Filmkultúra

A Magyar Nemzeti Filmarchívum magazinja

Szórakoztatni csak pontosan, szépen - Billy Wilder: A vád tanúja

Beszélgessünk filmekről! 
 
Kiválasztottunk egy filmet és beszélgetésre hívjuk Önöket. Választásunk teljesen szubjektív. Szívesen veszünk kommentárokat, hogy Önök miért kedvelik vagy éppen nem, miben értenek egyet velünk, mit gondolnak a filmről. 
 
Egy férfiakból álló esküdtszék belső vitájáról, érvek és ellenérvek csatájáról, előítéletek és klisék menti viselkedésről (szerepformálásról) valamint az önismeret fokozatairól (is) szólt az előző elemzett filmünk, a Tizenkét dühös ember.  

A vád tanúja apropója a megjelenés éve, a hasonlóságok és Tyrone Power személye.

Komoly betegségből lábadozó védőügyvéd az orvosai határozott tiltása ellenére elvállal egy reménytelennek látszó gyilkossági ügyet, mert ártatlannak látja a vádlottat.   

A vád tanúja
(Witness for the Prosecution)
amerikai, fekete-fehér, 112 perc,  1957
rendezte: Billy Wilder
forgatókönyv: Billy Wilder, Harry Kurnitz (Agatha Christie nyomán)
fényképezte: Russell Harlan
vágó: Daniel Mandell
zene: Matty Malneck
producer: Arthur Hornblow Jr.
szereplők: Tyrone Power, Marlene Dietrich, Charles Laughton, Elsa Lanchester, John Williams, Henry Daniell
gyártó cég: Edward Small Productions, Metro-Goldwyn-Mayer
forgatás helyszíne: Metro-Goldwyn-Mayer Studios - Culver City, USA
bemutató dátuma: 1957. december 17.

"The wheels of justice grind slowly, but they grind finely" - Sir Wilfried a filmben

A vád tanúját is 1957-ben forgatták, szintén fekete-fehérben, amerikai (Billy Wilder rendezte), a főbb szerepeket igazi filmes és színházi legendák alakítják, köztük a 30-as és 40-es évek két vezető férfiszínésze, Tyrone Power és Charles Laughton és illetve a női főszerepben Marlene Dietrich. (Tyrone Powerról szóló írásunk itt.)

A történet itt is egy bűneset köré szerveződik és a forgatás idejének jelenében játszódik, tehát egy bő évtizeddel a második világháború vége után. Hasonlóan a Tizenkét dühös emberhez, szintén adaptáció: egy Agatha Christie novellát dolgoz át, aktualizálva az eredetileg a 20-as évek Angliájában játszódó eseménysort az 50-es évekre. A két film hasonlósága ezen a ponton nagyjából véget is ér - más a zsáner, más a cél: Sidney Lumet filmje vállaltan el akar gondolkodtatni társadalmi kérdésekről, a Vád tanúja elsősorban szórakoztat. 

Aki olvasta az adaptált történetet, óhatatlanul összehasonlítja a filmmel. Mit tartott meg a forgatókönyv a cselekményből és a bűnügyi történet csattanójából, az irodalmi anyagot hogyan fordították le a mozgókép nyelvére és sajátosságaira, mivel egészült ki, hogyan teremtett a film az irodalmi előzményhez hű feszültséget és a többi.

Agatha Christie a saját jelenébe, a 20-as évek Londonjába helyezte a történetet, bár utalást nem tesz erre, inkább csak magától értetődő ez. A film a második világháború után játszódik, konkrét időpontokkal jelölve ki az egyes állomásokat és az azóta eltelt időt.  A novellában a Mayhew, a jogtanácsos a központi alak (a filmben szintén feltűnik Mayhew, de mint a főszereplő segítője), míg Sir Charles, a védőügyvéd csak megemlítődik. Christine, a feleség a novellában Romaine és fiatalabb, mint Vole - az a motiváció, ami a filmben a férjénél pár évvel idősebb asszony természetes pszichológiai mozgatórugója lehet, Agatha Christine-nél épp ellenkező irányú, de ugyanolyan erős.  A novella - műfajánál fogva is - inkább csak érzékeltet egy hangulatot és a csattanóra futtatja ki a történetet, a film karaktereket vonultat fel, szituációkba helyezi őket, így nem a megoldás a történet lényege - a kriminovella a csattanóval le is zárul, a film még egy kicsit elkíséri a szereplőket, megmutatja, mi következhetne a történetben a végefőcím után.

A film az Old Vic hatalmas tárgyalótermét teljesen befogó képpel indít és komótosan közelít a bírói pulpitus felé, lassan kizárva mindenkit a bírón kívül - az utolsó pillanatban azonban a bírói testület fölé emelkedve a terem hátsó falán felfüggesztett szoboregyüttesen áll meg, hosszan kitartva a képet: a vészjósló, de legalábbis komor zene és a látvány együtt vési a tudatunkba, hogy a törvénykezés házában rend és igazságszolgáltatás van - kikerülhetetlenül.

A kép előrevetíti tehát a végkifejletet, de addig még hosszú az út.  A nyomasztó bírósági belsők után egy vidám jelenetbe lépünk át, megismerkedünk a mogorva és korpulens főszereplővel és kísérőjével, Miss Plimsollal. Párosuk az egész filmen átívelő komikum forrása, ahogy a nagytudású védőügyvéd komisz kölyökként próbál kicsúszni az egészségére felügyelő ápolónő szigorú utasításai alól.

A környezet és a főszereplő bemutatása az irodában folytatódik - gyorsan megkedveljük a morgó, de láthatóan csupaszív és éles elméjű ügyvédet (magyar hangja Csákányi László, nagyon sokat ad a karakterhez).  

Ekkor lép be két vendég. Az egyikük - Sir Wilfried ügyvéd ismerőse - aggódó arccal rögtön őt kéreti, a másik férfi arcán enyhe felsőbbrendűséggel komótosan körbenéz, a berendezést vizsgálva, mintha azt mérné fel, milyen zugügyvédhez hozták. Amikor viszont az iroda személyzete felé fordul, hirtelen változik az arckifejezése, vidám és társasági mosoly villan fel. Ugyanez a kedélyes arckifejezés jelenik meg, amikor Robarts megszólítja - az a benyomásunk, hogy ezt a férfit nem nyomasztja semmi.

Robarts nem akarja elvállalni az ügyet, hivatkozva a szoros egészségügyi felügyeletre. Azonban megpillant két szivart ügyvédtársa mellényzsebben és ez elég ok arra, hogy mégis az irodájába invitálja.  Annyira ki van éhezve a szivarra, hogy gyakorlatilag meg sem hallja az ügy ismertetését - csak a dohányra koncentrál. Nem is érdekli az ügy, hiszen nem akarja elvállalni - de miután gyufája sincs, valamilyen ürüggyel kénytelen behívni a másik vendéget is, aki előtte gyújtott rá.

A fiatal férfi továbbra is mosolyog és kedélyes, és rögtön rokonszenvessé teszi magát Robarts szemében. Szépen lassan kapjuk az infókat arról, hogy miért is jöttek pont Sir Wilfriedhez (ő a törvényszéki védő, csak ő képviselheti a védelmet a bíróságon).  Robarts látszólag még mindig a szivarjával és Miss Plimsoll kijátszásával van elfoglalva. De már összpontosítás van a szemében és pár mondattal később már nem a nevelőjét kijátszó komisz kölyök, hanem a tapasztalt szakember szólal meg. Ettől Vole is elveszti kezdeti magabiztosságát, a mosolyt ijedtség váltja fel.  Robartsot még nem érdekli az ügy vagy a résztvevők annyira, hogy kockára tegye érte az egészségét, ezért hívatja egy ügyvédtársát, akire rátestálhatja.  Amíg várakoznak, Vole magáról mesél, szóba kerül a felesége is, Christine, a német nő, a kiváló színésznő és a legjobb társ.

Az első 15-20 perc tehát a főbb szereplők bemutatásával, karakterük felvázolásával telik.  Leginkább azt tudjuk meg, hogy miért vonakodik Sir Wilfried és hogyan vezetnek a kis véletlenek  ahhoz, hogy mégis belekeveredik az ügybe. Apró, jól irányított lépéseken át jutunk el oda, hogy hirtelen benne vagyunk a történet közepében: Vole flashback-ben visszaemlékezik a furcsa találkozására Mrs. French-csel, a meggyilkolt nővel - az emlékezés mindig a még fel sem tűnt, de a Vole világában mindenütt jelenlévő Christine-től indul  el. Vole egy kedves, simulékony csibésznek látszik, aki szereti, ha az emberek körülötte jókedvűek, mégha néhány kis hazugság is ennek az ára. Az elmesélés során ugrunk az időben és térben - Sir Wilfried kérdései alatt a jelenben, Vole történetmesélése alatt a múltban járunk.

Vole nem titkolja, hogy hideg fejjel kezelte a bohókás Mrs. Frenchet. Az özvegy igyekezett megnyerni magának a jóképű idegent - meghívta a házába, kislányos örömmel lelkesedett az apró háztartási találmány láttán, a legszebb porcelánnal akart teríteni - Janet, a skót házvezetőnő viszont kimutatta leplezetlen megvetését a férfi iránt. Feltételezhetően nem ő volt az első jóképű idegen a házban... De mindenképpen ő az egyike azoknak, akik "megszentségtelenítették" az ő szentélyét és felségterületét, a konyhát valami ételpocsékoló marhasággal. 

Sir Wilfried ekkor már kikérdező üzemmódban van. Nem kertel, szembesíti Vole-t azzal, hogy játszadozott az özveggyel, hagyta, hogy az egy édes illúzióba ringassa magát.  Mindazonáltal meg van győződve arról, hogy Vole teljesen ártatlan. De így sem vállalja az ügyet.

A novellában a főszereplő jogtanácsos maga megy el Vole feleségéhez, a filmben az egyik fordulópontot az hozza, amikor Christine megjelenik Sir Wilfried irodájában látszólag hívatlanul, és nyugtalanítóan nyugodt viselkedésével és provokatív mondataival egy csapásra megváltoztatja a védőügyvéd döntését.

A végefőcímen külön megkérik a nézőket, hogy a csattanót ne spoilerezzék el, így mi is megtartjuk a titkot - bár a Youtube korában ez egyre nehezebb feladat (az első keresések egyike a kulcsjelenetet dobja fel – és akkor nem beszéltünk még a Wikipédia részletes filmismertetéséről). A novellában Agatha Christie megengedi főhősének, hogy ő maga jöjjön rá a bűnügy igazi megoldására, a filmben Sir Wilfried csak érzi, hogy valami nem kerek, de a megoldással kivűlről szembesítik.

A film kerek történetet ad elő, a forgatókönyv nagyon letisztult lépéseken keresztül vezet végig rajta, erős tempót diktál, hogy ne is akadjunk fel az esetleges illogikus megoldásokon. Sokat áldoz a komikum oltárán, és finoman csap be minket több ponton. Érzelmeket akar kiváltani és ez sikerül is - nevetünk, jókedvünk lesz, meglepődünk és aztán hirtelen mély részvétet érzünk, és elborongunk azon is, hogyan csapnak be minket olyanok, akikről sosem hittük volna - vagy vezet minket félre saját hinni akarásunk és emberismeretünk.

A film minden szálat elvarr, a dialógusok pattognak - a novellához képest Vole karaktere egy olyan csavart kap, amitől a történet (visszanézve) még komorabb. 

A vád tanúját hat kategóriában jelölték Oscar-ra, végül egyben sem nyert. Az ekkor az ötvenes éveiben járó (karaktere szerint ennél jóval fiatalabb ) Marlene Dietrich nagy reményeket fűzött hozzá, de már a jelölésig sem jutott el Christine-ként.  1958-ban az angol Charles Laughtont a Brit Filmakadémia díjára jelölték – a sors iróniájaként a legjobb külföldi színész kategóriájában.

A  hírek szerint hamarosan egy remake készül Ben Affleck rendezésében és Vole-ként maga is játszik benne. Véletlen csak, viszont mulatságos egybeesés, hogy Leonard Vole-t az 1957-es adaptációban az akkor 43 éves Tyrone Power játszotta és Affleck is most 43...

Az már szomorúbb vonatkozás, hogy Power a film leforgatása utáni évben, 44 évesen szívrohamban meghalt.

Megjegyzéseiket a következő linken tudják megosztani velünk: Filmkultúra közösségi oldal

 

Címkék

Filmtörténet, Televízió, Carrie Fisher, Vígjáték, Cigánygyilkosságok, báb, DVD bemutató, Mark Ruffalo, Művészetek Völgye, 1920, Röhrig Géza, fantasy, Wajda, Filmnapok, Örökmozgó, Filmhét, Wegerer, Artmozik éjszakája, 2. Magyar Filmhét, francia film, Kaszkadőr, filmkritika, Kultfilmek, Anilogue, Transz, Kino, A hetedik Star Wars film, cikk, Inkubátor, western, Beatles, Tárlat, Herczeg Attila, diplomafilmek, monográfia, Felújított filmek, Love story, 60-as évek, Fliegauf, Kormákur, filmtörvény módosítás, Akadálymentesen, Maya Forbes, Forgalmazói filmnapok, Tudományos filmek, Magyar film fesztiválszereplés, Bill Condon, építészet, halálhír, Filmalap-Filmarchívum, vámpír, farkasember, Diplomamunka, Csányi Sándor, HBO, Visszanéző, Titanic Filmfesztivál, Greengrass, KAFF 2017, Cinefest 2016, Uránia, Dokumentumfilm, Gauder, Antal Nimród, Dyga Zsombor, Oscar-jelölt, Sára Sándor, Cseh Tamás, babona, Oscar, sorozat, Anilogue 2016, Jeff Nichols, Bertolucci, Boyle, Kvíz, expresszionizmus, ELTE, zene, Gólem, Verzió, Interjú, finn filmnapok, Amrita Sher-Gil, Hajdu Szabolcs, Történelmi magánügyek, Berlinale, Cseh filmek, bagoly, Titanic, Tóth Barna, popzene, Netflix, Sopsits, Tiszta szívvel, thriller, német film, Jelenidő, Valentino, Aranyélet 2., Cannes, dán, Magyar Kultúra Napja, Jancsó, Készülő film, LuMu, Magyar Nemzeti Galéria, MaNDA DVD, The Affair, Jeles, animáció, Cassell, Aranyglóbusz, Tábor, Ukrán film, Filmalap, Guinness, Filmrendező, olasz film, Amszterdam, Ősz Gábor, Pixar, szörnyek, Szolnok, Retro noir, Horror, Díjak, Szépművészeti, HBO GO, , Elek Dóra, jelölés,