – Dombrovszky Linda filmrendező

A 2018-as Verzió Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál keretein belül láttam a Megszállás 1968 című, 5 epizódból álló dokumentumfilmet, amelynek te rendezted a magyar részét (- a film a ’68-as csehszlovákiai megszállást mutatja be a megszálló országok szemszögéből – a szerk.). Honnan jött az ötlet, hogy újrajátszasd az akkor történteket az eredeti szereplőkkel, az időközben megöregedett egykori katonákkal?

Ez nyilván egy létező módszer. Szerintem inkább az az érdekes, mindezt hogy csinálod meg. Tehát hogy a szereplőket, akiket kiválasztottál, mennyire működtethető szituációkba helyezed, illetve hogy ők mennyire alkalmasak arra, hogy „rekonstruáljanak” egy helyzetet, ami a múltjukban történt. Ennek a módszernek a minősége mindig egyedi. A koncepcióra a film vezető producere, Kerekes Péter inspirált, aki maga is csinál ilyen jellegű filmeket. Péterrel hét évvel ezelőtt ismerkedtünk meg egy Nisi Masa workshopon Finnországban, ahol kifejezetten ez volt a feladat: Kötelesség című dokumentumfilmemben a finn hadsereg egykori tagjai rekonstruálták katonalétük legemlékezetesebb pillanatait.

Az egyfajta előtanulmány volt tehát ehhez a filmhez?

Igen, nevezhetjük annak.

Arra láttál már példát, hogy valaki ennyire idős szereplőkkel rekonstruáljon korábbi eseményeket?

Így konkrétan nem, bár épp Kerekes Péter Cooking History-ja például sok tekintetben rokonítható, hiszen ott egykori háborús szakácsok által rekonstruált fontos történelmi pillanatokat. Érdekes példa még Az ölés aktusa (The Act of Killing, 2012), Joshua Oppenheimer filmje, aki egykori tömeggyilkosokkal játszatja újra rendhagyó módon történeteiket.

Mennyire volt nehéz rávenned a szereplőidet erre a „játékra”?

Ahogy elkezdtem velük interjúzni, és gyűjtöttem a történeteiket, akkor jött ez az ötlet. A ’68-as megszálláshoz fűződő történeteik szimplán elmesélve ugyanis egy külső szemlélőnek talán nem olyan érdekesek... viszont ha mindebbe játékosan bevonjuk őket, akkor az jobban átélhető, lehet vicces, szomorú, vagy éppen érzelmes. Például, ha hetvenévesen bemutatják, hogyan rakták ki parancsra erdei bogyókból a megszálló országok zászlóit, vagy ha bemutatják, hogyan közeledtek a szlovákiai magyar lányokhoz, az már meg tud szólalni egy filmben... Szóval nem azzal kezdtem, hogy felkértem őket, játsszák újra a történteket, hanem az elmeséltekhez szabtam a koncepciót. A harmadik találkozásunk során jöttem csak elő az ötlettel, akkor már vittük a katonaruhákat is, felpróbálni, de nagyon könnyeden vették a dolgot. Egyetlen ember volt, aki attól tartott, ennyi idősen, jelentős súlykülönbséggel hülyén fog kinézni már abban a bakaruhában, de őt is meggyőztem azzal, hogy nem bohóckodni fogunk. Nyilván sok bizalomra volt szükség részükről is a stáb felé, úgy érzem, ez köcsönösen megszületett a készülés során.

Kötelesség

Az idősek helyzete és történetei láthatóan nagyon foglalkoztatnak. Nem csak a dokumentumfilmes, a fikciós munkáid jelentős része is idevág. Ezért is eshetett rád a választás a Megszállás 1968 esetében?

Ez egészen biztosan benne volt, hiszen Péter látta a korábbi munkáimat. Régóta ismerjük egymást, rendszeresen ki szoktam kérni a véleményét a munkáimmal kapcsolatban. Ráadásul a történelmi témák mindig „kutatósabbak” is, és úgy tűnik, ehhez én elég alapos vagyok. Szeretem körbejárni minden irányból azt, amiről filmet csinálok és nyilván Péter azt is tudta, hogy a hetvenes korosztállyal való munka vélhetően speciális érzékenységet követel. Bízott a merészségben Horváth-Szabó Ági is, aki Muhi András Pires-szel együtt (ELF Pictures) a film magyar producere.

Téged miért motivál ez?

A mélypszichológiai aspektusokat nézve biztosan köze van hozzá annak is, hogy viszonylag korán elvesztettem a nagyszüleimet. Talán ez is az oka annak, hogy jobban keresem az idős emberek társaságát a témaválasztásaim során. És azt már biztosan látom magamon, hogy  engem azoknak az embereknek a látásmódja érdekel leginkább, akik már sok mindent megéltek. Számomra az az izgalmas, hogy a tudás, a tapasztalat és a bölcsesség miként motivál valakit, illetve hogy mit kezd vele.

Nem szoktad ezzel meglepni az alanyaidat? Pláne ebben az esetben, ahol idős férfiakkal, egykori katonákkal dolgoztál fel katonai eseményeket…

Erről nem szoktak így beszámolni, de tuti. Ez a Megszállás-téma pedig tényleg nem nevezhető átlagosnak. Pont azok miatt, amiket te is említettél, ez elsőre nem feltétlenül egy harmincas nőnek a profilja, lehet, hogy egy idősebb férfi rendező ebben az esetben jobban adta volna magát. Nekem az is egy készülés volt, hogy a katonai  rangokat és a titulusokat tudjam, és ne rontsam el. Azonban mivel ez nem egy ismeretterjesztő film, sokkal fontosabb volt, hogy a szereplők belemenjenek a játékba- ezt pedig szerintem én ki tudtam hozni belőlük, ami viszont ellensúlyozta a női mivoltomból és a koromból adódó nehézségeket.  

Ez a motiválás készség kérdése, vagy erre tréningeznek titeket az egyetemen? Nyilván egy ponton túl teljesen mindegy, hogy idős katonákkal, középkorú tanárokkal vagy gyerekekkel dolgozol, a megnyitásuknak van egy speciális technikája.

Almási Tamás osztályába jártam a Színház és Filmművészeti Egyetemen. Úgy kezdtük a sulit, hogy elmentünk két hétre Szabolcs-Szatmár-Bereg megyébe, Szatmárcsekére egész pontosan, egy nagyon szegény kis faluba. Kellett választani egy témát, ebben szabad kezet kaptunk, majd arról forgatnunk kellett egy rövid dokumentumfilmet. Ez rögtön mélyvíz volt. Egy falusi embert meg kell tudni szólítani, kicsit másként, mint amihez szoktunk, pláne, ha be kell menned a házába, úgy, hogy ez ne legyen tolakodó vagy kínos. Nekem könnyebb volt, mert debreceni vagyok, nagyszüleim falusi-vidéki emberek voltak. Ezzel a feladattal nyitottunk tehát, és ez valakinek ösztönösen jött, másnak meg nagyon nehéz volt, sőt, akadt olyan is, aki nem is akarta csinálni. Szóval ez részben személyiségbeli dolog, hiszen akkor és ott még nem volt mögöttünk semmiféle képzés. Később sem ilyen direktben megy ez. Lehet róla beszélgetni, vannak tippek, létezik egy-két fogás, ami mindig működik, de nyilván nincs rá recept. Ráadásul az alkati dolgok mellett sok múlik a készülésen is. A Megszállás 1968-beli szereplőimnek nyilván fontos volt, hogy én úgy nyitottam, hogy nagyjából mindent tudtam, amit lehetett tudni az alakulatukról, a körülményekről. Láttam a fényképeket, archívumokban kutattam, megvoltak az információim, így konkrét kérdéseket tudtam feltenni és rögtön volt közös téma. Ilyenkor jó esetben már van egy kis kapu, amin bemehettünk együtt és onnantól megláttuk, hogy összeérnek-e a szálak. Nyilván nem működhet mindenkivel ugyanolyan jól a kommunikáció, ebben az esetben is volt olyan, akit nem választottam ki, mert úgy éreztem, nem működik olajozottan a dolog – vagy azért, mert az illető még mindig fél katonai dolgokról beszélni, vagy akár azért, mert zárkózott személyiségével nem tud mit hozzátenni a filmhez.

Az SZFE Almási-osztálya előtt elvégezted a Pázmány Péter Katolikus Egyetem kommunikáció szakát. Innen jön a filmes érdeklődésed, vagy már korábbra datálható?

A Városmajori Gimnáziumba jártam, amikor kísérleti tantárgyként bevezették nálunk a mozgóképkultúra-és médiaismeret tantárgyat, ami később aztán bekerült a Nemzeti Alaptantervbe is. Szűcs Tibor, Muhi Klára, Muhi András is tanítottak minket, minden hónap első szombatján pedig  a Tabán Moziba jártunk filmeket nézni. Nyilván ott is, és a szüleimnek köszönhetően otthon is sok filmtörténetileg és más szempontból is fontos filmet láttam, ezek motiváltak a későbbiekben. Ilyen volt például a Kárhozat, Tarr Béla filmje, vagy Leos Carax Rossz vér című remekműve. Egyszerűen nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy ilyen típusú filmekhez közöm lehessen az életem során. A gimnáziumban pedig voltak olyan napok, amikor nekünk nem kellett tanítási órákra mennünk, mert csináltuk a médiás feladatokat. Néha rajzoltunk, máskor írtunk, majd kamerát is kaptunk a kezünkbe és csinálhattunk filmeket. Nagyon alap módszer volt ez akkoriban, VHS vagy mini DV kamerákkal dolgoztunk, vágás nélkül... Az érdeklődésem ide vezethető vissza, a Pázmányon pedig ezután már kifejezetten filmes szakirányra jelentkeztem. Az SZFE akkor még nem került szóba, valahogy korainak éreztem volna. Utólag sem bánom, hogy így alakult, és végül az Pázmányos negyedik évem végén jelentkeztem az SZFE akkori adásrendező osztályába.

Megszállás 1968

A dokumentumfilmes érdeklődésed is ennyire konkrétan visszavezethető?

Ezek valahogy párhuzamosan futottak és alakultak ki. A Pázmányon Dér András volt a vezető tanárunk, akivel minden évben elmentünk az Őrségbe a Hétrét Fesztiválra dokumentumfilmeket és fikciós filmetűdöket csinálni. Erre a fesztiválra zenészek, színészek, művészek jönnek évről-évre, részben velük készítettünk tévés portré-anyagokat, a másik vonalon pedig a helyiekkel készíteforgattunkttünk dokumentumfilmeket. Utóbbit én nagyon szerettem csinálni, nyugodt, barátságos, elmélyült munkára volt lehetőségünk így, kezdő filmesként-mindehhez pedig kaptunk szakmai segítséget.

Hogy kerültél mégis az adásrendező-osztályba ezek után?

Almási Tamás volt az osztályfőnökünk ugyan, de mi ugyanúgy fikciós filmeket is csináltunk másodévtől, mint a többi rendező szakos osztályban. Sokat dolgoztunk a színész-osztályokkal is, sokat tett a színészvezetés-kurzusunkhoz  például Makk Károly, aki egy rövid kurzust adott nekünk, vagy Sopsits Árpád. Hároméves képzésnek indult, de végül öt lett belőle.

Szerettél oda járni?

Nagyon. Nagyon sokat tanulhattunk és dolgozhattunk is közben, és szerettem a közegét. Volt lehetőségem suli mellett asszisztenskedni is, itt rengeteget tanultam: Bereményi Géza mellett voltam például egy tévéfilmjében, vagy Sopsits mellett A hetedik kör című játékfilmjében, és sok-sok kisfilmben is asszsiztenskedtem ekkoriban. Ezek megtanítottak a fikciós filmkészítés alapjaira, hogyan mozogj egy stábban, ki mit csinál ott, stb, amik az én véleményem szerint alapvetőek, mielőtt az ember belevág a sajátjába.

Hasznos volt?

Persze. A dokumentumfilmezés szempontjából talán kevésbé, ott más antennákra van szükség. Mozogsz egy stábbal, mindenkit látsz dolgozni, tudod, kit hogy kell megszólítani és ki mit csinál. Mi mennyi idő. Ezeket nagyon jól megtanulod asszisztensként, továbbá megismersz rengeteg embert. Nemrég forgattam egy tévéfilmet, és utólag arra gondoltam, mennyire megtérültek ezek az évek, mégha nem is a rendezői székből instruáltam mindig. Fontos a szakmai alázat, a felkészültség itt is - nem ez  a kulcsa a jó filmnek, de igenis kell... szerintem.

Egy dokumentumfilm forgatása, ahol sokszor nagyon pici stáb dolgozik csak, szintén nagyon otthonossá tud válni ettől a rutintól és tudástól. A forgatás mindig folyamatos kommunikáció, és minél jobban ismered, mi történik körülötted technikailag, annál lazábban és közvetlenebbül tudsz viselkedni. Legalábbis én.

Harmadnapon

Dokumentum vagy játékfilmmel vizsgáztál végül az egyetemen?

A Harmadnapon című kisjátékfilm volt a diplomafilmem, amit Taschler Andrea és Lovas Nándi producerekkel csináltam, még a Mirage Film égisze alatt. Angelusz Iván is támogatta a filmet. Ez egy saját forgatókönyv alapján készült film, a tékozló fiú történetének női verziója. Kicsit elemelt térben, de a mában játszódik. Nagyon szerettem ezt a munkát, sokat tett bele mindenki, jó emlék nagyon.

Meg tudod mondani, melyik típusú filmkészítés vonz jobban?

Nem tudom. Csináltam egy áldokumentumfilmet, a Hetvenest. Előtte megírtam Fekete Ibolyánál a szakdolgozatomat az áldokumentumfilmből, mert szerettem volna körüljárni teljesen a műfaj kereteit. Ez lett a szakdolgozatom az SZFE-n. Na és akkor éreztem, hogy milyen érdekes ez a hibrid műfaj, bár ellenérzésem volt vele kapcsolatban. Ötvözete mindannak, ami fikciós és dokumentarista -ügyben létezik. Nagyon szerettük csinálni, igazi kísérletezés volt.

Ahogy valamilyen értelemben a többi filmed is, hiszen előszeretettel játszol a fikció és a dokumentum közötti határok elmosásával.

Igen, bár ebben tényleg nincs szándék. Mindig a történetből adódik, hogy mi diktál. A Hetvenesben, ami egy, a túlnépesedés kapcsán hozott szörnyű törvény következményeiről szól, idővel nagyon adta magát, hogy úgy csináljuk meg, mintha igaz lenne, mert ettől egész egyszerűen sokkal izgalmasabb tud lenni. A Volt egyszer két balerina című dokumentumfilmem esetében, ahol két néni mesél egy lakásban ülve, úgy éreztem, hogy ez mai szemmel unalmas lehet, hiába izgalmas a történet - ezért fel kell kicsit turbózni. Így jött, hogy animációval elevenítsük meg a naplórészleteiket. Sokat kell gondolkodni és nyitottnak kell lenni, de ha ez megvan, akkor az anyag mindig kidobja magából azt, amire szükség lehet. A legutóbbi filmem például, Kockaember egy kifejezetten szigorú szabályok szerint felvett fikciós munka. Annak az állt jól.

Hogyan találod meg a dokumentumfilmjeid témáit?

Több olyan dokumentumfilmem volt a Megszállás 1968 előtt is, amelyeket felkérésre készítettem. Ilyen volt a 2009-ben készült A szocreál képzőművészet és 2014-ben A boldog festő is. Az előbbi egy kutatós dolog volt, amibe nagyon bele kellett ásni magam, és a filmhez készült interjúkat nem is én csináltam, hanem egy művészettörténész barátom, Rieder Gábor. Ez egy viszonylag klasszikus ismeretterjesztő televíziós dokumentumfilm lett. Szakmailag is megállja a helyét, nemrég vetítették a Műcsarnokban is egy szocreál kiállítás kapcsán. A Müller Árpádot bemutató A boldog festő is egy produceri felkérés nyomán valósult meg. Eleinte tartottam attól, hogy úgy csináljak portréfilmet egy csodálatos emberről, hogy már nem él. Féltem attól, hogy nosztalgiázós, vagy pontatlan lesz. Szerencsére nagyon izgalmas figuráról van szó, akinek egyedi és izgalmas gondolatai vannak, melyeket napló formájában rögzített-így olyan isnpirációt kaptam, mely kinyitott újabb és újabb felületeket a film készítésekor. Felkérésre készült a Viszem magammal – A Rájátszás-film is, ami Valuska Lászlónak és Csejdy Andrásnak az ötlete volt, a Margó Irodalmi Fesztiválon mutattuk be. Ezt viszonylag gyorsan megcsináltuk Szabó Timi gyártásvezető segítségével,  egy hosszú felkészülési időt követően. Vannak benne évek során felvett koncertek (Valuska Gábor felvételei),és rengeteg pürgősre vágott (vágó: Pap Lavente) interjú. Ez a műfaj ezt kívánta. A Rájátszás koncertsorozat rajongói nagyon jól fogadták a filmet.  Azért is örültem ennek annyira, mert nagyon más volt, mint amiket addig csináltam, ráadásul a kortárs írók és költők munkásságát is sokkal jobban megismerhettem. Voltak közben saját ötleteim is, de sajnos többre nem tudtam támogatást szerezni.

Az egykor világhírű Kolozs-ikrekről szóló, számos fesztivált megjárt és többször díjazott Volt egyszer két balerina szintén saját ötlet volt?

Igen, és az egy nagyon klasszikus történet volt. Szüleimnél a kezembe akadt egy Nők Lapja, amit amúgy nem nagyon olvasok, és ott volt a címlapon két ősz hajú öregasszony, tökéletesen egyformák. Ránéztem és az első gondolatom az volt, ez szuper. Két néni, akik ugyanúgy néznek ki, balerinák voltak és már 90 évesek. Aztán elolvastam Schäffer Erzsébet cikkét róluk, majd felhívtam őt és megkértem, ismertessen össze velük. Így indult el az a többéves munka, aminek a végeredménye ez a 25 perces dokumentumfilm, Batka Annamari vágónak, Hartung Dávid operatőrnek, és Bányai Zsuzsanna animátornak hála. Hosszúra nyúlt, mert ugye nem volt pénzünk rá, ezért akkor forgattunk, amikor épp ráértünk, másrészt egy-egy óránál többet egyszerre nem is tudtunk velük dolgozni, mert elfáradtak.

Ők könnyen belementek?

Igen, azonnal. Leültünk, és ugyanolyan lazán beszéltek már az első alkalommal is, mint később az utolsónál. Imádtunk hozzájuk járni.

Ilyenkor menetközben is pályázol pénzre?

Valamennyi pénzt sikerült közben szerezni egy fejlesztői pályázat révén, valamint a XII. kerületi önkormányzattól, később pedig eladtam a Hír TV-nek a filmet, de az már utólag volt, és később nyertem díjakat is vele, ami szintén pénzzel jár. Ezekből lehet később jelképesen kifizetni a korábban szívességből dolgozó stábtagokat.

Hetvenes

A korábban már említett Hetvenes esetén, ami végül ugye áldokumentumfilm lett, hozott anyagból dolgoztál. Ez a lehetőség hogy jött?

Ezt a filmet Somogyi György írta, akivel még jóval korábban, egy régi Mediawave fesztiválon ismerkedtem meg. Mindketten nyertünk díjat azon a fesztiválon, ő ezzel a könyvvel, én pedig a Harmadnapon című filmtervemmel. Évekkel később, amikor a Kaland című Márai-film forgatásán asszisztenskedtem, aminek ő írta a forgatókönyvét, újra találkoztunk. Így merült fel újra akkor ez a lehetőség, ami végül meg is valósult, és egyébként mi azóta is együtt dolgozunk. A Hetvenes egy nagyon jó történet, amit a világon sokfelé érdekesnek tartanak és szeretnek, nyilván emberi jogi vonalon: hiszen arról szól a film, hogy bár nem vagyunk már hasznos tagjai a társasalomnak, de hetven év felett is van létjogosultsága és értelme az életünknek...

Dokumentum- és kisfilm rendezőként hogyan lehet ma megélni Magyarországon? Vállalsz még például asszisztensi munkákat?

Asszisztensi munkákat már nem vállalok egy ideje. Rendezek viszont tévésorozatokat, és épp most forgattam le egy tévéfilmet, egy Szabó Magda-adaptációt: a Pilátust. Ez is csodás forgatás volt, tehetséges, lelkes, profi stábbal. Valójában ezek éltetik az emberben a hitet, hogy filmezzen, mert sokszor sokunknak legalbbis nehéz és sok idő míg filmhez jutunk. Én négy elutasított terv után jutottam el ide, az elsőt hét éve adtam be. De zajlik az élet, januárban forgatunk egy kisjátékfilmet Újjászületés címmel, nem könnyű körülmények között, hiszen egy gulág tábor barakkjában játszódik a történet, viszont nagyon sokat tesz bele mindenki. 

Van most futó dokumentumfilmes projekted?

Igen, jelenleg is dolgozom a Szanszíró kapitánya munkacímű dokumentumfilmen, ami a Magyar Mecenatúra Program keretein belül készül. Egy egy olyan férfiről szól, aki nagyon nehéz sorsú, mélyszegénységben élő gyerekek fociedzője. Nagyon jó humorú,igazi vezető, és komoly áldozatokat hozó ember. Nem portréfilm lesz, hanem inkább követős, cinema verité film, melyben próbáljuk testközelbe hozni a szereplőket, mert ez a téma például ezt diktálja.

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322