Nemcsak íróként, nézőként sem. Sheridan a műfajokkal ugyanis játszani szeret, a saját történetéhez görbíteni a szabályrendszerüket, és a műfaji keretek kitágítása közben talán a mai Amerikáról is mondani egyet ’s mást. Első három filmjét laza trilógiának szánta, amit nem a történet, hanem a téma köt össze: az amerikai határvidék és a benne élő emberek meg mítoszok vizsgálata. Sheridan a Hollywoodi Reneszánsz örököse, az amerikai film egyik utolsó nagy aranykoráé, amikor a rendezők lebontották és újraépítették a nagy amerikai zsánereket, és közben a szép új világ hőskultuszáról, erőszakmániájáról, és az emberek életét végső soron megkeserítő – mert hamis reményekkel felruházó – hurráoptimizmusáról is véleményt mondtak.

Sheridan A préri uraiban a westernt helyezi el a gazdasági világválság árnyékában, pontosabban: a gazdasági világválságot és utóhatását gondolja újra kiábrándult neowesternként. Nem vénnek való vidék ez, ahogy a forgatókönyvíróra talán legnagyobb hatást gyakorló film címe mondja, amit tönkrevert az amerikai jelzáloghitel-krízis, melynek során texasi családok ezrei vesztették el földjüket és lakásukat. Például a Howard testvérek, akiknek anyja nemrég hunyt el, néhány nap múlva pedig a jelzálog is lejár. Ezért találkozik az exfeleségének még a gyerektartással is tartozó Toby (Chris Pine), és a börtönviselt Tanner (Ben Forster), aki mindössze egy éve van szabadlábon, hogy bankot raboljanak, a Texas Midlands pár elhagyatott postafiókját, de meglehetősen amatőrök benne – ez adja a helyzet iróniáját és feszültségét is. Nyomukba két Texas ranger, a nyugdíjazás szélén álló Marcus (Jeff Bridges) és az ő félig hispán, félig indián származású partnere, Alberto (Gil Birmingham) ered.

Ebből a felállásból egy tökéletesen kiszámítható banditás-rendőrös mesét is ki lehetett volna hozni, de a skót David MacKenzie olyan elegánsan és mértéktartóan rendezte meg a történetet, hogy abban pont jó arányban keveredik a kívülálló rácsodálkozása a méltóságteljesen gyönyörű amerikai tájra, és tényszerű rálátása az amerikai mítoszok szertefoszlására. Még a texasi tájban komótosan telő idő ritmusát is jól vette fel a rendező, aki a film első kétharmadában alig tarkítja akcióval, üldözéssel a filmjét, inkább hagyja, hogy kirajzolódjon a karakterek mögött az a világ, amitől a motivációik is azonnal érthetővé válnak.

Ahogy megyéről megyére autóznak Tobyék, hogy kifosszák az őket kifosztó bankokat, szellemvárosokon haladnak át, gyors mentőhitelt reklámozó óriásplakátok, bezárt üzletek, lepusztult házak mellett. Régen is ilyen palánkhalmok meredeztek ebben a tájban, csak akkor még a reményt hirdették, hogy itt majd egyszer város épül. A város rég felépült, de a gazdasági világválság után dögrovásra került: munkalehetőség nincs, a szegénység pedig Amerikában is ugyanazokat a sebeket ejti az embereken: alkoholizmus, bűnözés, válás, közöny. Csak talán annyival mélyebbek a sebek, hogy ott az amerikai álom, de még az alkotmány is azt ígéri, hogy az emberek boldogulni fognak. Vagy legalábbis biztosítják neked a jogot, hogy megkeresd a boldogságodat. De az ember egy szegénységben töltött élet után meg is akarja találni, nem csak loholni utána – még akkor is, ha ehhez át kell lépnie bizonyos határokat.

Az amerikai kritikák már szépen felgöngyölítették a kinti premier környékén, hogy ennek a morált a megélhetésért félretoló határátlépésnek a feltérképezésével tapintott rá a film a korhangulatra. A hangzatos szalagcímek azt mondták, A préri urai megjósolta Donald Trump elnökké választását, de inkább arról van szó, hogy a film arról „az elfelejtett Amerikáról” és a benne élő, elszegényedett, fehér amerikaiakról szól, akiknek szavazatait rosszul kalkulálták ki a nagyvárosi elemzők, és akiket aztán meglehetősen sztereotip módon, en bloc rasszistának bélyegeztek. De Sheridan és MacKenzie filmjéből kiderül, hogy bonyolultabb ennél a helyzet, és arra vezethető vissza, hogy az amerikaiak még mindig nem mondtak le az amerikai álomról, és akár a kultúrájuk legfőbb értékeire is hajlandók rátaposni, hogy megszerezzék azt.

A préri urait ez a mindenen átgázoló akarat teszi olyan izgalmassá, karaktereit pedig ellentmondásossá. Hiszen egyrészről látjuk, hogy ebben a poszt-apokaliptikus tájban már nem érvényes a hagyományos western tanulsága, miszerint a vadonnak el kell tűnnie, hogy a civilizáció virágozhassék. Itt vademberré kell válnia annak, aki győztesként akarja túlélni a civilizációt, esetünkben például kibányászni az olajat a földjéről. Erőszakkal kell visszavennie azt, amit a rendszer, vagy ha úgy tetszik, a kapitalizmus elvett tőle. És ebben az erőszakos kisajátításban Sheridan szerint van valami nagyon amerikai. Ahogy az indián-mexikói ranger is megjegyzi: az ő népét azoknak az embereknek a nagyszülei irtották ki és kényszerítették ki a földjükről, akiknek most a bankok veszik el a földjét. Az amerikai lét körforgása a kizsákmányolás ciklikusságán alapul, mert lehet, hogy a gazdaság, a technológia, és a világ sokat változott 150 év alatt, de maguk az emberek nem.

A texasiak például a mai problémáikat is régi eszközökkel próbálják megoldani. A pisztoly mindenkinek ott lapul a zsebében, és elő is rántja, ha kell: a bankrablókra nagyobb fenyegetést jelentenek a helyi lakosok, mint a rendőrök. És ott van Marcus is, az indián partnerét folyamatosan rasszista viccekkel sértegető seriff, aki azért ilyen tüskés, mert nem képes kinyilvánítani az érzelmeit. Ő így fejezi ki a törődését, a szeretetét, és ezt a társa is érzi, de közben a rasszista poénok, mert túl sok van belőlük és mert szünet nélkül jönnek, mégis apró sebeket szúrnak belé. Archaikus figura Tanner is, a Billy kölykök és a Jesse Jamesek leszármazottja, aki a romantikát látja a törvényenkívüliségben, nem a vért, a halált és a pusztulást. Hiába világosítja fel a kaszinóban egy kigyúrt komancs indián, akivel szóváltásba kerül, hogy semmi nagyszerű nincs abban, ha – mint ahogy a komancs név jelenti – mindenki ellensége vagy, mert ők is már csak a semmi urai, nem a prérié. A nyughatatlan lelkű Tanner csak azért is szembemegy a világgal, és ok nélküli lázadása elkerülhetetlen tragédiába fullad.

A préri urai ebből az elkerülhetetlenségből fakasztja a drámát, ami azért is vágja ki a levegőt a néző mellkasából, mert mire sor kerül a leszámolásra, ravasz módon már mind a rablókkal, mind a pandúrokkal azonosult. Bárkinek is essen baja, a veszteséget a saját bőrünkön érezzük. De a film nem hátrál meg azelől sem, hogy mérlegre tegye a hősök erkölcsét. Mennyire bűnös egy önzetlen bankrabló, aki azért lop, hogy a fiainak ne kelljen mélyszegénységben élniük? A film nem Robin Hoodoknak látja a Howard testvéreket, akik visszalopják, ami a szegényeké, hanem amerikai kapitalistáknak, akik azért rabolnak, hogy ne a nagyvállalat, hanem maguk termelhessék ki az olajat a rancsukon. És ezért vállalják azt is, hogy más fog szenvedni, csak nekik ne kelljen. Sheridan ebben is a körforgást látja, ahogy az emberek átruházzák a szenvedést a másikra – rokkanjon bele most már valaki más az életbe –, de az erkölcsi terhet – mutat rá a fináléban – nem lehet ledobni a vállukról. A film zseniális zárójelenetében nem pisztoly-, hanem szópárbajba keveredik az egyik seriff a másik testvérrel. Latolgatják egymást és a másik érveit, és közben a seriff arcán az undor keveredik az elismeréssel, mert bár érti, miért tették, de tudja azt is, hogy túl nagy árat fizettek érte – nem ők, a testvérek, hanem akik az útjukba kerültek. Ilyen egy mai western-párbaj Sheridan olvasatában: a gyerekek hazajönnek, és elmarad a lövöldözés, mert az élet megy tovább, csak a lelkifurdalás marad velünk.

Szóval, alighanem Taylor Sheridan felbukkanása volt a legjobb dolog, ami az elmúlt két évben az amerikai filmben történt, mert a szuperhősfilmek és a Sundance-es indie drámák két végletére szakadt iparban ritkán születnek olyan filmek, mint A préri urai. Olyanok, amelyek egyszerre okosak és izgalmasak, a játékba hozott sablonokból valami meglepően eredetit hoznak ki, és közben lehetőséget adnak a sztároknak, hogy levetkőzzék a blockbusterekben rájuk aggatott skatulyákat. A préri uraiban minden a helyén van: Nick Cave és Warren Ellis az eltűnőfélben lévő világ melankóliáját hangsúlyozza, a frappáns dialógusok pedig ugyanennek a fanyar humorát. Felesleges akciók, l’art pour l’art autósüldözések nincsenek, a félelem és a halál viszont nagyon is valós. A rendezés több jelenetben is bravúros, kezdve a bank körül köröző nyitósnittől, ami nemcsak a szellemváros gazdasági realitását rajzolja fel, de a hirtelen kirobbanó erőszaktól való szorongásunkat is felkelti, egészen a záró képig, amelyen először felemelkedik a kamera, ahogy az a westernekben szokás, majd alászáll a földre, a fű és a gaz közé, és ezzel azt sugallja, hogy semmi, de semmi felemelő nem volt ebben a harcban, amiről eleinte úgy tűnt, a kisember igazáért folyik. Tökéletesen ambivalens lezárása ez egy közel tökéletes filmnek.