Filmkultúra

A Magyar Nemzeti Filmarchívum magazinja

Tizenkét dühös ember

Egy sorozatot indítunk útjára. Kiválasztunk egy filmet és gondolkodunk róla egy kicsit. Nem hagyományos filmkritika formájában, inkább a rácsodálkozás, ízlelgetés szándékával.
 
Választásunk teljesen szubjektív, néha lesz aktualitása, néha nem.
 
Írásunkkal szeretnénk kedvet csinálni a választott film megnézéséhez (vagy újranézéséhez), szívesen veszünk kommentárokat, hogy Önök miért kedvelik vagy éppen nem. Miben látják az általunk gondoltakat máshogy, hol tévedtünk pl. az adatokkal, milyen új információkat adtunk, mit váltott ki Önökben a film.
 
Megjegyzéseiket a következő linken tudják megosztani velünk:  Filmkultúra közösségi oldal 
 
 
Tizenkét dühös ember
(12 Angry Men)
fekete-fehér dráma, amerikai, 1957
rendezte:  Sidney Lumet
forgatókönyv: Reginald Rose (saját írása alapján)
operatőr:  Boris Kaufman
vágó: Carl Lerner
szereplők:  Martin Balsam, John Fiedler, Lee J. Cobb, E.G. Marshall, Jack Klugman, Edward Binns, Jack Warden, Henry Fonda, Joseph Sweeney, Ed Begley, George Voskovec, Robert Webber
a forgatás fő helyszínei:  New York County Courthouse - 60 Centre Street, New York; Fox Movietone Studio, New York
gyártó cég: Orion-Nova Productions
bemutató:  1957. április
 
„Na, most mi lesz?”  „Elbeszélgetünk.”  (idézet a filmből)
 
Az esküdtszéki ítéletek 90 százalékát az USÁ-ban hozzák meg, itt tehát nagyon erőteljes ennek a laikus bíráskodásnak az intézménye.  Gondoljunk csak azon amerikai bírósági filmekre, amelyekben a csúcspontot az ügyész vagy a védő esküdtekhez intézett beszéde jelenti – a mindent eldöntő retorikai csoda, ami a lehetetlent viszi végbe. Ilyen például – hogy Sidney Lumetnél maradjunk – Az ítélet című film a mindig csodálatos Paul Newmannal – már maga az eredetihez (The Verdict, 1982) hű filmcím is jelzi, mire is kell majd figyelnünk…
 
Az esküdtnek lenni állampolgári kötelezettség. Ha hívnak, menni kell. És maradni is a végéig. Az esküdtek kiválasztása egy hosszabb folyamat eredménye, kérdőívekkel és pszichológiai tesztekkel döntik el a hozzáértő szakértők, mennyire befolyásolhatóak az esküdtszék tagjai, vannak-e előítéleteik az adott vádlottal vagy üggyel kapcsolatban. Büntetlen előéletű, amerikai állampolgárságú nőkről és férfiakról beszélünk, jöhetnek bárhonnan és lehet iskolázottságuk és foglalkozásuk bármi. A procedúra végén csak 12 maradhat, őket felesketik, majd velük kezdődik meg a tárgyalási folyamat, őket vezeti végig a hivatásos bíró a jogi folyamaton és a tárgyalássorozat végén ezen 12 esküdt együttesen meghozott véleménye (bűnös vagy nem bűnös) alapján hirdet ítéletet és szabja ki a büntetést. A már említett Az ítélet című film végén az esküdtek visszakérdeznek, hogy van-e lehetőségük a szóban forgó kártérítési összeg nagyságán változtatni, mire a bíró válaszában a javaslatukat kéri, ami alapján majd mérlegel. Vagyis a büntetés mértékéről nem döntenek az esküdtek, hatáskörük a bűnösség megállapítására terjed ki.
 
Arra viszont nagyon nagymértékben. Így felelősségük óriási – bizonyos esetekben egy ember életéről hoznak ítéletet a szó legszorosabb értelmében.  És ez a tárgyalt filmünk alapgondolata is: figyelünk-e?  Megalapozottan mondunk-e véleményt, az elénk tárt tények tények-e valóban, tudunk-e az elénk került problémára koncentrálni, kizárni a zavaró körülményeket és hamis információkat és tudunk-e a belénk nevelt kliséktől elvonatkoztatva meghozni egy döntést? Egy olyan döntést, amely valaki más életére van hatással?
 
12 férfi ül az esküdtek padján a film első jelenetei egyikében, eltérő életkorú, ruházatú, mentalitású férfiak, mindannyian fehérek – a bíró egy gyilkossági eset tárgyalásának vége felé kéri őket arra, hogy vonuljanak vissza és hozzák meg együttes ítéletüket. Mivel emberölésről van szó, a döntésnek egyöntetűnek kell lenni – vagyis 12 igen (bűnös) vagy 12 nem (nem bűnös) szavazat megléte esetén lehet ítéletet hirdetni. A vádlott egy 18 éves fiú, aki a vád szerint késsel megölte saját apját. Szándékos emberölésről beszélünk, szemtanúkkal, alapos motivációval, bűnjellel – megalapozottnak látszik a vád.  És az esküdtek is így látják – sima ügy, a gyerek egy lecsúszott családból jött, évek óta terrorizálta őt az apja, latin bevándorlók leszármazottja, tanulatlan – elszakadt nála a cérna és elégtételt vett apján hosszú évek bántalmazásait követően – minden lacafaca,  a dolgok átbeszélése nélkül mehet a szavazás, nyíltan: egymás után mondják ki hangosan : „Bűnös”. Csak egyvalaki szavaz nemmel – és ez elég ahhoz, hogy meginduljon az érvek-ellenérvek összevetése, és innen bontakozik ki a film.
 
A nemmel szavazó, nyolcas számú esküdt ugyanis komolyan veszi az ártatlanság vélelmét (ami az esküdtszék számára is alapállapot kell, hogy legyen a tárgyalássorozat kezdetén) és meg kívánja adni a lehetőséget az ügy átgondolására. Nem tudja, hogy bűnös-e a fiú és azt sem, hogy nem az.  Egyszerűen kétségei vannak.  És a villamosszék árnyékában ez a kétség elég erős számára ahhoz, hogy szavazatával a 11 másik férfit maradásra bírja.
 
Elindul tehát a beszélgetés a fülledt teremben, ahol a levegő sem mozdul – mindenkiről folyik a veríték. És a hőség az indulatokkal egyre emelkedik – ahogy az érvek-ellenérvek csatája zajlik, úgy erősödik a személyes érintettség és derülnek ki a szavazás mögötti egyéb érvek – ki miért és mit lát az esetben és a résztvevőkben, kinek mit jelent egy-egy bűnjel vagy éppen helyszín.
 
Ahogy a személyes érintettség felszínre tör, olyan sorrendben változik a „nem bűnös” voksok száma, hogy aztán egy ponton eljusson oda, ahova nem vártuk volna az első szavazást nézve.
 
A kamera végig a növekvő feszültséget erősíti – jelenetről jelenetre érdemes megfigyelni, hogyan mutatja Kaufman a bezártság és egyben a kitárulkozás stációit. Hogy milyen többletjelentést ad, amikor a szereplők az ablak elé állva mondanak valamit vagy éppen amikor mintha az ablakon kívülről látnánk őket. Vagy hogyan használ Lumet egy, a színházban használt beállítást egy adott ponton annak érzékeltetésére, hogy a közösség egésze elfordul egy előítéletes magatartástól – mert van egy pont, ami már mindenkinek sok.
 
Érdemes a kamera szögét is figyelni: a film durván első harmadában az operatőr szemmagasság felettről fényképez, aztán átcsúsznak a képek szemmagasságba, majd a záró harmadban az alá – a szoba egyre jobban szűkül, a bezártság és a feszültség érzése egyre növekszik. Az ítélet kihirdetése után pedig egészen távolról, magasról látjuk a törvényszékről távozó esküdteket – mintha fellélegeznénk, a tér kitárul, az oxigén beáramlik. Szemben áll ez a nyitó szekvenciával is: a kamera alulról felfelé pásztázza végig a bíróság impozáns épületének bejáratát – a törvénykezés szentélye komoran, tiszteletet parancsolóan és egyben vésztjóslóan magasodik egyre jobban fölénk. A hatalom szimbóluma.
 
Az Ítéletben a színhasználat, a fények egymáshoz való viszonya adja a film alaphangulatát és húzza alá az öregedés, a lehetőségek elmulasztásának kegyetlenségét – a fekete-fehérben forgatott Tizenkét dühös emberben az árnyalatokkal való játék tere eleve korlátozottabb. Mégis van valami mozgástér: Henry Fonda szemeinek és öltözetének világossága itt is sugallja az egyenességet, a tiszta szándékot.  A Tizenkét dühös embert a fényképezés mellett a színészi játék, a mimika viszi a hátán – az utókor persze Fondára figyel, de vele teljesen egyenértékű színészi alakítást nyújt a többi résztvevő is.
 
Az esküdtek név nélkül szerepelnek – csak a film végén lépnek ki ketten a névtelenségből. Mert ez nem is lényeges – nem konkrét emberek, hanem vélemények, megközelítések kerülnek egymás mellé és szembe az esküdtszéki tárgyalás során. Mint ahogy az is jellemző, hogy azt a szereplő, akiről végig szó van, tehát akinek az életéről döntenek, csupán másodpercekig tűnik fel a film első perceiben, és akiről a néző kétséget kizáróan nem is tudja meg, hogy igaz ítéletet kapott-e a film végén.
 
Ki gondolná, hogy a zárt szobában egymással vitatkozó tucatnyi férfi ilyen intenzíven le tudja kötni a figyelmünket….?  A filmet a bemutatót követően hetekig-hónapokig telt házzal vetítették. Benne volt ebben az érdeklődésben az adott kor, a háború utáni átalakuló Amerika, a kibontakozó hidegháború feszültsége is. Hogy a mai napig érdekes számunkra, az azonban túlmutat a kor aktualitásain – az alapgondolat: figyeljünk! minden társadalom és közösség örök parancsa marad.
 

Címkék

monográfia, Anilogue 2016, Greengrass, Művészetek Völgye, Örökmozgó, popzene, Horror, német film, Guinness, Titanic, francia film, Cinefest 2016, Cannes, Jeff Nichols, Filmalap-Filmarchívum, Dyga Zsombor, Visszanéző, Vígjáték, Kvíz, Jancsó, western, Interjú, Sopsits, Forgalmazói filmnapok, jelölés, Tudományos filmek, Wegerer, Cseh Tamás, halálhír, Cassell, szörnyek, Love story, Jelenidő, farkasember, Valentino, diplomafilmek, Kaszkadőr, Filmhét, vámpír, Történelmi magánügyek, Filmtörténet, Berlinale, Antal Nimród, Jeles, Bertolucci, Carrie Fisher, babona, Cseh filmek, Sára Sándor, Kormákur, Aranyélet 2., Tábor, Szépművészeti, bagoly, The Affair, Beatles, Uránia, Transz, Retro noir, Gólem, Cigánygyilkosságok, Készülő film, Wajda, dán, Amrita Sher-Gil, Ősz Gábor, Csányi Sándor, sorozat, Televízió, A hetedik Star Wars film, filmtörvény módosítás, zene, Titanic Filmfesztivál, , Kino, Magyar film fesztiválszereplés, Herczeg Attila, finn filmnapok, Díjak, ELTE, filmkritika, KAFF 2017, Artmozik éjszakája, Hajdu Szabolcs, Mark Ruffalo, Oscar, Pixar, báb, építészet, Netflix, Inkubátor, Verzió, Filmalap, HBO GO, Amszterdam, Aranyglóbusz, Röhrig Géza, Dokumentumfilm, Bill Condon, Diplomamunka, Akadálymentesen, 1920, Filmnapok, Boyle, olasz film, Tiszta szívvel, fantasy, Elek Dóra, animáció, Fliegauf, DVD bemutató, Oscar-jelölt, LuMu, 60-as évek, Gauder, Ukrán film, Kultfilmek, MaNDA DVD, Filmrendező, HBO, 2. Magyar Filmhét, Anilogue, Szolnok, Felújított filmek, Magyar Nemzeti Galéria, Maya Forbes, Tóth Barna, Magyar Kultúra Napja, expresszionizmus, cikk, thriller, Tárlat,