A gyönyörű belváros karácsonyi hangulata biztosította a hátteret az idén hetedik alkalommal megrendezett pozsonyi filmfesztiválnak. Bár az óváros karácsonyi vásárának forralt boros hangulatával cseppet sem harmonizált az Au Park bevásárlóközpont üzleteinek atmoszférája, ahol a vetítések zajlottak, a multiplex mozi kényelme talán kárpótolta a nézőket ezért. A Palace multiplexben, amely a fesztivál egyik fő szponzora, a szervezőknek nagyobb problémát jelentett az, hogy Harry Potter legújabb kalandjaival és egy rakás karácsony előtti hollywoodi kasszasikerrel kényszerültek versenyezni. Bár nehéz a multiplexek kínálatával felvenni a harcot a nézők kegyeiért, a fesztivál népszerűsége és nézettsége azt bizonyítja, hogy igenis van igény másfajta alkotásokra is. Természetesen ehhez elengedhetetlenek a jó filmek, amire itt igazán nem lehetett panasz, hiszen a fesztivál zsenge kora ellenére igazán erős kínálatot sikerült összehoznia a lelkes szervezőcsapatnak.

A versenyben szereplő filmek első, illetve második filmes rendezők alkotásai, amelyek sokszor meglepő érettségről tettek tanúságot. Érdekes volt látni, hogy a pályakezdők közül hányan fordultak a múlt felé és dolgoztak fel történelmi eseményeket, meglehetősen személyes hangvételben, sokszor humorral oldva a drámai helyzeteket. A versenyprogramban elsősorban a közép- és kelet-európai vonatkozású filmek voltak többségben, de akadt francia Robinson Crusoe-feldolgozás, a Vendredi ou un autre jour (Friday or Another Day / Péntek vagy egy másik nap ) Yvan Le Moine rendezésében, amelyet Ornella Muti és Hanna Schygulla cameója tett emlékezetessé. Kenji Uchida alkotása, az Unmei janai hito (A Stranger of Mine) egy jól megírt akcióvígjáték, amelyre még nem sok példa volt a japán filmgyártásban, a mongol származású Byambasuren Davaa filmje, a Die Höhle des gelben Hundes (The Cave of the Yellow Dog / A sárga kutya barlangja) pedig méltán kaphatná a legszívmelengetőbb film díját.

A versenyprogram egyik legnagyobb sikerét az amerikai színész, Liev Schreiber első rendezése, az Everything is Illuminated (Minden megvilágítva) aratta. Nem csak a FIPRESCI díját kapta meg az öttagú zsűri egybehangzó döntése alapján, de a közönségdíjat is hazavihette a prágai forgatásról ideérkező alkotó. A film Jonathan Safran Foer bestsellerjét adaptálja, s ügyesen elegyíti a humort a szentimentalizmussal, a könnyed hangvételt a fajsúlyos alaptörténettel. Hőse, az amerikai zsidó fiú (Elijah Wood) elhatározza, hogy egy fénykép és egy medál nyomán elindul Ukrajnába, felkutatni a gyökereit. A kényszeres gyűjtögető fiúnak szinte semmi karaktere nincs a film elején, csupán üres tekintettel néz a hatalmas szemüvegkereten keresztül. Útja során azonban fokozatosan nyitottabb lesz, világlátása kitágul, annál is inkább, mert nem akármilyen útitársai akadnak. Idegenvezetője egy vagány odesszai fiú, igazi helybéli kiskirály, elsőrendű táncos és elképesztő szótárangolt használ, amin az angolul tudó közönség könnyesre nevette magát. A kék Trabantot, amin nekivágnak a kalandos útnak, a magát vaknak tettető nagyapa vezeti, hősünknek pedig egy enyhén szólva is zavarodott kutyával kell a hátsó ülésen osztoznia. Nem csak az amerikai fiút, a nagyapát is jócskán felzaklatja ez a mulatságosból fokozatosan egyre szentimentálisabba forduló út a múltba. A film zseniálisan ötvözi a komoly témát a könnyed hangvétellel, a humort és a tragédiát egy nagy utazás történetében, gondosan megkomponált képekkel, nagy nyelvi leleménnyel, azt bizonyítva, hogy rendezője nem csak a kamerák előtt állja meg a helyét. Bár színészi múltja sem válik kárára, amint azt a színészvezetése mutatja. Elijah Wood kellőképp visszafogott és színtelen, míg Eugene Hutz harsány és végtelenül laza, a nagypapát alakító Boris Leskin pedig rendkívül megrázó alakítást nyújt az eltemetett múltjával szembesülő idős ember szerepében.

Szintén színészből lett rendező a már második filmjével jelentkező George Clooney. Az Egy veszedelmes elme vallomásai (Confessions of a Dangerous Mind) után most McCarty szenátor és a CBS újságíró riportere, Edward R. Murrow csatájáról forgatott filmet Good Night and Good Luck (Jó estét és sok szerencsét!) címmel. Clooney, akinek apja újságíró volt és ő maga is sokáig erre a pályája készült, Grant Hensloval együtt írta a forgatókönyvet, amelyet remek színészek kezébe adott, David Strathairn, Robert Downey Jr. és Patricia Clarkson játsszák a főszerepeket. A kor felelevenítését pedig, úgy tűnik, szinte teljes mértékben a belsőépítészekre bízta, mert külső jelenet egyáltalán nincs, ami még intenzívebbé és feszültebbé teszi a film légkörét. Az ötvenes évek atmoszférájának megteremtésében jelentős szerep jut a fekete-fehér képek erős kontrasztot biztosító árnyalatainak és az újra meg újra felgomolygó cigarettafüstnek, mert bizony akkoriban a tévériporterek még adás közben is dohányoztak. A szűk belső terekben forgatott jelenetek tovább erősítik a kommunista-ellenes boszorkányüldözés fojtogató társadalmi légkörének hiteles visszatükrözését, a dialógusok pedig tele vannak korabeli történelmi és társadalmi utalásokkal, újságírókhoz méltóan sziporkázó stílusban. A hitelességet fokozza, hogy a riportbejátszások és McCarthy beszédei valódi korabeli tévéadásokból származnak. Bár egy kívülállónak, aki kevésbé ismeri az amerikai történelem ezen időszakát, talán nehezen követhető és tömény a film, mégis elgondolkodtató, hiszen ahogy maga a rendező is megfogalmazta, nagyon is aktuális üzenetet hordoz. Ha hiányzik a hatalom ellenőrzésének lehetősége, és nincs meg az újságírói szabadság, hogy megkérdőjelezzen bizonyos politikai döntéseket, akkor fennáll a veszélye, hogy egy ember vagy politikai párt korlátlan befolyásra tesz szert, ami, mint azt a történelemből tudjuk, soha nem vezet jóra.

Mint ahogy nem vezet jóra az sem, ha egy népcsoport felsőbbrendűnek képzeli magát és mindenáron meg akarja tisztítani a területét az általa alantasnak tekintett népcsoportoktól. Az ember azt hinné, a második világháború rémségei elég intő példát szolgáltattak, hogy ilyesmi soha ne történhessen meg újra. Sajnos azonban a történelem egyre-másra bebizonyítja, hogy az emberek képtelenek tanulni a leckéből, és ez újabb és újabb tragédiákhoz vezet. A volt Jugoszlávia területén nemrégiben dúló háború szörnyűségeit feldolgozó alkotás, a Go West Ahmed Imamović rendezésében is erre akarja felhívni a figyelmet. A kilencvenes évek elején játszódó történet hősei, a szerb Milan és a muzulmán Kenan egyike a nagyváros rengetegében élő homoszexuális pároknak, akik boldogan élhetnének, ha a háború kezdetével a szerbek nem indítanának a muzulmánok ellen véres etnikai tisztogatást. Menekülni kényszerülnek tehát, és ennek egyetlen biztonságosnak tűnő módja, hogy az egyébként is lányos vonású Kenan női ruhát ölt. Ettől kezdve aztán igazi tévedések vígjátéka lehetne a film, ha a rendező nem emlékeztetne bennünket újra meg újra a háború szörnyűségeire, és arra, miként tesz tönkre embereket, családokat és dönt romba békés közösségeket. Az első filmes Imamović végig ügyesen egyensúlyoz a dráma, a komédia, s néhol a melodráma mezsgyéjén, diszkréten és finoman kezelve a homoszexualitás kényes kérdését, amitől a film mondanivalója sokkal általánosabb érvényességet nyer. Ami pedig a politikai üzenetet illeti, úgy látszik, fontos újra meg újra elmesélni, hogy mi történt a közelmúltban nem is olyan messze tőlünk, hátha nem csak süket fülekre talál a történet Nyugaton. A remek színészek mellett a film üzenetét Jean Moreau tolmácsolja meglehetősen különös és egyedi módon, ami miatt már önmagában is megéri megnézni a filmet, amelyet egyébként a francia színésznő producerként is jegyez.

A Go Westhez hasonlóan az orosz ifjabb Alekszej German filmje is a háború kezdeti időszakát eleveníti fel, igaz, ez egy korábbi háború krónikája. A Garpastum története az első világháború küszöbén, 1914-ben játszódik Szentpéterváron. A megszállott futballrajongó testvérpár története nemcsak a generációs különbségeket taglalja, miközben a fiatalok nemtörődöm egoizmusáról mesél, de egy letűnőben lévő kor hanyatlásáról és egy új kor kezdetéről is szól. Erre utalhat a film címe, a Garpastum is, amely a futball latin, mára már feledésbe merült megfelelője. A főszereplő testvérpár életében is új korszak nyílik a háború kitörésével. A férfivá válás nem minden zökkenőtől mentes időszaka kezdődik számukra, amely nem csak az első szerelmet és szexuális élményt, de az első komoly megpróbáltatásokat is meghozza, mind a fronton, mind a hátországban. A film olyan, mint egy megelevenedett múlt század eleji fényképalbum, amelynek fekete-fehér képeit meleg barnás árnyalatok itatják át. Gondosan megkomponált, sokszor állóképszerű beállításait focimeccsek dinamikus és mozgalmas kameraállásokból felvett hosszú jelenetei teszik még emlékezetesebbé, amelyek Oleg Lukicsov operatőri munkáját dicsérik. A film inkább életképek összessége, egy letűnőben lévő időszak társadalmi tükre, mint összefogott és átfogó történet.

Még töredezettebb, epizodikusabb szerkesztésű a Tbilisi-Tbilisi (Tbiliszi-Tbiliszi), amely egy forgatókönyvíró története, aki azt a feladatot kapta, hogy az odaérkező filmes stáb számára írjon forgatókönyvet arról, mi is zajlik a grúz főváros utcáin. A leleményes szerkesztésnek köszönhetően a fő történet színes képei mellett fekete-fehérben megelevenednek az utcai életképek, emberi sorsok és tragédiák, amikről az író éppen ír. Átfogó képet ad a lecsúszott rétegekről, akik koldulással vagy éppen bűnözéssel, lopással és prostitúcióval próbálják fenntartani magukat egy olyan helyen, ahol az egyetemi tanár kénytelen margarint árulni a piacon, a koldust azzal kergetik el, hogy menjen inkább lopni, a rendőr pedig a legnagyobb lelki nyugalommal nézi, miként dolgoznak a zsebesek, és csak akkor jön ki a sodrából, amikor azok nem akarnak osztozni vele a zsákmányon. A leleményes szerkesztést sajnos időnként megzavarja, hogy a forgatókönyvíróról szóló történet sokszor szétesik és szétfolyóvá válik, nehezen tud kohéziós erőt biztosítani, amitől a történet néhol zavarossá és nehezebben követhetővé lesz. Mindenképp erőssége azonban a fekete-fehér jelenetek drámaisága, amely dokumentarista módon örökíti meg a helyi kis piacon megforduló emberek mindennapjainak egy-egy pillanatát. A rendező, Leva Zakareisvili első filmje saját szülővárosának életképeiből rendez kiállítást, amelyek gyakran emlékeztetnek Tarkovszkij filmjeire. Ez talán nem véletlen, hiszen Zakareisvili Tarkovszkijtól tanulta a filmkészítés mesterségét Moszkvában. A piaci árusként tengődő professzor képét pedig akár önmagáról is mintázhatta, hiszen ő is filmet tanít Tbilisziben a filmakadémián.

Megrázó életkép korunk Romániájából a fesztivál versenyszekciójának egyik legtöbbet díjazott alkotása. Cristi Puiu filmje, a Moartea domnului Lazarescu (The Death of Mr Lazarescu / Lazarescu úr halála) egy idős ember végső útját örökíti meg dokumentum-játékfilmes formában. Az idős ember fájdalmasan hosszú odüsszeiája estefelé kezdődik, amikor rosszullétre hivatkozva először a mentőket próbálja hívni, majd a szomszédaitól kér segítséget. Mivel azonban köztudott róla, hogy szereti az italt, senki nem akarja komolyan venni. Segítség helyett inkább kioktatást kap, és a kórházakban is lekezelően bánnak vele, elintézik annyival, hogy máskor nem kellene annyit innia. Több kórház és egy kitartó mentőasszisztens kell ahhoz, hogy végül elvégezzék a szükséges vizsgálatokat, amelyek kimutatják, hogy valóban nemcsak egy kis italozás utáni másnaposságról van szó, hanem nagyon komoly daganatról, amit azonnal operálni kell. Mire azonban átvágják magukat a bürokrácián és a szombat esti ügyeletes kórházak zsúfolt betegellátóin, már késő. Az öreg állapota a szemünk előtt romlik szinte percről percre, míg a zárókép teljesen nyilvánvalóvá teszi, hogy minden elkésett. Elkeserítő látni, hogy mennyire nem veszik komolyan az orvosok az öreg Lazarescu panaszait. Csupán egy ittas vénembert látnak benne, aki elveszi a helyet az igazán rászorulóktól. Egyedül a mentőasszisztens alakít ki vele valamiféle emberi kapcsolatot az éjszaka folyamán, és próbálja egyre kétségbeesettebben leküzdeni a kórházak bürokratikus rendje által állított akadályokat. Ehhez azonban, ahogy az egyik kórházban a szemébe is vágják, túl kicsi pontnak számít. A szakmai hiúságnak, nemtörődömségnek és a szabályokhoz való merev ragaszkodásnak pedig ezúttal egy ember élete az ára.

A jelen problémáinak megelevenítésére jó példa volt a versenyben szereplő filmek közül Amma Assante alkotása, a Way of Life (Életút) is. Mostanában Ken Loach és több neves brit rendező is újra feldolgozta a faji ellentétek problémáját, amely egy átmeneti, viszonylag csöndes időszak után ismét felerősödni látszik a szigetországban. Loach szeptember 11-nek tudja be ezt a tendenciát, Assante a szegénységet, a munkanélküliséget és a kétségbeesettséget okolja érte. Nem véletlenül említettem Ken Loach nevét, hiszen Assante is a neves rendező által kitaposott úton halad előre, s rajzol könyörtelen képet egy dél-walesi kisközösség fiataljainak életéről. Hősnője, az épphogy nagykorúvá vált leányanya kétségbeesve próbálja megtartani gyermekét és bebizonyítani a gyámhatóságnak, hogy egyedül is képes gondoskodni róla. Ahogy harca egyre kilátástalanabbá válik, úgy fordul dühe egyre inkább színes bőrű szomszédja ellen. Igazából nem is tudja, miért gyűlöli, talán az szúrja a szemét leginkább, hogy a férfi egyedül is képes fenntartani a családját, pedig bevándorlóként jött az országba. A lány ráadásul szentül hiszi, hogy mindenki összeesküdött ellene. Azt képzeli, hogy nagynénje, csakúgy, mint a szomszéd, mind az ő boldogságára törnek, és mindenképpen el akarják vetetni tőle a gyermekét. Kényszerképzetei elkerülhetetlenül sodorják egy meggondolatlan lépés felé, amely mindörökre megváltoztatja mindannyiuk életét. Assante színésznek tanult és majdhogynem véletlenül került a kamera másik oldalára. Nem csoda hát, hogy filmjének legnagyobb erőssége a színészi alakításokban rejlik. A képei és a történetvezetése alapján viszont jó pár évtizedet késett, ráadásul a film alaphelyzete is inkább a hetvenes években volt aktuális, manapság ugyanis inkább a terrorizmus fenyegetéséből nő ki a legtöbb faji konfliktus az Egyesült Királyságban.

Jócskán szerepet kap a faji előítéletesség, a terrorizmus kérdése, a kiélezett politikai helyzet, a korrupció és a prostitúció is, ám meglehetősen karikírozott formában a versenyprogram magyar filmjében, Gauder Áron Nyóckerjében. A bevándorlók nehéz sorsa elevenedik meg Ramin Bahrani Man Push Cart című alkotásában, amely egy pakisztáni küzdelméről szól a túlélésért New Yorkban, magába sűrítve az élet szinte összes nyomorát. Szintén erősen megterhelt társadalomrajz Bohdan Sláma Štěsti (Something Like Happiness / Valami boldogságszerű) című filmje, amelynek hősnője inkább az otthonmaradást választja az amerikai álom helyett, és megpróbál ott találni boldogságra. Szintúgy Joan Pedro Rodrigues Odete című filmjének címszereplője, aki kétségbeesetten, másokba kapaszkodva és mások életébe belefolyva próbálja megtalálni a boldogságát, de úgy, hogy az már szinte patológiás. Az iráni Ali Mohammad Ghasemi filmjének a hőse is eszét veszti a fájdalomtól a Yadast Bar Zamin-ben (Written on the Earth / A földre írva), amely alkotás figyelemreméltó kameramunkája miatt érdemel említést. A fájdalom, a bűntudat és a bevándorlók beilleszkedése a témája a versenyprogram norvég filmjének, a Vinterkyssnek (Kissed by Winter / A tél csókja) is. Jan Cvitković balkáni fekete komédiájának, az Odgrobadogroba-nak / Gravehopping /Sírtól sírig a halál és a gyász a vezérmotívuma, de mindemellett egy sor bizarr dolgot tár a néző elé, ami után már kevésbé csodálkozunk Albertina Carri Geminis című filmjének vérfertőző testvérviszonyán.

A versenyprogram mellett természetesen számos más szekció is várta a közönséget egy héten keresztül a mozikba, hogy a pozsonyi bevásárlóközpontban megmutassák az embereknek, igenis van filmgyártás és élet a hollywoodi kasszasikereken túl is.

(2006-01-12)