„Egy film a felszabadulásról” – Máriássy Félix: Budapesti tavasz
2014. 06. 18. • Rudolf Dániel |
Máriássy Félix „felszabadulás-opusza” az 50-es évek közepének enyhüléses időszakában (a Rákosi-éra sematizmusa és az 1956-os forradalom közti néhány évben) készült talán legnagyobb filmes vállalkozás, mely a II. világháború végének és a szovjet csapatok győzelmének tízedik évfordulóját volt hivatott megünnepelni. A film sok szempontból fontos mű: első ízben foglalkozott komolyabban a holokauszt és a megszállt Magyarország tematikájával, de egyben a korszak történelemhamisításának jegyeit is erősen magán viseli. DVD
Budapesti tavasz
fekete-fehér, magyar játékfilm, 99 perc, 1955
rendezte: Máriássy Félix
írta: Thurzó Gábor (Karinthy Ferenc nyomán)
operatőr: Illés György
látványtervező: Varga Mátyás
zene: Vincze Imre
szereplők: Gábor Miklós, Molnár Tibor, Gordon Zsuzsa, Rajnay Gábor, Mezey Mária, Darvas Iván, Tarsoly Elemér
DVD forgalmazója: Magyar Nemzeti Digitális Archívum
DVD megjelenése: 2014. május
Az államosított magyar film – néhány alkotás egyes jeleneteit és cselekményének hátterét kivéve, mint pl. a Valahol Európában – majdnem egészen egy évtizedig nem foglalkozott a II. világháború alatt lezajlott eseményekkel. A Rákosi-korszak kultúrpolitikája szándékosan nem akart a „terhelő múlttal” gyötrődni, helyette sokkal inkább a „dicső jelen” és „még dicsőbb jövő” filmes ábrázolására fektette a hangsúlyt. A Nagy Imre-féle fordulatot követően azonban a filmgyártás már igyekezett részt vállalni a közös emlékezetre szervesen ható események, a háborús pusztítás és vereség, a holokauszt és egyéb katasztrófák feldolgozásában.
Az első magyar film, mely a megszállással, a nyilas uralom alatti Budapesttel foglalkozott, az 1954-ben bemutatott, Keleti Márton rendezte Fel a fejjel! volt. A filmben, mely jórészt a főszerepet alakító Latabár Kálmán képességeire és karakterére lett szabva, inkább parodisztikusan, burleszkszerűen jelenik meg az 1944-1945-ös időszak. Keleti, a Rákosi-éra sematikus ábrázolásmódját folytatva, erősen sarkítottan fogalmaz: a nyilasokat komikusan, afféle torz, bugyuta figurákként ábrázolja, akárcsak szimpatizánsaikat és a „felszabadulás” utáni „osztály- és népellenségeket”, az amerikai bohócot, stb., akik egytől egyig a „termelési filmek” sablonfiguráiként jelennek meg.
Még ugyanezen évben a filmügyi vezetés úgy döntött, egy nagyszabású, „epikus” művel kell megünnepelni a „felszabadulás” közeledő tízedik évfordulóját. Erre a célra a filmgyár dramaturgiája – akik minden részletben hangsúlyozni kívánták a pályázat és az elkészülendő mű ünnepélyes jelleget és emelkedettséget –, az év elején zártkörű felszabadulási tárgyú filmnovella-pályázatot hirdetett, melynek zsűrizését maga a népművelési miniszter, az író Darvas József vezette. A pályázatra tizennégy „első vonalbeli” írót kértek fel, köztük Karinthy Ferencet, Gyárfás Miklóst, Déry Tibort, Örkény Istvánt. A különböző filmnovellák elkészítésében olyan rendezők segédkeztek, mint Gertler Viktor, Várkonyi Zoltán vagy éppen Máriássy Félix.
Hosszadalmas viták után a zsűri végül Karinthy Budapesti tavasz című, saját regényéből írt cselekménytervét választotta, annak dacára, hogy az irodalmi alapanyagnak csupán egy része játszódott a „felszabadulás” időszakában, és hogy a mű főként a magánéleti szférára koncentrált. A szerző megbízást kapott, hogy a rendezésre kijelölt Máriássy, és a dramaturg Thurzó Gábor közreműködésével elkészítse az irodalmi forgatókönyvet.
A film cselekménye elhagyta a regény egyharmadát, és így végül csupán a felszabadulásig követte az eseményeket. Emellett számos egyéb módosítást eszközöltek, a legtöbbet a kulturális vezetés kívánalmainak megfelelően. A legfontosabb változtatásokat a Budapesten működő illegális kommunista sejt ábrázolásában követelte a politika. Úgy gondolták, hogy a regény nem hangsúlyozza eléggé szerepüket a szovjetek sikeres előrenyomulásában és a németek kiűzésében. A történelmi tények persze bizonyították, hogy Magyarországon – az olyan városokkal, mint pl. Párizs ellentétben – csupán két-három apró sejt működött, frontális ellenállás nem létezett és olyan akciók, mint pl. fogolyszabadítás is csupán elszórtan történtek. Az emberek gyakran fecsegtek az ellenállásról, tettekre azonban nagyon kevesen szánték el magukat. A filmért felelősök mégis úgy gondolták: a kommunista ellenállás szerepét hangsúlyozni kell, és figyelmen kívül hagyni a valóságot. Emellett kifogásolták, hogy a filmben megjelenő első „felszabadító” szovjet katona, Turumbek, rögtön bemutatkozásként négy-öt karórát „behajt” magának.
De a legfontosabb elem, melynek a megváltoztatását elsősorban Non György miniszterhelyettes követelte, a főszereplő, Pintér Zoltán jelleme volt. Szerinte az eredeti sztori elsősorban a belső, magánéleti elemekre koncentrál, nem emeli ki azt a tényt, hogy „ez egy forradalmi tavasz”, és egyben „egy új embertípus születése”. A legnagyobb probléma, hogy Zoltán nem a cselekvő, feltörekvő, „szocialista típusú” hőst jeleníti meg, nem egyértelmű, hogy az ő – és ezzel együtt a nép – akciói voltak azok, melyek a németek ellenében kivívták „a magyar nép szabadságát”.
A film főszerepeire jeles színészeket szemeltek ki. Miután az eredeti jelölt, Zenthe Ferenc nem tűnt megfelelőnek a főhős, a huszonhárom éves Zoltán megformálására, Máriássy végül a harmincöt éves Gábor Miklóst – aki korábban pl. a Valahol Európában főszerepében bizonyította tehetségét - kérte fel a szerepre, akivel a rendező 1944 novemberében együtt bujkált. De talán még fontosabb, hogy a húszéves Jutka szerepére – Thurzó eredeti kiszemeltjével, Ferrari Violettával ellenben – a fiatal, mindössze huszonöt éves Gordon Zsuzsát kérték fel, aki önmaga is átélte a zsidóüldözés megpróbáltatásait.
A Színház és mozi így számolt be a Budapesti tavasz forgatásáról: „A filmnovella a felszabadulási pályázaton az első díjat nyerte. A nyilasidők (sic) legnyomasztóbb hónapjait, talán a világtörténelem legsötétebb időszakát eleveníti fel a film. A jövő hónap közepe táján kezdik a film forgatását. (…) A rendező, Máriássy Félix, az operatőr, a Kossuth-díjas Illés György, a gyártásvezető, Szirtes László és az első asszisztens, Fehér Imre [később több ismert film, például a Bakaruhában és a Gyalog a mennyországba alkotója – R.D.] járják a város utcáit, hogy kiválasszák a film külső felvételeinek színterét.”[1]
A forgatás végül zökkenőmentesen zajlott. A befejezést március 8-ra tervezték, de a legfontosabb jelenet, a „felszabadulás” felvétele március 17-re tolódott át. A leforgatott anyagot végül – mint minden film esetében – megtekintette a Művészeti Tanács, és néhány apró dramaturgiai hibától – pl. túl könnyen jut be Zoltán a Tátra utcai csillagos házba – eltekintve nem volt kifogásuk a Budapesti tavasz ellen. Március 24-én a minisztérium vezetése megtekintette az első standard kópiát, és az engedélyezésük után a film április 4-én, a „felszabadulás” tízedik évfordulóján, ünnepélyes díszbemutató keretében kerülhetett a magyar mozikba.
A hivatalos kritika dicsérte a filmet, és ez nem csupán ideológiai alapú dicséret volt. Kiemelték, hogy a Budapesti tavasz válasz a korábban a filmgyártásban keletkezett problémákra, a sematizmusra, és hogy Máriássy alkotása végre a film nyelvében gondolkodik, azon helyes külföldi mintákat (itt elsősorban az olasz neorealizmus és a szovjet realizmus filmjeire kell gondolnunk) alapul véve, melyek jó irányba terelhetik a magyar filmművészetet. A film a közönség körében is sikert ért el: habár nézőszáma elenyésző volt az olyan vígjátékokhoz képest, mint a Liliomfi, a 2x2 néha 5 vagy az Állami áruház, a korszak drámai, komolyabb hangvételű filmalkotásai között igencsak előkelőnek számított.
A közönség nagy része, azok, akik kellően idősek voltak 1945-ben, mégis kissé csalódottan szemlélte Máriássy filmjét: ők nem ezekre az eseményekre emlékeztek, vagy legalábbis kicsit máshogyan élt bennük ezen időszak. A kommunista ellenállásról például akkor még csak nem is hallottak, most pedig a filmben úgy láthatták, mintha igen nagy szerepet játszottak volna a németek bukásában.
A hivatalos irányítás alatt álló sajtó azonban éppen ellenkezőleg, egyöntetűen a realista ábrázolásmódja és történelmi hűsége miatt dicsérte a Budapesti tavaszt, több helyütt megemlítve a korabeli állapotok pontos és „túlzás nélküli” ábrázolását. „Már az első kockák láttán elvégezhetjük a szemtanúk – magunk – megkérdezését, a vallomás így szól: igen, így történt, pontosan így.” – írja Demeter Imre a Művelt Nép hasábjain. „Megdöbbentően hiteles képek: a pince, a nyilas igazoltatás, a menekülés, az iszonyatos órák lidérce – bizakodás és kétség, bátorság és rettenet ellentmondásai (…) – igen, emlékszünk, így történt.” – folytatja. [2] „Így volt – mormolják maguk elé a nézőtéren. S ez nemcsak az ábrázoltak hitelességét megerősíti ítélet, hanem azt is jelzi, hogy a néző gondolatai újra meg újra túllépnek a filmen, saját sorsára emlékezik.” – olvashatjuk Rényi Péter, a Szabad nép kritikusának tollából.[3]
Mint említettük, Karinthy regénye csakúgy, mint a Máriássy által rendezett filmváltozat – akárcsak Rossellini neorealista remekműve, a Róma, nyílt város egy évtizeddel korábban – a civil szféra, a hétköznapi emberek szemszögéből, a frontvonaltól távol mutatja be a háborút és annak hatását a lakosságra, a mindennapi életre. Akárcsak Rossellini műve, a film már címében jelzi, hogy a helyszín, a város rendkívül fontos szerepet játszik a történet során, és ez az a közeg, melybe – a háború betörésével – a film a konfliktust helyezi.
Részben neorealista hatásra, részben viszont felsőbb utasításra szerepelteti Máriássy az „élő, lélegző város” különböző arcait a vásznon, mintegy széles tablóvá formálva a megszállás alatti ínséges idők krónikáját. Mint említettük, a kultúrvezetésnek fontos szempontja volt, hogy Budapest népét, sőt általánosságban a magyar lakosságot is úgy ábrázoltassa, mint akik mindent megtéve harcoltak a német megszállás ellen és egyöntetűen örültek a szovjet „felszabadító” hadsereg betörésének, majd sikerének.
Maga Máriássy nyilatkozott így a filmről a bemutató előtt: „Arra törekedtem (…), hogy a főszereplők sorsának alakulása mellett gazdag képet adjak egy átlagos pesti ház lakosságáról. Azt akartam megmutatni, hogy a különböző társadalmi réteghez tartozó, más és más jellemű, vágyú emberek milyen választ adnak azokra a nagy kérdésekre, amelyeket az akkori idők szegeztek nekik.”[4]
Azonban Rossellini filmjétől eltérően, melyben a baloldali partizánok és az egyház képviselői harcolnak vállvetve, itt nem minden népréteg és politikai irányzat fog össze a közös cél érdekében. A kötelező ideológiai töltet szellemében megkülönböztetődnek a „jó” és a „rossz” néposztályok, melyeket ilyen színben is ábrázolnak a cselekmény során.
A Budapesti tavasz figurái ebben a tekintetben gyakran általánosítottak, sztereotip kartonpapír-figurákhoz hasonlóak. A Budapesten ragadt egykori burzsoá, az inasaival bujkáló grófnő – aki a Rákosi-idők propagandáját idézi fel bennünk – nyíltan, fellelkesülten szajkózza a náci szólamokat: „Majd Hitler mindent elintéz és megment minket…” A film kontextusában teljességgel „nyilvánvaló”, hogy az asszony azon „negatív néprétegek” képviselője, aki korábban is „elnyomta” az alacsonyabb származású embereket, éppen ezért „természetes”, hogy a faji felsőbbrendűséget hirdető Hitler csatlósává és szószólójává válik.
Érdemes még említést tenni a kispolgári Turnovszky-házaspárról, akiket a mű úgy ábrázol, mint gyáva, beszűkült nézőpontú szánalmas alakokat – szintén „osztályjellegük” miatt. Vállalkoznak arra, hogy a zsidóüldözés elől menekülő Jutkát elbujtassák, de amikor valódi tettekre kerülne a sor, megbújnak, nem hajlandók cselekedni, helyette inkább odúikba menekülnek. Máriássy szerint a passzivitás, az ellenállás hiánya éppúgy az ellenség támogatása mint az aktív együttműködés, a kollaboráns tevékenység.
A korabeli pártos kritika még ezzel sem volt megelégedve. Szemére vetették a rendezőnek, hogy a főhős, Pintér Zoltán változásában, pálfordulásában nem eléggé hangsúlyozzák ennek a folyamatnak az „osztályi jellegét”, hogy Zoltán, egy történészhallgató, „saját osztályának”, a polgárságnak mond ellent, melytől „el kellett szakadnia, hogy cselekvővé, harcosság váljon” (Rényi) és az ellenállók oldalán küzdeni kezdjen.[5]
Máriássy főhőse fontos jellemváltozáson esik át: katonaszökevényből, passzív emberből ellenállóvá, harcossá válik, mert belátja, hogy „kötelessége segíteni a németek elleni küzdelmet”. Nyilvánvaló az államszocializmus hivatalos ideológiájának hatása a film alakjaira, elsősorban természetesen a főszereplő karakterére. A megkívánt jellemfejlődés, hogy Zoltán egy afféle „passzívan filozofáló, kiábrándult értelmiségiből” végül „szocialista embertípussá”, azaz politikailag aktív, céltudatos és „osztályérdekeit” szem előtt tartó férfivá váljon, egyfajta „tanulságot”, oktató-nevelő jellegű „üzenetet” kíván átadni a közönségnek.
Mint korábban megannyi „termelési film” hőse, a passzív, a „szocialista fejlődést” nem értő, azzal nem foglalkozó alak, akik rádöbbennek aktív részvételük fontosságára, Zoltán is egyfajta pozitív átalakulást jelképez a „polgári, passzív emberből” az „aktív, szocialista típusba”, mely természetesen a kizárólagos követendő példát jelenthette akkoriban. Zoltánt az általa átélt események – elsősorban Jutka halála, akit a nyilasok a Dunába lőnek – és a körülötte lévők – elsősorban a harcra kész bányászfiú, Gazsó – példájának hatására válik cselekvőképes hőssé, aki a „jó” oldalra áll és „belátja, hogy csak aktív, küzdő magatartással változtathat országa nyomorúságos helyzetén”.
Máriássy ügyesen használja Rossellini „receptjét”: a két főhős közül – akárcsak a neorealista alapmű esetében –, egyikük értelmiségi (leendő történész), míg a másik munkás. A bányász Gazsó – akinek küzdeni akarásával kapcsolatban egy percig sincs kétségünk a film során – hatására válik a „történelemből kiábrándult” „osztályellenségből” a „munkásosztály érdekeiért” – melyek a kommunista értelmezés szerint természetesen az egész magyar nép érdekei – harcoló ellenálló.
A Budapesti tavasz háborúábrázolása igencsak sötét és borús. Máriássy filmjében – a költségvetést nem kímélve – rendkívül sok a harci jelenet, az „akció”. Budapestet már körülzárta az ostromgyűrű. A két katonaszökevény „háta mögött” már a szovjet tankok menetelnek oszlopban a főváros felé, ahol várja őket a Wehrmacht páncélos hadereje. Hősei a háború végső stádiumát, az egymásnak feszülő két hadsereget látják, mint őket körülvevő rideg valóságot.
A város romos: a házakat szétlőtték, a hidakat lebombázták. A rendező szándékosan kiemeli a háború nyomorba döntő, életellenes hatását, azt a pusztítást, melyet az emberi lélekben és a környezetben végez. Direkt állítja éles kontrasztba ezeket a képeket, a nyomorgó, borús embereket (az ázó-fázó betlehemes gyerekektől az elhurcolásra váró zsidókig) azzal az örömmel, azzal az eufóriával, melyet a szovjetek győzelme, a „felszabadulás” okoz.
A rendező és stábja rendkívül sok és nagy pénzeket felemésztő trükkfelvételt, mesterséges hatást alkalmaztak a háborús Budapest megteremtése során. Habár céljaik szerint az időszak „realista” ábrázolása volt a cél, szinte a teljes filmet műteremben vették fel, többek közt előtét-vetítést alkalmazásával teremtvén meg a „korhű” színtereket. Ennek oka természetesen az is, hogy a „felszabadulás” óta eltelt tíz esztendő alatt a várost szinte teljes egészében újjáépítették a háborús pusztítás romjaiból.
A film egy jellegzetes helyszín az óvóhely, mely egy olyan szeparált világot jelent, melyben a különböző néprétegek kényszerűen kerülnek össze és válnak egyaránt kiszolgáltatottá. Az egyik híres snittben a kamera lassan végigpásztáz az arcokon: van, aki unottan, más megrendülten, félve tekint a felvevőgépbe. Az egykori grófnő lovasa a borbélyüzletbe hajtja a lovakat, ahol azok bambán nézegetik magukat a tükörben.
A Budapesti tavasz – habár a magyar kritika azt a nézetet képviselte, miszerint a „harcot” a „felszabadulás” után is folytatni kell, amíg a szocializmus nem győzedelmeskedik – lezárással, happy enddel végződik. A szovjet tankok begördülnek Budapestre, ahol mindenki örömujjongással fogadja őket. „Megjelent a Szabadság!” – kiabálja egy fiatal rikkancs lány, aki hirtelen összekeveri Zoltánt elvesztett kedvesével. Habár Jutka halála végig kísérti a nézőt, a film igyekszik azt sugallni, hogy a most már a küszöbön álló, a szovjet csapatok által elhozott „szebb jövőért” hozott áldozat az övé. A végső szekvencia a harcok befejezését, a „béke” és eme „szebb jövő” eljövetelét, vagy legalábbis ennek küszöbét mutatja be. Hősei nem halnak meg, hanem örömmel fogadják az „új világ” eljövetelét, melyben hamarosan megtalálják helyüket. Gazsó és a fiatal munkásnő egymásra talál, Zoltán pedig megírja Budapest krónikáját 1945-ből.
Krónika maga a film is – torz krónika, az ideológia tükrén keresztül, fals fénytörésben prezentálva a vészterhes időszak eseményeit, mégis fontos műve a magyar filmtörténetnek. Drámai szituációi, színészi alakításai és az általa tárgyalt fontos kérdések még mindezek ellenére, a szocialista diktatúra bukása után évtizedekkel is megőrizték aktualitásukat és relevanciájukat. Máriássy Félix talán készített ennél nagyobb hatású, alkotóként jelentősebb műveket is (Egy pikoló világos, Csempészek), a Budapesti tavasz megmarad a korszak emblematikus darabjának.
A tanulmányhoz fontos forrásként szolgált: Szilágyi Gábor: Életjel – A magyar filmművészet megszületése (1954-1956). Magyar Filmintézet, Budapest, 1994.
[1] Hogyan kezdődik? In: Színház és mozi VII. évfolyam 44. szám, 1954. október 29. pp 16-17.
[2] Demeter Imre: Budapesti tavasz. In: Művelt nép 1955. 14. sz.
[3] Rényi Péter: Budapesti tavasz – Jegyzetek egy új magyar filmről. In: Szabad nép 1955. április 19.
[4] Máriássy Félix a „Budapesti tavasz”-ról. In: Színház és mozi 1955. március 25.
[5] Rényi id.m.
Kapcsolat
Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322