Nyomtatóbarát változat


Rudolf Dániel

Haláli biznisz – Bodzsár Márk: Isteni műszak

kép megtekintése

Bodzsár Márk debütáló nagyjátékfilmje egy időre kitölti azt az űrt, melyet az olyan produkciók hagytak maguk után mint a 2003-as Kontroll vagy a 2008-as A nyomozó. A „magyar midcult” gyér, de annál ígéretesebb hagyományait folytató fekete komédia ötletes és stílusos mű lett. Kár, hogy csak úgy ötévente találkozunk effélével. MOZI

Isteni műszak
magyar fekete komédia, 106 perc, 2013
írta és rendezte: Bodzsár Márk
fényképezte: Reich Dániel
vágó: Kovács Zoltán
zene: Keresztes Gábor
jelmez: Breckl János
producer: Bodzsár István
látvány: Valcz Gábor
szereplők: Ötvös András, Rába Roland, Keresztes Tamás, Zsótér Sándor, Stork Natasa
forgalmazza: A Company Hungary Kft.
bemutató dátuma: 2013. október 24.

A valós eseményeken – a rendező egy újságcikkben találkozott lengyel mentősök történetével, akik üzletet kötöttek egy temetkezési vállalkozóval, minek fejében jó pénzért szállították számára az „anyagot” – alapuló sztori ugyanúgy a „nagy magyar valóság” sötétebb bugyraiba rántja nézőjét, mint említett elődei, sőt, Antal Nimród metróellenőr-opusához hasonlóan ezúttal is egy belterjes, a kívülállók számára ismeretlen szakma berkeibe visz bele. A kívülről – ezúttal a délszláv háború poklából – érkező főhős ártatlanként csöppen ebbe a világba. Milán (Ötvös András) menyasszonyát szeretné áthozni Magyarországra, ehhez pedig pénzre van szükség. Bár vonakodva, de hamarosan ő is a „haláli biznisz” részesévé lesz és az beszippantja őt.

Bodzsár műve alighanem kiérdemli az eddigi legvéresebb magyar film címét, az első jelenektől az utolsóig fröcsög a vörös festék. A rendező nem szűkölködik a vérpatronnal, szamurájkarddal való testátszúrástól nyaki ütőér széttrancsírozásáig mindenre van példa. Ugyanígy nem spórol a rendező a látványos hatáselemekkel, a gyakran végletekig eltúlzott szituációkkal, melyek szerencsére ötletesen és ügyesen vannak felhasználva, így remekül teremtenek meg egy groteszk, stilizált, de mégis valós atmoszférát, világot.

Az Isteni műszak a fekete komédiák hagyományaihoz hűen a legsötétebb témákat (háború, halál) ötvözi a morbid, gyakran már túlzásokba eső (az Amerikai nindzsa megtekintését követő villámcsapás, a – valóságon alapuló – topless fodrászat) humorral. Ehhez jön hozzá a magyar lumpenvilág groteszksége, a félalvilági alakok és bizarr lokálok vonzó-taszító világa. A rendező nem rejti véka alá inspirációit, elsősorban a Tarantino iránti rajongását, de ugyanúgy kapunk egy nagy adag ázsiai filmes, westernes és B-mozis utalást, geget, idézetet. Bodzsár bizonyítja azt, amit előtte csak páran: a „nagy magyar valóságot” nem kizárólag sötét, depressziós és mélyen lamentáló filmeken keresztül lehet bemutatni. Épp ellenkezőleg: sokszor a fricska, a gúny, az irónia képes leleplezni az élet árnyoldalait. Röhögni kell, röhögni magunkon, röhögni az egészen – még ha mindez olyan szomorú is egyébként.

Az Isteni műszak gyengéje a jellegzetes elsőfilmes hibákba való belefutás: túl sokat akar markolni, helyenként maga sem tudja eldönteni, hogy Tarantino homage vagy éppen közép-európai látlelet akar-e lenni. Némely apró kikacsintás, stílus- és zsánermegidézés szellemesre sikerült, mások inkább csak a helyet foglalják. A közép-európaiság, a ránk jellemző vaskos és mégis szeretnivaló lúzerség (mely a Roncsfilmtől az Üvegtigrisig számos film alappilléreként szolgált) motívumvilágára való nyomósabb ráfekvés esetleg erősítette volna a filmet, konkrét ízt adhatott volna neki ahelyett, hogy számtalan, egymással gyakran nehezen kompatibilis építőelemet próbál egyetlen műbe tömöríteni. Mindemellett a cselekmény évszáma ellenére szinte egyáltalán nem jött át a kora 90-es évek, a rendszerváltás utáni időszak jellegzetes légköre, hangulata. A kissé erőltetettnek ható (de valamennyire vicces) Szomszédok-bejátszás és néhány korabeli elektropop dallam kivételével sokkal inkább úgy tűnt, mintha kortárs közegben, az ezredforduló utáni „magyar null-létben” játszódó filmet látnánk.

Erősség a karakterek rajza: szinte minden figura jól eltalált, kellően ironikus, „larger-than-life” alak, de többségük mégis hiteles, azonosulásra alkalmas karakter. A színészek többsége remekül asszisztál mindehhez, ügyesen és rutinnal hozza a rá osztott szerepet. Elsősorban (a kopasz és megtestesedett, fizikailag is remekül szerepébe olvadó) Rába Roland érdemes említésre, aki teljes mellszélességgel, lubickolva szerepében kelti életre a cinikus Fék doktort, de Ötvös András és – a már említett mentősofőrt alakító – Keresztes Tamás is remek.

Keresztes Gábor filmzenéje hangulatos, dinamikus és remekül passzol a vásznon látható képekhez (ez nem mindig sikerül, lásd Mátyássy Áron: Utolsó idők). Ha már utóbbiak szóba kerültek, ugyanígy dicséret illeti Reich Dániel operatőrt, aki az átfogó alkotói koncepció szellemében egy fiktív, erősen stilizált, de egyben a valóság alakjaira, tereire mélyen építő atmoszférát teremt. Külön öröm a (kortárs filmekben gyakran mellőzött) külvárosok, peremnegyedek vidékeit látni, még ha tudjuk is, hogy ezen helyszínek főként a korszak miatt kerültek kiválasztásra (a belváros jelképes helyeit igen nehéz lett volna húsz évvel korábbi állapotukba visszavarázsolni).
Érdekes, jó és követendő kísérlet tehát az Isteni műszak, mely folytatja azon elszórt, bátor próbálkozás nyomvonalán, melyek bizonyítják, hogy lehet és kell is jól megcsinált, hangulatos, kissé őrült, de mégis sokatmondó, releváns filmeket készíteni.

2013. október 24.

1 . oldal