Ha van szerzői filmrendező, akinek lehetetlen lenne meghatározni a stílusát, az Fliegauf Bence: ő még soha nem csinált két hasonló filmet. Egy filmnovellákból álló kvázi-dogmafilm (Rengeteg), egy kivételesen hosszú és lassú snittekből álló dráma (Dealer), egy néhány statikus beállításból összeálló kísérleti film (Tejút), egy hollywoodias, „klasszikus” sci-fi (Womb) és egy dokumentarista szociotanulmány (Csak a szél) után a Liliom ösvény minden eddiginél nehezebben megfogható, semmilyen skatulyába be nem illeszthető, a formai kísérletezést „hagyományos” elemekkel vegyítő hibrid lett.

Az abszolút értelmetlen című Liliom ösvény – egyetlen halovány utalás sem hangzik el a filmben liliom ösvényekre, de az sem derül ki, mi is az egyáltalán – elsősorban magáról a történetmondásról, a filmdramaturgiáról szól, az a valódi főszereplője, mind a cselekmény szintjén, mind pedig formailag. Előbbi ugyanis egy frissen elvált anya Ezeregyéjszaka-szerű mesemondása a kisfiának: a film vége felé válik egyértelművé, hogy az anya tündérmesei elemekkel átszőtt rémtörténete valójában visszaemlékezés saját gyerekkorára. Ez a mesélés a néző számára szép lassan megoldható rejtvény, amelyben az utalásokból, elszólásokból derül ki, hogy nem meséről, hanem egy súlyosan terhelt gyerekkor traumáiról beszélnek a szereplők, egy hiányzó és egy beteges, lányát terrorizáló szülőről. Az anya számára a mese szembenézés a saját múltjával, és azokkal a lelki sérülésekkel, amelyek vélhetően közvetve vagy közvetlenül a váláshoz is vezettek. De a történet végigmondásának tétje kettős: a visszaemlékezésen kívül annak is egyfajta tesztje, vajon élhető-e úgy az élet, hogy ne örökítsük tovább saját problémáinkat. A gyerek számára a sztori pedig világteremtő erő: előbb létrejön egy félelmetes mesevilág, miközben – az épp most haldokló nagymama és az ő hagyatéka után kutatva – ez a fikció a gyerek számára összeér a valósággal.

És Fliegauf mindezt a vásznon is leképezi. Ahogy a mesemondásnak is háromféle hatása van, úgy a film képei is háromféle módon születnek meg. Az egyik a „szokásos”, a jelen, az anya és fia hétköznapjai, amelyekben elhangzik a történet. A másik formanyelv a gyerek mint a szocializációjának állomásait éppen végigjáró lény számára megszülető világ képei: ezek roncsolt, kézi kamerás felvételek, amelyek hol a még gondtalan és minden negatív hatástól mentes eddigi évekről szólnak az anyaméh biztonságától kezdve a még boldogan együtt élő szülők életén át egészen a mese hatására leképeződő, új, „felnőtt” – azaz a külvilág árnyaitól már megfertőzött – univerzum számtalan képéig. A gyerek megpróbálja ugyanis  megépíteni legóból és más tárgyakból azt, amit hall - ezzel metaforikusan interiorizálva mindazt. Fliegauf – aki ezeknek a „home videóknak” operatőre is volt – különös nézőpont használatával jeleníti meg a gyerek saját világát: olyan szuperközeliket használ, hogy szinte elvész vagy átalakul az ábrázolt dolgok értelme: ahogyan egy kisgyerek összpontosíthat csakis a világ éppen érdekesnek tartott pontjára. A harmadik fajta képi világ pedig az anya emlékeivel kapcsolatban jelenik meg: a fekete-fehér, túlexponált képek a found footage horrorra emlékeztetnek, Fliegauf aláfestő zenéi-zörejei is ezek csontzenéit idézik – hiszen valóban erről, rémtörténetről van szó.

Mindezzel együtt is igaz, hogy a Liliom ösvény nehezen adja magát. Mert bár – igaz, inkább második nézésre – felfejthető a szimbólumrendszere, azaz a szekunder tartalom jól működik, primer szinten már sokkal döcögősebb minden. Mindháromféle képi világban akadnak túlzások vagy kifejtetlen szálak. A csaknem statikus „horrorképek” néha túl hosszú beállításokon jelennek meg, és ezzel kizökkentenek, miközben primer tartalmuk gyakorlatilag egyáltalán nincsen. A gyerekvilág elemei teljesen esetlegesek: túl azon, hogy kifejezik a váltást a gyermeki nézőpontra, sokszor semmi nem indokolja, hogy épp azt látjuk, amit látunk – egy békát, emberek lábait, sakkozó öregeket –, ahogy pluszjelentésük sincsen. A jelen történéseiben pedig lényegében semmi nincs kidolgozva, csakis a mesemondás, de azon kívül minden egyéb a levegőben lóg. Visszatérő probléma például, hogy az anya Törpének hívja a fiát, és ez se az exférjnek, se a gyereknek nem tetszik, ő viszont ragaszkodik hozzá – de miért? És miért fontos ez? És miért pont Törpe? Egy-két jelenetben úgy tűnik, mintha megtudhatnánk valamit az anya és a férfi válásáról, összeveszéséről, amitől  úgy tűnik, mintha ezek a kérdések jelentősek lennének – de aztán ezek a szálak sem futnak  ki sehová.

Ráadásul – és talán ez a film legkomolyabb problémája – Fliegauf a legfőbb, az egész filmnek tétet adó kérdésköröket sem fejti ki végül, inkább csak utal rájuk. Túl azon, hogy eszünkbe juttatja, milyen problémás dolog is átörökíteni saját traumáinkat az általunk nevelt generációra, valójában semmilyen gondolatot nem mond el erről. És látjuk, hogy az anyának nagyon fontos elmondania a történetét, de az író-rendező azt már nem fejti ki, miért: mondjuk a múlttal való szembenézés fontossága miatt, netán a gyerek megóvása érdekében, esetleg a mesélés már maga a kudarc, mert az anya így máris traumákat okozott a gyerekének?

Sokkal inkább a hangkulissza, a különös képi világ teremtette atmoszféra tud magával vinni, zsigerileg, és nem az értelemre hatva. Emellett Stefanovics Angéla és a kisfiút adó Sótonyi Bálint egészen természetesnek tetsző szövegmondása, a szó jó értelmében „civiles” játéka is sokat tesz azért, hogy működhessen a film. De ezzel együtt is paradox helyzet áll elő: mivel a film magáról a történetről nem mond el eleget, így az nem áll össze eléggé, inkább a metaforikus, leginkább képekre épülő szint viszi a prímet – csakhogy az viszont korántsem áll elég erős lábakon anélkül, hogy egy minden értelemben erős történetre támaszkodhatna. A Liliom ösvényt jobb szintjeire bontva boncolgatni, mint amilyen megnézni.