Filmkultúra

A Nemzeti Filmintézet magazinja

Egy nap Amritával

Hatalmas életművet hozott létre, pedig csak 28 évet élt. Indiában nagyon megbecsülik, Magyarországon alig ismerik. Amrita Sher-Gil 1913-ban Budapesten született, édesanyja magyar, apja Umrao Sher-Gil szikh herceg, az indiai fotóművészet megújítója. Amrita a nevét a szikhek szent városáról kapta, magyar neve Dalma volt. Amrita jól ismerte az indiai és az európai kultúrát, az egyik legkiemelkedőbb alkotója a kortárs indiai festészetnek.

Nem jutott könnyű sors neki. Érzékeny, labilis idegzetű anyja biztatására kezdett el rajzolni. 8 éves volt, mikor a család Magyarországról Indiába költözött. Később nagybátyja, Baktay Ervin tanácsára 16 évesen Párizsba ment festészetet tanulni, ahol a legszabadabban tudott alkotni, létezni. Élvezte a bohém világot, de művészi- és életstílusával ő még ott is különcnek számított. Nagy feltűnést keltett, mikor festőként száriban megjelent. Rengeteget dolgozott, több párizsi kiállításon is részt vett, díjakat kapott, mégis visszatért Indiába. Több támadás érte, amiért festményein az akkori nők kiszolgáltatott helyzetét ábrázolta, sőt, ami abban az időben igen botrányosnak számított, meztelenül is lefestette őket.

Hozzáment feleségül az első unokatestvéréhez, Egan Viktorhoz, akihez gyerekkori kapcsolat fűzte, amit a szülei maximálisan elleneztek. Az esküvő után a férjével Kiskunhalasra költöztek, majd 1939-ben ismét Indiába mentek.

Amrita nagyon termékeny alkotó volt, más ember 80 éves koráig sem fest ennyi képet, pedig volt olyan időszak, amikor a depressziója miatt nem dolgozott. 1941-ben épp egy kiállításra készült, mikor hirtelen beteg lett, és meghalt. Hogy miben, máig kérdéses. Többféle magyarázat létezik. Halála után apja depressziós lett, anyja pedig öngyilkosságot követett el. Amrita tehetségét igazából csak a halála után ismerték el.

Művészete, kalandos élete, rejtélyes halála, utazásai, heves szexuális élete és házassága filmre kívánkozik. Sára Sándor rendezőt is évekig foglalkoztatta ez a gondolat.

Sára Sándor: Mikor először Bombay-ban jártam, nagyon megtetszett az ország. Második utam során megismertem egy indiai producert, akivel elkezdtünk terveket szőni egy Amritáról szóló filmről. Később ő Kőrösi Csoma Sándorról szeretett volna forgatni. Végül ők azon kezdtek el dolgozni, mi pedig az Amrita forgatókönyvén Dobray Péterrel és Kardos Istvánnal. Rengeteg változata készült el. Amrita leveleit, az írásait is felhasználtuk, melyek néha majdnem naplószerűek. Úgy tudom, ezeket még nem adták ki magyarul. Az idő alatt mindent, amit Amritáról írtak akár itthon, akár Franciaországban vagy Angliában, mind megszereztem. Azt hiszem, eléggé megismertük őt. A forgatókönyvet nemcsak a képzelet szülte, sok igaz momentumot is beledolgoztunk. Egy portré-játékfilm lett volna, hirtelen nem találok rá jobb szót. Aztán elkészült egy olyan változat, mellyel már elő lehetett állni, s melyet az indiaiak szívesen támogattak. Akkoriban egy nagyon kedves és csinos nagykövet asszony volt nálunk, aki 20 évvel korábban még Amritát is eljátszhatta volna. Sokat segített nekünk, többek között elintézte, hogy az indiai kormány vendégeként egész Indiát bejárhattam. Végig bolyongtam repülőn, autóbusszal, hajóval, amivel akartam. Fantasztikus volt. Felkerestem, és sok fotót készítettem azokon a helyeken, melyeken Amrita is megfordult.

Mindeközben Magyarországon nem sikerült a megfelelő anyagi hátteret megteremteni a filmhez. Az indiai partnerek idejöttek, mi is mentünk oda, de a pénz nem jött össze, amit nagyon sajnálok. A Duna TV akkori elnökeként úgy gondoltam, ha letelik a hét éves kemény szolgálat, utána ráérek, és tudok játékfilmeket készíteni. Az egyik mindenképpen az Amrita film lett volna, a másik pedig egy Gulág-történet, Transszibériai álom címmel, melyet Kardos Istvánnal írtunk. Aztán teltek az évek, és az egyre csökkenő hullámok egy idő után elsimultak. Most meg már nem készítek filmeket. Ezek már múlt idejű álmok.

Viszont készített egy háromrészes lírai filmet Amrita Sher-Gil címmel.

Amikor vendégként Indiában jártam, arra gondoltam, hogy terepszemleként vagy hangulatidézésként felveszem, amit látok. Vittem magammal egy kis felvevőgépet, és amikor kellett, megnyomtam a gombot. Ebből állt össze ez a furcsa film, mely se nem úti-, se nem igazán dokumentum-, inkább egyfajta előkészítő film egy játékfilmhez. Indiában találkoztunk Amrita unokaöccsével, aki szintén festő lett. Ő sokat mesélt róla, nála több festmény is található. Beszélgettünk az egyik nagybácsival is, aki jelen volt, mikor Amrita meghalt. Filmes vonatkozása is van a történetnek, mert Gottesmann Ernő, aki rokonságban állt a családdal – Baktay Ervin unokatestvére volt –, főgyártásvezetőként dolgozott a Hunnia Stúdióban. Vele is készítettünk interjút. A filmben a beszélgetéseken kívül, Amrita apjának, a szikh hercegnek a fotói is láthatóak, aki kedvtelésből fotografált, de nagyon jó képei vannak. Sok fotóját az unokaöcs őrzi, azokból is válogathattunk. Illetve a filmbe még azok a tájak, portrék kerültek be, melyeket én vettem észre az indiai út során. Amrita élete filmre kívánkozik, nagyon intenzíven élt, két végén égette a gyertyát, mindenben benne volt, mindent kipróbált, és bárkivel – kritikusokkal, családjával, férjével is – szembeszállt, ha úgy érezte jónak. De azt se felejtsük el, hogy ő a modern indiai festészet egyik megteremtője.

Hogyan becsülik meg Amritát Indiában?

Számon tartják, és valószínűleg, mióta mi ott jártunk, még jobban megbecsülik. Ugyan Újdelhiben már az is nagy szó, hogy két vagy három teremben állandó kiállítása van a Nemzeti Galériában, de én legalább ugyanannyi képét láttam, és le is fotografáltam, melyek lent voltak a raktárban. Onnan még lehetne előszedni, és gazdagítani egy-egy kiállítást.

Nemrég egy festménye 780 millió forintért kelt el.

Mert jó festő.

Annak mi lehet az oka, hogy a magyarok alig ismerik?

Ilyenek vagyunk, könnyen lemondunk a saját értékeinkről, pedig nem kellene. Amrita itt töltötte a gyerekkorát. Kislányként együtt fürdött, játszott a cigánygyerekekkel, erről több fotó is készült. A család a háború alatt nehezen élt meg, a rokonok támogatták őket. Hiába volt az apjának, a szikh hercegnek vagyona, a pénzét nem engedték be az országba. Biztos, hogy Amrita az édesanyjával magyarul is beszélt, hiszen magyarul is leveleztek. Az egyik levelében azt írta, hogy „Ibrahimhoz pedig nem megyek feleségül, mert annyit iszik, mint a kefekötő.”  Ki használ ilyen kifejezéseket? Csak az, aki nagyon jól ismeri a nyelvet. Magyarországon született, Franciaországban végezte el a Képzőművészeti Főiskolát, Indiát választotta élettérnek, ez a három különböző kultúra különös módon szólt volna egymás mellett, szép és izgalmas filmet lehetett volna készíteni a küzdelmeiről.

Lehetséges, hogy az MMA elindít egy sorozatot, mely során meg nem valósult forgatókönyveket adnak ki. Akkor talán olvasható lesz a Transszibériai álom és az Amritáról írt könyv is.

 

„Delphi és London között Zebegény a világ közepe” / Amrita

A Zebegényi Amrita Társaság két alapító tagja Elek Dóra, a Baltazár Színház művészeti vezetője és Gózon Francisco operatőr, Papp Leventével közösen készítettek egy 30 perces filmet a festőnőről A világ közepe címmel. Amrita többször járt Zebegényben a rokonainál, számos képét ott is festette.

Elek Dóra évekkel ezelőtt véletlenül bukkant rá Keserü Katalin művészettörténész egyik könyvére, mely Amritáról szól. Akkor derült ki számára, hogy a festőnő több nyarat Zebegényben töltött. Gózon Franciscóval, aki szintén a faluban él, épp egy Indiában forgatandó filmet terveztek, mikor felfedezték Sára Sándor 3 részes alkotását Amritáról. 

Mi volt a célotok a Zebegényi Amrita Társaság létrehozásával?

Elek Dóra: A társaságot az a döbbenetes felismerés hívta életre, hogy a Zebegényben élő emberek sem tudtak Amritáról. Lázas szükségletté vált, hogy az életművét, zebegényi kötődését minél többen megismerhessék, hogy az emlékét felélesszük, életben tartsuk, és hogy szellemi örökségét ápoljuk.

2013 nyarán, születésének 100. évfordulóján az életét és munkásságát egy 50 tablóból, molinóból álló kiállításon mutatták be a Nemzeti Múzeum kerítésén. Miután megalakult a társaság, mi is szerettük volna bemutatni a faluban. Kiállítottuk az említett molinókat, és még hat olyan tablót, melyeken Amrita zebegényi élete látható. Mindezt hat hétig láthatták az emberek az utcákon. Több festményét a faluban festette. Fontos, hogy emlékezzünk Amritára, hogy legyen Zebegényben állandó mementója. Ezt próbáljuk elérni a mi eszközeinkkel. Például egy tavaly készült riportfilmmel.

Idén augusztusban pedig megszerveztük az Egy nap Amritával Zebegényben elnevezésű programot, ahol – többek között – levetítettük A világ közepe című riportfilmünket. Utána végigsétáltunk azokon a helyeken, ahol Amrita lakott vagy gyakran megfordult a faluban. Piknikeztünk a Duna-parton, majd ugyanonnan, ahonnan ő, kis csoportokban mi is lefestettük a Zebegényi Boldogasszony templomot. Kiállítottuk a képeket, megnéztük a Baltazár Színház előadását, estefelé pedig indiai és magyar finomságokat kóstoltunk.

A riportfilmben kik mesélnek róla?

A két másod unokatestvére, dr. Székely István és Hegymegi Kiss Áron – aki kicsi fiúként sokat játszott vele –, Németh Zsuzsanna művészettörténész és olyan falubeliek, akik találkoztak az „indiai hercegnővel” vagy akinek a szülei meséltek róla. Sok fotó is fennmaradt Amritáról, több képe itt készült. Ahogy a filmben is elhangzik: „a régen áhított zebegényi tájat sikerült megfestenem”. Mindent összegyűjtöttünk róla, amit csak tudtunk.

Szeretnétek róla játékfilmet is készíteni?

A riportfilm után szívesen forgatnánk Amritáról egy fikciós elemekkel átszőtt dokumentumfilmet, aztán meglátjuk. Sokan próbálkoztak már a játékfilmmel, de nem jutottak vele sehova. Egyszer Indiában elkezdtek valamit, kiválasztották az akkori fotómodellt, de nem lett belőle semmi. Ha készülne is, szerintem azt mindenképpen egy nőnek kellene megrendeznie. Többen próbálkoztak már, de játékfilmet készíteni az életéről, még senkinek nem sikerült.

Te is jártál Indiában?

Sokszor voltam, csodálatos. Én is felfedeztem azokat a helyeket, melyeket ő. Ott az ember sokkal inkább közelebb tud kerülni önmagához, főleg egy olyan nő, mint Amrita, aki félig indiaiként fedezte fel a saját hazáját. Biztos vagyok benne, hogy ott ő is a művészet és a szentség csodájára ismert rá. Utoljára tavaly jártam Indiában a Baltazár Színházammal, mert Franciscóval egy dokumentumfilmet forgattunk róluk.

Miért érdekel Téged ennyire Amrita Sher-Gil?

Erős kapcsolódás van közöttünk. Hiszem, és komolyan gondolom a reinkarnációt, hogy az ember élt már korábban, és az előző életei hatással vannak a jelenlegire. Úgy gondolom, hogy Amritának volt egy olyan élete, ami miatt ez az utolsó így sikerült. Valamit elkövetett régen, amit nem tudott maradéktalanul jóvátenni, és ezt meg kellett szenvednie.

A másik dolog, hogy én is öt évig éltem Párizsban, mint ő, ezért pontosan tudom, mit szeretett ott. Amikor először jártam Indiában, nagyjából egyidősek voltunk, és felnőttként visszatértünk. Zebegény mindkettőnk életének egyik fontos állomása. Én is sokszor érzem azt, hogy valamiben előbbre járok. Mi azért születtünk, mert mondanivalónk van a társadalom számára. Ezt ő is így gondolta, és én is így gondolom. Ezt a nőt én belülről érzem.

Nagyon nehéz annak az embernek, aki úgy él, hogy megelőzi a korát. Amrita maximálisan megelőzte, egyrészt a tehetsége, másrészt az elhivatottsága révén.

Én 18 éve vezetem a Baltazár Színházat, ahol értelmi fogyatékosok a színészek. Az a dolgom, hogy láttassam, ezek az emberek nem terhek, koloncok, hanem nagyon fontosak a mai társadalom számára. Amikor ilyen tiszta érzelmeket közvetítő emberekkel van dolgunk, akkor inkább nekünk kellene tőlük tanulnunk. A céljaink eléréséhez Amrita is, én is a művészetet választottuk. A festészet magányosabb műfaj, a színház direktebben tud a társadalomban változásokat indukálni.

Én valóban nem kívülről látom őt, hanem belülről. Nagyon közel áll hozzám. Valamit helyre rak az én életemben is. Ami neki nem sikerült, az remélem nekem sikerülni fog.  

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322