Filmkultúra

A Nemzeti Filmintézet magazinja

A reménytelenség rabjai - Brett Johnson & Michael Tolkin: Szökés Dannemorából

A Showtime első osztályú színészgárdával és Ben Stillerrel a rendezői székben dolgozta fel az elmúlt évtizedek legnagyobb visszhangot kiváltó amerikai börtönszökését. A hétrészes miniszéria a rendhagyó megközelítés, a sajátos hangulat és a kiemelkedő alakítások miatt lehetett a 2018-as televíziós termés egyik legkellemesebb meglepetése. MONITOR
 
Szökés Dannemorából  
(Escape At Dannemora)
amerikai filmsorozat, 65 perc, 2018 
rendezte: Ben Stiller
írta: Brett Johnson, Michael Tolkin, Jerry Stahl
operatőr: Jessica Lee Gagné
vágó: Geoffrey Richman, Malcolm Jamieson
szereplők: Benicio Del Toro, Patricia Arquette, Paul Dano, Bonnie Hunt, Eric Lange

2015. június 6-án két, gyilkosságért életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélt rab szökött meg a New York állambeli Dannemora városában található szigorított Clinton-fegyintézetből.  Richard Matt és David Sweat hosszas előkészületeket követően, falbontás, fúrás és csövek átvágása révén, fekhelyeik alapos álcázása mellett, az esti és reggeli létszámellenőrzések között szökött meg a szigorúan őrzött börtönből. A szökés hírére néhány napra egész Amerika felbolydult, közel ezer rendőr indult a keresésükre, az eseményekről a világon szinte mindenütt beszámoltak a híradások. Viszonylag gyorsan kiderült, hogy a két elítéltnek belső segítője is volt Joyce Mitchell, egy, a börtön varrodájában dolgozó középkorú civil nő személyében, aki a megalapozott gyanú szerint mindkét férfival viszonyt folytatott. A Tilly becenevű nő csempészte be a falbontásokhoz szükséges eszközöket és az eredeti tervek szerint később a börtönfalakon túl is segítette volna a szökést.

Az elképesztő történet megfilmesítése csupán idő kérdése volt. Már 2017-ben bemutatták az esetről szóló első tévéfilmet (New York Prison Break: The Seduction of Joyce Mitchell), de a Showtime illetékesei sem bízták a véletlenre a dolgot: alig két évvel a szökés után – és még bőven a letöltendő börtönbüntetésre ítélt Joyce Mitchell szabadulása előtt – már dolgoztak a minisorozat előkészítésén. Az együtt az egyik legjobb jelenleg is futó drámasorozat, a Ray Donovan történetén, külön-külön pedig többek között a Mad Men széria, illetve A játékos című Robert Altman mozi forgatókönyvén dolgozó alkotópáros a nyomozati anyagok alapján, végig a valósághűségre törekedve írta meg a híres-hírhedt szökés krónikáját. Mivel a történet végkimenetele közismert (Richard Mattet menekülés közben agyonlőtték, társa egy még szigorúbb börtönben, 24 órás megfigyelés mellett tölti tovább büntetését, Mitchell mellett pedig egy - csempészet és gondatlanság vádjában is bűnösnek talált - börtönőr is rács mögé került), az írópáros jó érzékkel nem a szokásos zsánerelemekre koncentrált. A Szökés Dannemorából nem a kijutás akciójára és feszültségére, hanem az esemény résztvevőinek személyiségére és viszonyaira koncentrál.

Már a cinkos nő letartóztatásával indító felütés egyértelművé teszi, hogy ezúttal elmaradnak a műfajban megszokott klisék. Eleinte kifejezetten komótosan indulva mutatják be a dannemorai börtönélet egyenszürke mindennapjait, majd azokat a szakmai hibákat és véletleneket, amelyek együttese megteremtette a későbbi szökés lehetőségét. Feltárul a börtönhierarchia, majd képet kapunk a nagyidős rabok kiváltságairól és a személyzettel való kapcsolatukról is, de hiába megy ez látszólag a ritmus rovására, sosem az események minél izgalmasabb bemutatása, sokkal inkább a realitás a cél. Finoman játszanak ugyan az alkotók azzal, hogy helyenként már-már szimpátiát ébresztenek a három központi karakter iránt, de nem mennek túl a határon, nem hagyják, hogy akár egy percnél tovább valóban szurkoljunk nekik. Másrészt a hatodik (a magát a szökést bemutató részt követő) epizódban teljesen váratlanul beékelnek minden karakternek egy-egy flashback-et, így ettől kezdve már nem csak félszavakból és becenevekből sejtjük, ki miért és hogyan került ebbe a helyzetbe. Nem klasszikus filler-epizódról van szó (amelyek általában zárt helyszínen, kevés szereplővel készülnek az összköltség csökkentése érdekében), hiszen minden korábbinál több a külső, börtönön kívül játszódó jelenet. Vélhetően a széria legköltségesebb és legbonyolultabb részéről van szó, amelyben minden egyes jelenetnek kiemelt dramaturgiai funkciója van (ráadásul a megszokottól eltérően ezt a részt egy hosszabb leállást követően vették fel, hogy a színészek időközben megszabadulhassanak a hitelesség miatt felszedett pluszkilóktól).

A ritmus, a szokatlan szerkesztés és a műfaj megszokott elemeinek elhagyása miatt eleve érdekes és rendhagyó módon izgalmas alapanyag mellett - a rendezőként eddig igencsak felemásan teljesítő - Ben Stiller (Nyakunkon az élet; Zoolander; A kábelbarát; Trópusi vihar) is gondos gazdának bizonyult. Ezúttal semmit sem túloz el, enged az anyagnak, miközben mind a képi világ, mind a színészvezetés terén biztos kézzel hozza a nagyjátékfilmes minőséget. Emlékezetesen jó a zenei szerkesztése és egyes szekvenciák esetén vizuálisan is brillírozik – a legkiemelkedőbb részlet egyértelműen a szökést rekonstruáló ötödik rész látszólag vágás nélkül rögzített – első tíz perce, amikor Sweat főpróbaképp végigküzdi magát a szökési pályán, egészen a szabadságot jelentő csatornafedőig, de emlékezetesre sikerült Tilly ruhapróbás része is.

Ugyanakkor mindez együtt sem feltétlenül működne a négy legfontosabb színész nélkül. Benicio Del Toro (Traffic) tökéletesen hozza a környezetét marionett bábuként rángató nagy manipulátort. Kevés szöveggel, főleg arccal és pszichopata jellemét jól árnyaló nézésekkel – majd a kinti jelenetekben nehezen mozgó, a szerep kedvéért plusz kilókkal vértezett testből – dolgozik. A felnőttként is sokáig kölyökképű Paul Dano (Vérző olaj) első ránézésre talán meglepő választásnak tűnik a rendőrgyilkos David Sweat szerepére, s bár két főszereplő kollégája harsányabb ereje mellett, különösen egy ilyen visszafogottabb, higgadt szerepben nehéz kitűnni, ő megoldja. A figura feleslegesnek tűnő lojalitásán éppenséggel lehetett volna még dolgozni, a látottak és a két férfi közti kémia alapján kissé érthetetlen, miért nem lép le Dano figurája már az első adandó alkalommal, vagy legalábbis miért nem hagyja már korábban hátra a szökés során folyamatosan részeg rabtársát. Így is ellopja azonban a valódi show-t mindkét színész elől az Oscar-díjas (és ezért a szerepért Golden Globe-díjjal is jutalmazott) Patricia Arquette (Boyhood). A színésznő komoly fizikai átalakulást vállalt be, hogy eljátszhassa a környezetét gond nélkül leuraló, egyes férfirabok által viszont szinte dróton rángatott Tillyt. Valósággal lubickol a szerepben, nagy kedvvel hozza a white trash királynőt. Ő és a férjét alakító Eric Lange (Éjjeli féreg) – aki mellékszerepe és rendkívül domináns színészkollégái mellett is kifejezetten emlékezetes játékkal hozza a széria egyetlen valóban emberi és igazán szánni való figuráját – akár csak ha a Fargo sorozatból léptek volna át ide.

A Szökés Dannemorából szinte mindenben különbözik a többi börtönszökésről szóló mozgóképtől. Nyoma sincs az 1973-as Pillangó izgalmának, A remény rabjai szerethető elítéltjeinek vagy akár A szökés című sorozat feszültségének, az erős hangulat, az egységes koncepció, a filmes kivitel, és főképp a még a mai televíziózásban is meglepően erős színészi alakítások miatt mégis tökéletesen működik. Azt, hogy valójában minden pontosan így történt-e, csak sejteni lehet, de hogy így érdemes hozzányúlni egy ilyen sok tekintetben nehéz és realista nézőpontot igénylő történethez, az biztos.

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322