Tarkovszkij, Bergman és Csehov találkozik Kappadókiában. Ez nem vicc, hanem Nuri Bilge Ceylan Arany Pálmával jutalmazott filmje, a Téli álom, amelyben Tarkovszkij az időt múlatja és énvizsgálatokat kezdeményez, Bergman a kihunyó párkapcsolatokat boncolja, Csehov pedig az unatkozó értelmiségek önáltatását, bezárult magányukat vizsgálja. Mondani se kell: a Téli álom nagy film, nagy ívű, nagy játékidejű, és az európai művészfilm hagyományaiba belesimuló témákat boncol, a Gyűrűk uránál is hosszabb játékidőben.

Ceylan, ki a film művészetét autodidakta módon, egy villamosmérnöki diplomával a zsebében sajátította el, stílusát nem mestereinek kollázsából rakta össze. Saját hanggal, és egyre önállóbb vizuális stílussal bír – méltán tartják hát a kortárs művészfilm egyik legfontosabb alkotójának. Pályáját önéletrajzi színezetű filmekkel kezdte, amit „provinciális trilógiának” is neveznek: a vidéki Törökország élete, valamint az emberi kisszerűség és önámítás már ekkor fő témaként jelentkezett. A Messze, amely 2003-ban elnyerte a Cannes-i Filmfesztiválon a zsűri nagydíját, egy megkeseredett isztambuli fotográfus és a hozzá felutazó vidéki unokaöcs rövid együttlétéről mesélt. Emblematikus jelenete, amelyben egy éjszaka a fotós Tarkovszkij Stalkerét suttyomban pornóra cseréli – megelőlegezvén ezzel a magasztos önképébe ragadt, mégis provinciális intellektuel portréját a Téli álomban.

Ceylan tavalyi filmje az életmű eddigi magnum opusa, ennek megfelelően összegyűjti és egymásra rétegezi kedvenc témáit. Az Éghajlatok, Ceylan egyik legszemélyesebb filmje, melyben a főszerepeket feleségével játszotta el, egy párkapcsolat csendes elmúlásáról mesél a szakítástól a visszamaradt érzelmekkel való, évekkel későbbi végső leszámolásig. A Három majom a politika lélekőrlő, szennyfröcskölő világába lesett bele – a választásokra készülő politikus halálos gázolását sofőrje vállalja magára, hogy cserébe börtönbüntetése alatt is kapja feldúsított fizetését. A fia viszont autót szeretne vásárolni, felesége ezért vizitre jár a politikushoz, hogy aztán tiltott kapcsolat szövődjön a helyzetből, ami nemcsak a hatalomnak lefekvő kisember, hanem a férfinak behódoló török nők tehetetlenségét is érzékeltette.

A Három majomtól kezdve Ceylan sajátosan stilizálni kezdte filmjei vizuális világát. Ekkor még zöldes-sárgás színkódokkal és a fullasztó hőséggel jelezte azt a fojtogató állapotot, amibe a család belesodródott – a besárgult emberek túlvilági jelenségekké váltak, mintha valami végzetes kór végzett volna már velük, és csak tévedésből fonnák tovább életük szálait. Ceylan mindig is igyekezett felszínre hozni a környezet, a táj metaforikus jelentéstartalmát – így lehetett a Boszporusz felett dörgő ég a Három majomban az összeomló kapcsolatok, a befagyott táj a Messzében a túlhevült és a kihidegült viszonyok kísérőjelensége. De ezek mind hagyományos képzettársítások voltak az Egyszer volt, hol nem volt Anatóliában sejtelmesen derengő, éjszakai dombvidékéhez képest, mely vöröses-barnásan fluoreszkáló színeivel mintha tényleg azt sugallta volna, hogy a rég eltemetett hullát kereső nyomozócsoport az alvilágba ereszkedik alá, miközben az abszurd bürokrácia miatt kötelező jelentések lediktálásával, és a bikatúróról és prosztatáról szőtt banális beszélgetésekkel múlatják a két és fél órás játékidőt.

A Téli álom Ceylan legszebb és leghidegebb filmje. Az őszből télbe forduló Kappadókia különös helyszín: a falvakban kőbe vésett házakban, mélyszegénységben élnek az emberek, miközben a vidék Törökország egyik népszerű turisztikai célpontja, „a civilizált világ” kedvelt látogatási helye. Létfenntartás és unalommal kísért jólét, túlélési ösztön és törhetetlen büszkeség – a történet ellentétes pólusai vizuális formában mind ott rejlenek ebben a művészi szépségű tájban, ami már-már mesterkéltnek, idegennek hat, mint egy távoli bolygón rekedt civilizáció: egyáltalán nem otthonos.

Ceylan figurái régóta élnek itt, beleszülettek és beleragadtak a kappadókiai viszonyokba. Aydin nyugdíjas színész, aki a környék több ingatlanját megörökölte szüleitől. Lényegében a falu földesura, hiszen az ő nevén vannak házak, birtokok, amiket bérbe ad, valamint egy Othello nevű hotelt is vezet. A hétköznapi ügyvezetéssel nem foglalkozik, azt jobbkezére, Hidayetre bízza – ő inkább a helyi lapban publikál ismeretterjesztő, felvilágosító szándékkal, valamint arra készül, hogy megírja a török színház történetét. Közben nem veszi észre, hogy fiatal, márványszépségű felesége, ha nem is fizikailag, de érzelmileg elsorvad mellette – hogy meneküljön a semmittevésből, adományokat gyűjt a helyi iskola számára. Velük él Aydin húga is, aki válása után költözött ide a fővárosból, és akivel Aydinnak hamar megkeseredik a viszonya.

A film veszekedésdramaturgiája szívtépően realisztikus: köznapi mondatváltásokból, tétován elejtett megjegyzésekből bomlanak ki a viták, hogy aztán menetrendszerűen bukkanjanak fel a takargatott sértődések. Ezért is kell a háromórás játékidő: a Téli álom olyan, mintha a dialógusok minden triviális pillanatát meghagyta volna Ceylan, ami a klasszikus filmben nem a vágóasztalon végzi, hanem eleve rá sem kerül a papírra, mert ott csak a drámává sűrített mondatoknak van helye. A Téli álom mellett a Mielőtt éjfélt üt az óra könnyed görög nászútnak tűnik: a mondatok mögött mindig elhallgatott gondolatok, vélemények lappanganak, és ezek nagyon precíz hatásmechanizmus mentén bukkannak felszínre – ezért is lehet, hogy a háromórás játékidő ellenére a Téli álom Ceylan legkönnyebben befogadható filmje. Ráadásul egy ponton meg is fogalmazzák a karakterek lényegét: Aydin leereszkedő jótékonysága mögött tudatalatti hatalomvágy lapul, eszével és uralkodó természetével megfojt maga körül mindenkit. Mint a kisgyereket, aki bedobta a kocsija ablakát, és az imám azért viszi el a házba, hogy kezet csókoljon Aydinnak – eleinte tiltakozik, nevetségesnek találja a helyzetet, majd felsőbbrendűsége tudatában oldalra pillantva, megengedi. A szorongó gyermek ájultan esik össze.

A Téli álom többek közt arról szól, hogyan működik az a manipuláció, amellyel minden ember a maga javára akarja fordítani a társas szituációkat. Hogyan csűri-csavarja az igazát, hogy aztán vigyen be csatát nyerjen – és egy kicsit maga alá gyűrje társát. Ceylan filmjében ösztönszinten zajlik a hatalmi harc, szinte tudattalanul – szegénynél, gazdagnál egyaránt. Külön érdekes ebből a szempontból Nihal, aki maga választotta az unatkozó feleség szerepkörét. Míg a Három majom még sokkal konvencionálisabb terepen maradt, hiszen ott a társadalmi szerkezet nyomta el a nőket, addig a Téli álom már egy friss nézőpontból nem a társadalomra, hanem az egyénre helyezi a felelősséget. Ő eleve vesztes pozícióból küzd, miközben haragszik a világra, férjére – és képtelen kilépni az önkéntesen magára vett, de szűkösségében is kényelmes béklyóból.

A karakterrajz erőssége, hogy Aydin, Nihal és Necla gondolatai szigorúan következnek a háttértörténetükből (ebből a szempontból Ceylan nagyon hűen követi a bahtyini regényelméletet: alakjainak saját hangjuk, gondolatfüzérük van, amelyek végletesen szubjektívek). Aydin testvére, Necla például azt fejtegeti– és ezen a filmben fél órát is elvitatkoznak a felek –, hogy szerinte nem kéne ellenállni a gonosznak: ha hagyják, hogy a gonosztevő szabadon cselekedjen, azzal felébresztik a lelkiismeretét. De mint az ateista Aydin eszmefuttatása a vallásról, amihez mit sem konyít, a gondolatváltások végeredményben túlintellektualizált szócséplésnek tűnnek a szegény család kálváriája mellett. A film úgy indul, hogy Aydinék kocsijának ablakát bedobja egy kölyök, aki azért dühödött fel, mert a családját ki akarják lakoltatni, mivel nem tudják fizetni a lakbért. Velük lakik Hamdi, a helyi imám is, akinek szegénysége, rongyos megjelenése és alázatos viselkedése felbőszíti Aydint – ezért is ír fellengzős cikket arról, hogy az iszlám a magaskultúra vallása.

„Mindig lenyűgöztek azok az értelmiségiek, akik nagy gondolkodó létükre rettenetesen szemellenzősek, és bizonyos kérdésekben szimplán ostobák tudnak lenni” – mondta az elsőkötetes David Cronenberg Konzum című regénye kapcsán, és az eredetileg Jean-Paul Sartre-ra és Simon de Beauvoirra vonatkozó megjegyzés Aydinra is maximálisan érvényes. Alakján keresztül Ceylan – iróniától sem mentesen – arról gondolkodik és gondolkodtat el, mi lehet az értelmiség és a vagyonos népréteg morális felelőssége a nélkülözés láttán. Válasz persze adódik: rossz lelkiismeretből, mint Nihal, vagy a szituációt elhessegetni kívánó kényelemből, de adakoznak. Ceylan szerint a szegény embert ugyanúgy töri a hatalomvágy, és büszkesége, valamint ösztöne, hogy kontrollálja az életét, erősebb marad annál, mint hogy elfogadja a segítséget. Megoldás tehát nincs, de Ceylan életművében ritka pillanat: pozitív, reményteljesebb hangon ér véget a történet, mint amelyen elindult.