Filmkultúra

A Nemzeti Filmintézet magazinja

A szépség szörnyeteg – Nicolas Winding Refn: Neon démon

Törvényszerű volt, hogy a Drive – Gázt! és a Csak Isten bocsáthat meg rendezője nárcisztikus filmet készítsen a nárcizmus születéséről. MOZI
 
Neon Démon
(The Neon Demon)
rendezte: Nicolas Winding Refn
írta: Nicolas Winding Refn, Mary Laws, Polly Stenham
fényképezte: Natasha Braier
vágó: Matthew Newman
zene: Cliff Martinez
producer: Lene Borglum, Sidonie Dumas, Vincent Maraval, Nicolas Winding Refn
szereplők: Elle Fanning, Keanu Reeves, Christina Hendricks, Jena Malone, Abbey Lee, Bella Heathcote, Desmond Harrington, Charles Baker, Karl Glusman
forgalmazó: Vertigo Média Kft.
bemutató dátuma: 2016. június 24.

Nicolas Winding Refn, aki a csatakos-realista Pusher-trilógiával vonult be Dánia neves auteurjei közé, az utóbbi években a narratíva kiüresítésére tett kísérletet, melyben háromdimenziós figurák és elmélyült történetek helyett vizuális szimbólumokkal és valamiféle lazán definiált, hűvösen cool hangulattal próbálta kommunikálni gondolatait. Refn késői munkái a történetnek azt a minimumfokát keresik, amely felett a néző még el- és befogadja a rendező fétistémáit az erőszak ciklikusságától a hőssé válás lehetségességéig, anélkül, hogy az erőszak ábrázolását öncélúnak tekintené. Ebből a szempontból ironikus és sokatmondó két filmje, a Drive és a Csak Isten bocsáthat meg cannes-i fogadtatása. Míg a 2011-es autós opust felmagasztalta a közönség, addig a thaiföldi bosszú- és megváltásdrámát ritkán látott elutasítás kísérte, pedig a Drive sem kínált többet egy lecsupaszított szerelmi toposznál, és a 80-as éveket újra divatba hozó retróslágerekkel és Kenneth Angert idéző skorpiómintás dzsekivel alapozott atmoszféránál. De mivel a közhelyszámba menő történetet össze tudták rakni a nézők, a tagadhatatlanul hipnotikus hangulat pedig beszippantotta őket, modern hőstörténetként és nem öncélú erőszakorgiaként nézték, mint a sztoriját absztraháló, bosszúdrámáját szimbólumokban elmesélő Csak Isten bocsáthat meg-et.

Refn most, a divatvilágba kalauzoló Neon démonnal találta meg a l’art pour l’art stílusához tökéletesen passzoló alapot. A dán direktor ugyanis az önmagába beleszerelmesedő Narkisszosz mítoszát keltette életre a 16 éves Jesse (Elle Fanning) történetében, aki árva naivaként érkezik Los Angelesbe, hogy pénzre váltsa szépségét. Bár eleinte elveszettnek érzi magát, a karrierjét elindító barátjától, a modellügynökség vezetőjétől, az extrém sztárfotóstól kapott bókoktól megjön az önbizalma, és ráébred, milyen erő rejlik szépségében. És ráébrednek pályatársai is, akik Jesse előmenetelével párhuzamosan egyre kevesebb munkához jutnak, ezért féltékennyé, kompetitívvé válnak – a versenyszellem idővel pedig igencsak elfajul. Refn divatvilágának érdekessége, hogy nem a hatalmukkal visszaélő férfiakról, züllött fotósokról és erkölcstelen casting direktorokról, hanem a női vetélkedésről szól, a másik szépségét megkívánó és – mivel művészhorrorban járunk – bekebelező irigységről. Itt nem a média, a reklámok vagy a filmek kényszerítik rá a nőkre a szépségideált, hanem mint az Instagram vagy a Facebook felhasználói, maguk termelik újra azt – akár sajátzsír-átültetésekkel és arcplasztikai műtétekkel, akár az ártatlansággal azonosított természetes szépség fetisizálásával.

Ettől függetlenül Refn valóban nem mond semmi újat: a divat világa szerinte húspiac, amelyben minden modell eldobható, lecserélhető, és a kifutón a terméket reklámozó bábúvá válik. Refn meg sem próbálja megérteni ezt az univerzumot, vagy betekinteni a már ismert sztereotípiák mögé: filmjét más filmekből ismert képekkel, karakterekkel, közhelyekkel tölti fel. A történet nem a hétköznapi logika szerint bonyolódik (pl. Jesse akkor sem költözik ki a lepukkant motelból, amikor már lenne rá pénze), hanem Refn vízióját követi, mely a Jesse-ben megszülető nárcizmusról, és arról mesél, hogyan fogyasztják a szépséget az emberek.

Ennek érdekében egy gyönyörű filmet kreált a dán rendező, amely klinikai szépségű, geometrikus kompozícióval, tükröződő, túlvilágított felületeivel, és Cliff Martinez pulzáló, elektronikus kísérőzenéjével delejez. A Jesse elveszettségét mutató, űrhideg kékek, türkizek és lilák, a szépségére ébredő démont körülölelő vérvörösek egy neon rémálom színeibe áztatják a hosszú csendekkel, belassult párbeszédekkel, szürreális fantáziákkal központozott történetet. Refn vicce, hogy saját filmjét is egy könnyen fogyasztható, csábítóan szép felületté színezi, mely bár a művészfilmes hatásmechanizmus – lassúság, hipnotikus hangulat, színstilizáció stb. – miatt a mélység illúzióját kelti, valójában a nézőt is cinkossá teszi a sekélyes szépség élvezetében.

A humorérzék persze szubjektív dolog, így a befogadótól függ, felháborodik vagy nevet ezen a kalkulált, néhol szórakoztató, néhol meg erőtlen polgárpukkasztáson, de az tagadhatatlan, hogy Refnnek az önmagát túl komolyan vevő Drive és Csak Isten bocsáthat meg után végre megjött a humorérzéke. A Neon démon ugyanis legalább annyira szatíra, mint művészhorror vagy kifordított tündérmese, amiben karót nyelt és szoborszerűvé sminkelt modellek beszélgetnek arról, hogy 20 vagy 21 évesen öregszenek-e ki a szakmából, a modellek sminkese pedig a hullaházban dolgozik, hogy ha már életükben nem tudja, legalább halálukban magáévá tegye őket. A szépség felfalja önmagát, modellek esznek más modelleket, a földön egy visszahányt szemgolyó pihen – a direktor pedig jobb pillanataiban camp humorral tálalja szürreális vízióját.

Tagadhatatlan, hogy jobban szerettük Refnt, amíg nem csupán színekbe, plánokba, zenékbe volt szerelmes, hanem történeteket is mesélt, de ha már olyan egotripeket rendez, mint az elmúlt években, akkor jobb, ha kellő öniróniával teszi azt. A Neon démon, bár végül nem lesz több, mint egy nárcisztikus film a nárcizmus születéséről, legalább felvillantja annak ígéretét, hogy Refn önmagára reflektálva folytatja a történetmesélést háttérbeszorító stílusa továbbcsiszolását.

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322