Filmkultúra

A Magyar Nemzeti Filmalap magazinja

Ki kér kávét? – Ternovszky Béla rajzfilmrendező

Ha nem rajzol, akkor lovagol vagy teniszezik. Pomázon önkormányzati képviselő. A Macskássy animációs filmes pályázat-bírálóbizottság, illetve a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagja. Első filmjét 1970-ben készítette, tavaly a Macskafogó digitális felújításán dolgozott. Hogy mi történt közben, azt Ternovszky Béla rajzfilmrendező mesélte el.  INTERJÚ

A Macskafogó című filmjét négy és fél millióan látták, 1987-ben a legjobb idegen nyelvű film kategóriában Oscar-díjra jelölték. A Mézga család, a Pumukli, a Gusztáv és a Kérem a következőt! sorozat is nagyon sikeres volt. Hogy került a rajzfilm közelébe?

Négyéves koromban kezdtem rajzolni. Abból az időszakból anyám elrakta az egyik rajzomat, egy kakast, melyen Béluska megmutatta az oroszlánkörmeit. Onnantól apám elkezdte – nagyon tapintatos és okosan – a terelgetésemet. Tapasztalatból tudta, hogy ha valakiben valamilyen tehetség lakozik, azzal foglalkozni kell. Ő egyetemistaként minden sportágat kipróbált, zenélt, rajzolt, de semmire nem koncentrált igazán, így aztán semmiben nem produkált kimagaslót. A Nemzeti Bankban dolgozott, ahol művészi ambícióit a színjátszó körben élte ki. Engem a bank rajzszakkörébe vitt el hatéves koromban, ahol évente kiállítást rendeztek. Eleinte kiírták a rajzaim alá: Ternovszky Béla hét/nyolc/kilenc éves kisfiú. Később a kor elmaradt. Tizenegy évesen már aktot rajzoltam.

Ha jól rajzolt, és az édesapja is ebbe az irányba terelte, akkor miért filozófia szakra jelentkezett?

A kisképzőn festő szakon végeztem. Az osztályunkból csak egy-két embert vettek fel a főiskolára. Volt, akinek a felvételin én segítettem a modell lábát megrajzolni. Engem nem vettek fel, pótfelvételin az Iparművészetire se, kerámia szakra. Meglepő lett volna, ha elsőre bekerülök, egyrészt nem voltam KISZ-tag, másrészt abban az időben az értelmiségi származásom nem lendített az ügyön, sőt. A Pannónia Filmstúdióból már a kisképzőben kerestek rajzolókat, a frissen végzetteket próbálták beszipkázni. Engem is felvételiztettek, és megfeleltem. Valahol úgyis el kellett tölteni az időt a következő felvételiig.  A Pannónia vonzó hely volt, nagyon jó társaság jött össze, Jankovics Marcival fiatal, csinos lányokkal keveredtünk barátságba. Megfogott az atmoszféra, látszott, hogy van lehetőség karrierre. A filozófia szakot a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetemen, közismert nevén a Foxi-Maxin azért végeztem el, mert mindig érdekelt a filozófia és az esztétika.

A Pannónia Filmstúdióban végigjárták a szamárlétrát? Lépésről lépésre haladtak?

Volt olyan, aki az összes lépcsőt végigjárta, volt, aki a második emeleten megrekedt, és olyan is, aki ugrálva haladt. Mi Marcival viszonylag gyors ugrásokkal jutottunk előre. Azért Marci gyorsabban. Az első rajzfilmet, amiben dolgoztam – a Dióbél királyfit –, Dargay Attila rendezte, én fázisrajzoló voltam. Néhány évvel később a Peti rajzfilmsorozatban már megkaptam a társrendezői titulust – rendezői honorárium nélkül –, de a főcímben már úgy írták ki a nevem. És akkor váratlanul Nepp József / Dodi elém tette a Modern edzésmódszerek című forgatókönyvét, hogy lenne-e kedvem hozzá.

Nepp József 2017-ben hunyt el. Ötvenöt évig ismerték egymást, rengeteget dolgoztak együtt. A Modern edzésmódszerek kapcsán találkoztak először?

Nem. Dodi eleinte hátteresként dolgozott, majd forgatókönyvet írt, többet meg is rendezett, például a Szenvedélyt és a Holnaptól kezdve című filmeket. Aztán 1965-ben elindult a Gusztáv-sorozat, melynek több részét Dargay Attila rendezte, én az ő stábjába kerültem. A szomszéd szobában Jankovics Marci dolgozott, egyel odébb Nepp. A Dargay-Jankovics-Nepp hármas volt a Gusztáv-sorozat agytrösztje. Dodi írta a forgatókönyvek zömét, Marci rajzolta Gusztáv figuráját, Dargay készítette a storyboardot, a képes forgatókönyv első változatát. Akkor már én is a Gusztávon dolgoztam. Majd beindult a Mézga-sorozat, melyet Dodi rendezett, én kezdetben animáltam, majd társrendezője lettem. Onnantól szoros munkakapcsolatba, később pedig nagyon jó barátságba kerültünk. A Mézga-sorozatban az első perctől kezdve benne volt Romhányi József is. Dodit, mint a Pannónia legtermékenyebb forgatókönyvíróját felkérték, hogy találjon ki egy sorozatot. Hazament, megírta a Mézga 13 epizódjának szinopszisát, és elkészítette az első storyboard-ját. Ezzel bementek a televízióba, ahol dialógírónak Romhányit javasolták. Dodi kitalálta, és megírta a könyvet, Romhányi pedig zseniálisan felturbózta a dialógokat.

Milyen hangulatban töltötték az időt? Tudtak hárman komolyan dolgozni?

Ott semmi nem ment komolyan. A 105-ös szoba volt a központ, oda mindenki bejárt beszélni, kávézni, sakkozni. Nem tudom naponta hány kávét ittunk, mert ha valaki bejött, rögtön megkérdezte, hogy ki kér kávét? És hozott négyet-ötöt, ezzel megváltván azt, hogy néhány órát elnevetgéljen és menjen a traccsparti. A reggeli órákban és délután azért munka is folyt. A rajzolásba mindenki beleszólt, de ezt senki nem vette sértésnek. Ha valaki jót mondott, elfogadták. Egymást lökdösve, kritizálva, inspirálva zajlott az alkotómunka, ami azóta is nagyon hiányzik. A számítógép kiváltotta a kézi munkát, nincs rá igény, hogy többen együtt legyenek egy szobában, s mindenki segítse a másikat. Megszűnt a csapatmunka. Hazaviszik a munkát, otthon megcsinálják, majd elküldik interneten, és a válasz is e-mailben érkezik. Ma már úgy készülnek a filmek, hogy a stábtagok nem is találkoznak, kivéve Kecskeméten, ahol Mikulás Ferenc vezetésével a mai napig úgy dolgoznak az alkotók, hogy bejárnak a rajzfilmstúdióba.

A nyolcvanas években készült az NSZK-osztrák-magyar filmsorozat, a Pumukli, melyben a magyar animáció rendezését bízták önre. Akkoriban hogyan jutottak külföldi munkához?

A magyar rajzfilm és animáció nagyon magasan jegyzett volt. Már előtte is dolgoztam egy hónapot animátorként Belgiumban, ahol szerették volna, ha tovább maradok, de én nem akartam. Friss házas voltam, akkor született a lányunk, ennyi időt még valahogy elviseltem, de később a Pumuklinál, ha egy hónapot kellett kinn töltsek, akkor a harmadik héten már haza akartam jönni, ha egy hetet, akkor három nap után. Biztos, hogy nem tudtam volna tartósan kinn dolgozni. A Pumukli német stábja kivitelezőt és animációs kapacitást keresett, akikkel meg tudják valósítani az elképzeléseiket. Előttünk a cseheknél jártak, de Budapest jobban tetszett neki. Az élőszereplős történetbe, kellett beleilleszteni Pumuklit, a koboldot, a rajzolt figurát. Egyperces spotot kértek tőlünk, hogy eldöntsék, alkalmasak vagyunk-e a feladatra. Elvállaltam, mert abban az időben éppen parkoló pályán voltam.

Nem adtak munkát? Miért?

Mert Dargay Attilának megtagadtam, hogy a Ludas Matyiban animáljak. Attilát nagyon nagyra tartottam és tartom, de munkatársként életveszély volt vele dolgozni. Nekem. A konfliktus még fázisrajzoló koromból származott. Dargaytól viszonylag hamar átkerültem Jankovics Marcihoz, és Attilával többet nem volt munkakapcsolatunk. A Ludas Matyi lett volna, de nem vállaltam. Közben elindult Jankovics Marcell rendezésben a János vitéz, az első egész estés össznépi összefogásban készült rajzfilm. Nyolc rendező – köztük én is – dolgozott beosztott munkatársként Marci keze alá. Rekordidő alatt a fejeztük be, Dargay nem vett részt benne. A következő egészestés film az ő rendezése, a Ludas Matyi lett volna. Gyűjtötte a stábot, kérte, hogy menjek hozzá animálni. Mondtam, nem megyek. Dargay nem értette, hogy Marcinak miért animáltam, és neki miért nem. „Azért Attila, mert végre megint beszélő viszonyban vagyunk, és ez nekem sokkal többet ér, minthogy együtt dolgozzunk. Akkor egymás torkának esnénk.” Nem értette, de elfogadta. Majd napirendre tértünk fölötte, és teljesen jó viszonyba lettünk, együtt fesztiváloztunk, kirándultunk. Dargay bűbáj ember volt, végtelenül szórakoztató, csak a munkában nem egyeztünk, amire egyébként a vezetőség a szerződésem szerint kötelezhetett volna. Nem kényszerítettek, de parkoló pályára kerültem. Valahogy nem adódott munka számomra. Meg akartam mutatni, hogy én nagyon szeretek és szívesen animálok, ezért boldogan elvállaltam, hogy animálom Vajda Béla a Jócselekedetek című filmjét. Ekkor a feleségem, Ács Karola gyártásvezetőként dolgozott Korytowskiyéknak, akik a Pumuklit készítették, és beajánlott nekik az egyperces spotra. Tetszett nekik, s onnantól együtt dolgoztunk. Kint forgatták a natúr részeket, nekem csak egy-egy hónapra kellett kimennem a kombinált technika miatt. Segítettem, ha a színész valamit csinált, akkor Pumukli hol legyen, vagy hogyan mozgassa a hintát, amibe majd a rajzfilm figura beleugrik. A Pumukli első és második sorozata 15 éves együttműködéssé nőtte ki magát, elismert, nívós munka volt, jó pénzért. Közben elkészült a Leó és a Tüskeböki és barátai-sorozat, 1986-ban pedig bemutattuk a Macskafogót. Eközben a Pannóniában szűkültek a lehetőségek, és a feltörekvő fiatalok is helyet követeltek maguknak.

Merre felé halad ma a magyar animáció?

A mi időnkben, a televízióban a legkülönbözőbb főszerkesztőségektől – ismeretterjesztő, szórakoztató, ifjúsági – állandó megrendeléseket kaptunk. Csak a szórakoztató főszerkesztőségtől húsz millió forintot évente. Azt csináltunk, amit akartunk, akkor született a Mézga, a Bubó. Ezen kívül az állam évente egy egész estés filmre adott pénzt. Aztán a szakma a csúcsról hirtelen meredeken belezuhant a semmibe. Azt hittük, ha beindulnak a kereskedelmi televíziók, akkor özönlenek a megrendelések. Na, nem így lett. A Magyar Televízió kerete radikálisan lecsökkent, megszűnt a támogatás. Nem volt már Mirr-Murr, Mekk mester, se báb, se rajzfilmsorozat, semmi. A tévék a reklámidőért megkapták a Disney és egyéb amerikai sorozatokat, s azokat vetítették éjjel-nappal. Akkor úgy éreztük, hogy kész, vége, meghalt a magyar animáció. Teltek-múltak az évek, s közben képeztek fiatalokat a főiskolán, akik eleinte nem is a rajzfilmgyártásban, hanem weboldalak, internetes játékok területén helyezkedtek el, vagy külföldre mentek dolgozni. Az állami dotáció megjelenése után újraéledt a szakma, beindult a mecenatúra, s egyre jobb filmek készülnek. A régi gárda kiöregedett, nyugdíjba ment, többen meghaltak. Mostanában tehetséges fiatalok dörömbölnek a kapukon. A magyar animáció mára ismét a topon van, sok film készül, a fesztiválokon is szép sikereket érnek el. Sajnos, a filmek nem nagyon jutnak el a közönséghez.

A Macskafogó óriási sikere után húsz évig ellenálltak a producerek ostromának, hogy elkészítsék a második részt. Miért vállalták mégis?

Semelyik átütő sikert elért sorozatból nem akartunk folytatást, mert a tapasztalat szerint ritkán érik el az első színvonalát. Két évtized után rávettem Nepp Dodit, hogy írja meg a Macskafogó 2. - A sátán macskáját, és egy utolsó közös munkára rántsuk össze a tehetséges harcostársakat, megérdemlik, hogy ne négerként dolgozzanak, hanem jól fizető magyar produkcióban vegyenek részt, ahol a főcímre is felkerül a nevük. De nem tudtuk összeszedni őket. Vagy nem akartak vagy már nem tudtak dolgozni. Volt, aki nem merte otthagyni a bérmunkáját, ahol fix jövedelme volt, nem reszkírozták, hogy két éves munkáért otthagyják a biztos megélhetést. Külföldieket kellett hívnunk. Nem vált valóra, ami miatt belementünk a második részbe, hogy magyar forgatókönyvből, magyar pénzen, kizárólag magyar művészekkel készítsük el a filmet. Ráadásul a Macskafogó 2. már egészen más technikával készült. Annak idején soha nem kértem olyat, se az animátortól, se az operatőrtől, se a hátterestől, amit én ne tudtam volna megcsinálni. Húsz évvel később csak azt tudtam elmondani, hogy mit szeretnék, de azt ők tudták, hogyan kell megcsinálni. Minden megváltozott, a hozzáállás, a technika, még a szakmai zsargon is más lett.

Mi érdekli a rajzfilmben, mit szeretne kifejezni?

Apámtól valószínűleg színészi vénát is örököltem, de az effajta szárnypróbálgatásom jelentős akadályba ütközött: gátlásos voltam. Rajzban viszont minden figurát eljátszhattam, s később rájöttem, hogy ez nekem bőven elég. Hogy mi érdekel a rajzfilmben? A humor, az mindig. A morbid vagy az abszurd felé kacsintás is nagyon vonz. Nekem is az volt az előzetes elképzelésem a rajzfilmről, hogy ez egy vidám, mókás műfaj. Ha bennem és általában a nézőkben is ez az elvárás, akkor ennek meg kell felelni. Lehet például a hegeli dialektikáról is az animáció nyelvén valamit csinálni, de minek. Maradjunk a műfaj kereteinél, viszont azon belül törekedjünk a tökélyre. A Disney rajzfilmben, A dzsungel könyvében van egy jelenet, amikor a majmok táncolnak. Elképesztő! Mindig gyönyörűséggel tölt el, ha látom. A rajzfilmekben ötvöződött a rajz, a képzőművészet, és a figurák mozgatásával a színészet. Számomra az a lényeg, hogy szórakoztasson, míg készül, és mulattasson, míg nézem.

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322