Június 20-án délután 15.00 órára a fenti témákban tartandó kerekasztal beszélgetésre invitálta a filmes újságírókat Kárpáti György filmkritikus, a FIPRESCI (Filmkritikusok Nemzetközi Szervezete) újonnan megválasztott főtitkár-helyettese. A MÚOSZ Vörösmarty utcai székházában tartott informális beszélgetésen a felkért résztvevők Gyenge Zsolt egyetemi oktató levelét jó kiinduló alapnak tartották a továbbiakhoz.

Gyenge szerint soha ennyi film nem készült és soha ennyi filmet nem néztünk ilyen sokféle felületen. Egyre gyorsuló mértékben dőlnek meg filmes bevételi rekordok és ennyi fesztivált sem rendeztek korábban.   A filmkritika a filmipar mennyiségi növekedésével fordítottan arányos utat jár be: a szakma mind kérdésesebb jövőképet kínál egzisztenciális szempontból, a blogszféra, a twitter hatására felhígult, mind jobban elmosódnak a hagyományos filmkritika határai és szabályai. A jelenség nem csupán nálunk megfigyelhető, a FIPRESCI ötven tagországában hasonló problémákról hallani.  A FIPRESCI definíciója szerint filmkritikus az, aki munkaideje jelentős részét (de hallgatólagosan minimum 50%-át) filmről való írással, elsősorban filmkritika írásával tölti, anyagi ellenszolgáltatásért.  A főállású filmkritikusságból mind nehezebben lehet megélni. Magyarországon az oktatói pálya és a filmkritikusi lét szimbiózisa jellemző, külföldön elsősorban a filmfesztiválon való közreműködés (programmer, artistic director pozíciókban). A kisebb blogok zöme - legyenek bármennyire szakmaiak - bevételt nem lát, így addig létezik, míg a szellemi lelkesedés kitart. Mások (nyomtatott, online egyaránt) állami támogatás nélkül valószínűleg nem maradnának fenn. Mind több helyen könnyen helyettesíthetőnek tartják a kritikust. Magyarországon a szakma átalakulásában politikai hatás is tetten érhető, ami a kulturális szektoron belül a filmkritikát is befolyásolja. Ezen Gyenge (és a jelenlevők nagy része is) elsősorban a filmes írásokat is közreadó, filmes újságíróknak munkát adó lapok vagy rádiók és online felületek megszűnését értette, így pl. az átalakult Petőfi Rádió, vs.hu, Metropol.

Több kérdés lebegett a jelenlévők feje felett egy időben, így a „létezik-e még klasszikus filmkritikus” és a „nincs, és képezzünk-e” valamint „a hagyományos kritikára van-e igény a megváltozott olvasási szokások és hordozók idején”.

Abban mindenki egyetértett, hogy főállású kritikusként megélni a jelen kulturális scénában gyakorlatilag lehetetlen. Nagyobb online lapoknál, portálokon kulturális szerkesztőként igen, de ilyen pozícióban is többféle területen kell mozogni. Nagyobb portálok, így pl. az Origo rendelkezik főként filmről író stábbal, de nekik is nehéz kimondottan csak kritikát író külsőst felkérniük, anyagi okokból. Arra a moderátori felvetésre, miszerint ha egy lapnál vagy felületnél karcsúsításra kerül sor, akkor a kulturális rovaton belül kerül sor elbocsájtásokra, a jelenlévő online szerkesztők (Index, Origo) határozott nemmel válaszoltak – éppen ellenkezőleg, vélték, ilyen esetben éppen hogy az ún. entertainment rovatok kerülnek ki kisebb veszteséggel és a közéletiség oltárán történik nagyobb áldozat. A tisztán művészeti lapoknál persze más a helyzet – nemrégiben kellett megválni számos nagymúltú színházi, irodalmi illetve összművészeti laptól és felülettől, amelyek az állami (elsősorban) NKA támogatás megvonásával a tevékenységük feladására kényszerültek.

Felvetődött, hogy sajnos maguk az olvasók is hozzájárultak a lapok anyagi ellehetetlenüléséhez, hiszen tapinthatóan kisebb a vásárlási hajlandóság, egyszerűen szólva nem fizetik ki az adott nyomtatott lapért a vételárat. A filmes lapokat a filmkészítők nem vásárolják, nem veszik – a kritika így nem tud visszahatni az alkotókra. A VOX szerkesztője szintén a vásárlőerő visszaeséséről számolt be, még úgy is, hogy lapja a kimondottan filmelméleti és filmtörténeti kiadványoknál jóval nagyobb teret enged a populárisabb tematikáknak. A Filmvilág szerkesztője szintén nehézségekről de viszonylagos szinten maradásról adott számot valamint az állami támogatás és a hirdetések megfelelő arányú keveredéséről a költségvetésben.

A dilemmát, hogy kinek hogyan kell vagy nem kell befolyásolni vagy egyfajta mederbe terelni a közízlést, milyen oktatáson keresztül lehet és ildomos növelni a filmes tudást és megvalósítani ismeretterjesztést és egyáltalán: mi módon lehet felkelteni a mívesebb tartalom iránti érdeklődést, nos, a jelenlévőknek sem sikerült megoldaniuk, igaz, erre  kísérletet sem tettek.

A jelen elkeserítőnek tűnő helyzetéből való kimozdulásként egyfajta – a helyszínen meg nem határozott formájú – együttműködést ajánlott fel a beszélgetés moderátora, amivel a filmes újságírás és az azt művelők egységesebben léphetnének fel akár az állami kultúrfinanszírozók, akár az oktatási intézmények felé ötleteikkel vagy kéréseikkel és javaslataikkal.