Filmkultúra

A Nemzeti Filmintézet magazinja

A valódi medve

Alexander Janetzko/Berlinale 2017
 
Az idei, 67. Berlinale számvetése még nem készült el, de a tavalyi csaknem 504 ezres nézőszám aligha lett kevesebb. A filmélmények mellett nekünk az az örömteli pillanat marad a legemlékezetesebb, amikor bejelentették: Enyedi Ildikó Testről és lélekről című alkotása kapta az Arany Medvét. A következő fesztiválig jólesően gondolunk mindarra, amit az idei Berlinale adott híveinek emberségből, szépségből, bátorságból, okosságból.  SZEMLE
 

Enyedi Ildikó, Muhi András és Mécs Mónika a díjátadót követő sajtótájékoztatón (a szerző felvétele)

A berlini merénylet a fesztiválon is éreztette hatását. Nagy volt a rendőri jelenlét, az újságírók táskáit is többször átvizsgálták. A fesztivál azonban nem engedett abból, amit 1951, a megalapítása óta képvisel. A Paul Verhoeven vezette nemzetközi zsűri sajtótájékoztatója szemernyi kétséget sem hagyott afelől, hogy az ő zsűrijük is követi a társadalmi történésekre progresszíven reagáló hagyományt. Az elnök emellett világossá tette: noha a Berlinalét gyakran éri az a vád, hogy a politikai, emberi jogi aktualitást a filmes értékek fölé helyezi, ők nem fesztivált, filmeket fognak nézni.

A 67. Berlinalén alapvetően a filmes kvalitásokat jutalmazó díjak születtek. Ennek legfőbb bizonyítéka az, ami nekünk, magyaroknak igazán gyönyörűvé tette a medve-tűzijátékot: az Arany Medvét Enyedi Ildikó: Testről és lélekről című filmje nyerte el. A fesztivál díjait itt ismertetőkkel és képekkel, itt pedig listában lehet megnézni.

Etienne Comar első nagyjátékfilmjét, a Django-t Dieter Kosslick fesztiváligazgató személyesen választotta nyitófilmnek. Kihagyhatatlan a párhuzam: Django Reinhardt 1943-ban mindent megtett, hogy ne kelljen a hitleri Németországban koncerteznie, 74 év után a művészi ellenállás elszánt képviselőjeként érkezett meg Berlinbe. A film a Párizsban élő, sikerei csúcsán lévő szinti gitárvirtuóz, Django (Reda Kateb) útját meséli el annak felismeréséig, hogy nem csak a jazzhez kell a szabadság. Franciaország elkényeztetett zenei csillagaként úgy gondolta, neki, a lakókocsiban született, hazátlan vándorcigánynak nincs köze a háborúhoz, amit a „fehérek” csinálnak. Szabó István Mephistójához hasonlóan hárítja az állásfoglalást még akkor is, amikor tudomására jut, hogy a rokonait szó szerint levadászták. Mit tehetne az öldöklés ellen, hiszen ő csak egy zenész? A nácik azonban zsarolással megtámogatott visszautasíthatatlan ajánlatot tesznek: Németországban kellene a katonák hangulatát javítania zenekarával, szupergázsiért. Várandós feleségével (őt alakítja Palya Bea) és édesanyjával elmenekülnek, s meg kell tapasztalnia mindazt, amit üldözött társainak. Django-adaptációk sora mutatja, mennyire nehéz ikonikus figurát vászonra vinni. Talán Woody Allennek sikerült a legjobban, úgy, hogy elérhetetlen vágyálom maradt Djangónak mind a zenéje, mind a személye. A kritikusok fanyalogtak, ám nyitófilmként jól funkcionált a Django.

Palya Bea a Django sajtótájékoztatóján (a szerző felvétele)

Enyedi Ildikó szépségesen szemérmes, csillámló humorral átszőtt szerelmesfilmje, a Testről és lélekről megérdemelten aratott sikert, az újságírók a bemutató után azonnal díjesélyesnek tartották. A filmről és fogadtatásáról bővebben itt írtunk. A bemutató napján a Berlinale Palast falán ez a kép fogadta a nézőket.

A Testről és lélekről alkotóinak fotója a Berlinale Palast falán (a szerző felvétele)

A Berlinaléra mint fesztiválra talán azok a filmek a legjellemzőbbek, amelyek filmként jó színvonalat képviselnek, s történetük, helyszíneik révén a mondanivalójuk is aktuális. Kívülről nem megállapítható, milyen szempontok alapján sorolják ezeket az alkotásokat a versenymezőnybe, s melyiket vetítik a Panorama játékfilmes szekciójában. (Emlékeztetőül: a Saul fia azért debütált Cannes-ban, mert itt nem válogatták versenybe.)

Philippe Van Leeuw Insyriatedje ez utóbbiban szerepelt. Az operatőrből lett rendező első játékfilmje 2009-ben egy tuszi asszony sorsán keresztül mutatta meg, hogyan próbálták a nők túlélni a ruandai háborút. Az Insyriated radikálisan beszűkíti a teret és az időt is. Az egy nap történéseit sűrítő alkotás helyszíne egy szép damaszkuszi lakás, amit a középkorú Oum Yazan (a csodálatos palesztin Hiam Abbass) érzelmi okokból nem akar elhagyni. Férje reggelente harcolni és gyógyítani megy, s a kényszerűségből megkeményedett asszonyra marad a három gyerek és apósa minden gondja a háborús nélkülözés, a lövöldözések, a szabadrablás kellős közepén. Befogadtak egy fiatal párt is, akik azt tervezik, hogy történjen bármi, ők Libanonba menekülnek a kisbabájukkal. A házimunkában segítő Delhani (Juliette Navis) észreveszi, hogy a fiatalasszony férjét lelőtte egy mesterlövész, amikor az elindult az úti előkészületeket intézni. Asszonyával megállapodnak: egy szót sem szólnak a kismamának, amíg le nem száll az este. Akkor majd viszonylagos biztonságban ki lehet menni ellenőrizni, mi történt a fiatal férfival. Hiába a sok óvintézkedés, a lakásba mégis betörnek a zabrálók, s a fiatalasszony a karmaik közé kerül. Mitévők legyenek?

Az Insyriated úgy húz be a maga rettenetes háborús világába, hogy a vérontás egyetlen horrorképét sem kell látnunk. Ha lehetséges volna, minden hadviselő féllel addig nézetném a filmet, amíg bele nem megy a harcgőzös fejükbe, mit élnek át a civilek, amikor nincs menekvés. A Berlinale nézőterén a vetítés után mélységes csend ült percekig. A film a Panorama játékfilmes közönségdíját, azaz a szekció fődíját kapta. (Ugyanitt nyerte el Török Ferenc 1945-je a harmadik díjat )

A jóval direktebb eszközökkel dolgozó Félicité ugyanakkor a versenymezőnybe kapott meghívást. Rendezője, Alain Gomis Párizsban született, a Sorbonne-on tanult, de nem felejtette el, hogy ősei Szenegálból és Bissau-Guineából származtak. Az ő Félicitéje (Véro Tshanda Beya) neve jelentésének megfelelően az öröm maga: igazi, lélekből éneklő művész, független nő, aki elég bátor volt elválni, s egyedül nevelni a fiát a kinshasai szegénynegyedben. Amikor a nagykamaszt szörnyű motorbaleset éri, csak a pénzen múlik, elveszti-e az egyik lábát. A büszke asszony minden megaláztatást vállal azért, hogy összegyűjtse a kívánt összeget, még azt is elviseli, hogy a fia apja kidobja, mint egy kutyát. A pénzt végül sikerül összeszednie, ám hiába: mire beér a nyomorúságos kórházba, már amputálták a gyerek lábát. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy Félicité kollégája, az amúgy igencsak csajozós Tabu melléjük áll. A tét az, össze tud-e rázódni a hármas. A kongói viszonyokat a maguk kiismerhetetlenségében szinte dokumentumfilmes pontossággal ábrázolja a mű, ám sem a történetvezetés, sem a jellemrajzok terén nem teljesít kiugróan. Jelenetező, szaggatott, inkább szeretné láttatni, mint mutatja karaktereit is, a sztori előrehaladását is. A zsűri ennek ellenére Ezüst Medvével jutalmazta, amit alighanem a helyzetgyakorlat-jellegű jelenetekből áradó ellenállhatatlan, lefegyverző erejű őszinteségnek tulajdoníthatunk.

Ugyancsak a versenymezőnyben szerepelt a chilei Una mujer fantástica (Egy fantasztikus nő), amely napjaink Santiagójában mutatja meg, milyen ellenséges közegben élnek a transznemű emberek. A pincérnő Marina (Daniela Vega) mindent elveszít, amikor szerelme, a nála bő húsz évvel idősebb, jóval gazdagabb Orlando (Francisco Reyes) hirtelen meghal. A férfi családja durva eszközökkel, fizikai bántalmazástól sem visszariadva rakja ki közös lakásukból, nyilvánosan megszégyenítik, megtiltják neki, hogy megjelenjen a temetésen. Nem rejtik véka alá a céljukat: végre megszabadulni a családi szégyentől, attól, hogy rokonuk egy férfinak született lányt szeretett. A némely jelenetében rendkívül szuggesztív, dramaturgiájában azonban erős hiányosságokat mutató film díjra alighanem leginkább a címszereplő remek játéka miatt számíthat, gondoltuk a bemutató után, ám tévedtünk. A nagyon szimpatikus Daniela Vega nagy sikert aratott mindenhol, ahol meg lehetett jelenni, a film pedig a legjobb forgatókönyv Ezüst Medvéjét, a legjobb játékfilm Teddy-díját, s az Ökonomikus Zsűri külön dicséretét is kiérdemelte (a fődíjat tőlük is Enyedi filmje kapta).

:

Aki Kaurismäki hat év szünet után forgatott filmje, A remény másik oldala mind esztétikai kvalitásait, mind aktualitását tekintve a legjobb helyen volt a Berlinale versenymezőnyében. Az új opusz is keserédes tragikomédia, a viszontlátás örömével üdvözöljük a Mester számunkra is oly otthonos Helsinkijét: a reménytelen, kékesszürke kikötőt, a lepukkant kocsmákat és a különc, cigarettafüstben és vodkában pácolódott figurákat. Kaurismäki becsületes rendező, meggyőződése, hogy csak olyasmiről beszélhet valaki érvényesen, amit jól ismer. Csak rá jellemző, sajátos rétegzettségű világának alap-elidegenítő hatását az 1970-es évek rekvizitumai adják. Erre rakódnak a későbbi korszakok tárgyai olyan egyvelegben, amit mi is legbelülről ismerünk. Összefoglaló képe talán az a jelenet lehetne, amelyben a kihallgató rendőr két ujjal csépeli mechanikus írógépet, mellette használatlan laptop hever kinyitva.

Khaled (Sherwan Haji), a szíriai illegális bevándorló menedékjogért folyamodik Helsinkiben. Őszintén, lelkesen fejtegeti a szép, faarcú hivatalnoknak: azt olvasta, hogy a finnek megtapasztalták, milyen menekültnek lenni, és soha nem felejtik el. A döntés: Aleppót, ahol a fiú szinte minden családtagja meghalt, biztonságosnak minősítik, őt pedig kiutasítják. A televízió éppen az aleppói gyerekkórház bombázását mutatja, Khaled pedig elszökik. Mindeközben a megviselt, középkorú Wikstrom (Kaurismäki kedves színésze, Sakari Kuosmanen) elköszön feleségétől a konyhaasztalnál, amelyen egy éppen használatban lévő nagy üveg vodka és egy méretes gömbkaktusz hivatott képviselni az asszonyt. Eladja ingkészleteit, ekkor egy rövid jelenet erejéig feltűnik Kaurismäki emblematikus színésze, Kati Outinen is. A pénzt megduplázza egy pókerbarlangban, s már övé is a gyakorlati csoda, az új élet: egy rossznál is rosszabb étterem, melynek erősen fura személyzetét is át kell vennie. Korszerűség, fúziós konyha: hering konzervdobozban, hozzá két főtt krumpli. Wikstrom a kukák mellett az összevert Khaledre bukkan, s a személyzet egyetértő segítségével pártfogásába veszi. Az egyéni megértés, a részvét működik, a közigazgatás azonban az elutasító részvétlenséget választja, a Finnországi Felszabadító Hadsereg béna nácijai pedig elintézik a piszkos munkát – ennyit a remény másik oldaláról. A sajtótájékoztatón Kaurismäki nagyon egyértelműen kijelentette: nagyra becsüli Németországot, Merkel kancellárt, mert legalább megpróbálnak segíteni. Nem rejtette véka alá, hogy meg akarja változtatni a világ véleményét a migránsokról, az európaiak pedig becsüljék meg az unalmas demokráciáikat. A finn mester a hírek szerint nem szándékozik újabb filmet forgatni, sajnálja rá az időt. Mi, nézők, persze reménykedünk, s addig is az ő paradoxonába kapaszkodunk: „Ha minden remény elveszett, semmi ok a pesszimizmusra.” (When all hope is gone, there is no reason for pessimism)

A tajvani Sabu Mr. Long című filmje szintén arra bizonyíték, hogy a politikum nem a versenybe jutás előfeltétele. Ez az elbűvölő alkotás úgyszólván minden műfaj elemeit gátlástalanul és roppant szellemesen használja a thrillertől a melodrámáig. Egy ötfős „szomszédkülönítmény” még a görög drámák kórusát is megidézi, de nem haboznak eljátszani egy kabuki-darabot sem. A filmben egy spagettiwestern-hallgatagságú, hiperhatékony tajvani bérgyilkos, Long (Chen Chang) néhány napját követhetjük, aki egy Japánban végrehajtott akció után nem tud hazamenni, ezért taligás utcai szakácsnak áll. Mert persze született szakácstehetség, miért éppen az ne lenne, de meg kiváló a szeletelő-technikája is mindkét szakterületén. Egy kisfiú és persze a „kórus” segítik az új élet kialakításában. Hősünk mintegy mellesleg kigyógyítja a gyerek prostituált édesanyját a drogfüggésből, s már kezdenének családdá formálódni, amikor régi, bűnös életükért fizetniük kell. Ám a „kórus”, ez a csupa esendő, hétköznapi, jó szándékú emberből álló csoport ismét csak közbeavatkozik. A minden fordulatában szórakoztató, harmonikusan komponált poszt-posztmodern filmről csak olyan hatás nem jut eszünkbe, amiről nem tudunk. Sabu ügyesen rejti el a számtalan formabravúr, a cselekmény kiszámíthatatlan fordulatai és az ellenállhatatlanul humoros helyzetek mögé azt az egyszerűsége miatt olyan nehezen kimondható igazságot, hogy vannak, akik számára a jóság magától értetődő. Ez az, ami annyira nehezen megy a szófukar főhős fejébe, hogy újabb és újabb köröket kell tennie a leginkább egy videojáték szerialitására emlékeztető élet-akadálypályán. Sajnáltuk, hogy díj nélkül távozott.

Arra idén csak egy példa volt, amikor azt kérdeztük, mit keres a versenymezőnyben egy film, s rögtön tegyük hozzá, az sem a legrosszabb fajtából való, tévéfilmnek lazán elmegy. Thomas Arslan Helle Nächte (Világos éjszakák) című road movie-ja a gyönyörű észak-norvégiai tájakra vezet bennünket. A Berlinben élő osztrák mérnök, Michael (Georg Friedrich) a válása óta, négy éve semmilyen kapcsolatot nem tartott fiával, Luis-szal (Tristan Göbel). Édesapja halála, annak norvégiai házának kiürítése után magával viszi a fiát egy kirándulásra. A tizennégy éves kamasz bántóan tüskés, haragszik az apjára, állandóak a konfliktusok. A viszontagságos út reményteljesen zárul. A filmből hiányzott a megélt helyzetek mélysége, inkább irigyeltük a két szereplő problémáit, mint együttéreztünk velük. Két okból sem mennénk oly messzire jogos haragvásunkban az időnk rablása miatt, mint a HR kritikusa. Egyrészt látható a filmen Tarr Béla erős hatása (hosszú kocsizás a nem éppen látványos, full ködös norvég utakon), másrészt alaposan szemügyre vehettük Georg Friedrich alakítását. Igen, azt, amiért elnyerte a legjobb férfi főszereplő Ezüst Medvéjét, s a fesztivál egyik legérdekesebb helyzetével szolgált, amellyel azt is bizonyította, nem mondják meg előre a jelölteknek, ki nyeri a díjat.

Dana Bunescu, Paul Verhoeven - a vágó és a zsűrielnök (fotó: Berlinale)

Nem csak minőségi okokból nem értettük ezzel szemben, hogyan került egy német doku a versenymezőnybe. Tavaly Gianfranco Rosi Tűz a tengeren című dokumentumfilmje kapta az Arany Medvét. Idén, talán megelőzendő, hogy ismét egy doku „lopja el a show-t”, külön dokumentumfilmes versenyt hirdettek. A tizenhat jelöltet a Berlinale különböző szekcióiból válogatták össze. Alig rejtett kiemeléssel ugyanakkor a hivatalos versenyprogramban kapott helyet Andres Veiel: Beuys című dokumentumfilmje. Még a hazai, német sajtó is csupán az archívhasználatát dicsérte az alkotásnak, s hiányolta belőle a koncepciót. Magunk annyit tennénk hozzá a nemzetközi sajtó részletes hibalistájához, hogy az izgalmas főhős, valamint a fantasztikus archív anyag miatt érdemes volna még egy kört futni a filmmel, mert az látszik belőle, hogy nem jutott elég idő elengedni a részleteket. Ebből a változatban sem a művészről, sem a magánemberről nem tudtunk meg sokat, a „fluxus” kulcsszó pedig vagy el sem hangzott, vagy elaludtuk.

A szöuli Hong Sangsoo filmje is az esztétikum-vonalat erősítette. Az a legkülönösebb a Walt Whitmantól kölcsönzött című A tengerparton, egyedül-ben, hogy nagyon nehéz volna meghatározni, mi az, ami lenyűgözi az embert. Mert nem a történet különlegessége a titok. Younghee-nek (Kim Minhee), a fiatal, ünnepelt színésznőnek viszonya volt egy nős férfival. Úgy érzi, rendeznie kell érzelmeit, ezért Hamburgba utazik, s kíváncsi rá, követi-e a férfi. Visszatérve az ugyancsak tengerparti Gangneungbe megy, ahol régi barátokkal és filmesekkel találkozik. A vacsorákhoz fogyasztott szoju hatására a lány provokálja, sértegeti a többieket, akik együttérzőek és kedvesek maradnak, segítenek feldolgozni a veszteségeit. És nem is a sztárgárda a legfőbb vonzereje, hiszen a szereplők javarészt ismeretlenek voltak számunkra. Azt is mondhatnánk, hogy apró semmiségek, semmi különös, mégis nagyon leköti a nézőt. Az eseményekben nem, az érzelmi önkifejezés lehetőségeinek kutatásában annál gazdagabb alkotást a lassú, beszélgetős filmek kedvelői fogják szeretni, így e sorok írója is. Talán meglepetést okozott Kim Minhee legjobb színésznőnek járó Ezüst Medvéje, de hogy megérdemelten kapta kétarcú karakterének, ennek a légies, finom, érzékeny lánynak a megformálásáért, aki ugyanakkor agresszív, drabális bunkó is tud lenni, az kétségtelen.

E rétegzett, lelki finomságokat elemző többszólamúsággal homlokegyenest ellenkező színeket hozott a versenymezőnybe Marcelo Gomes brazil-portugál koprodukciója, a 18. századi Brazíliában játszódó Joaquim. A politikai aktualitásokat csak áttételesen tartalmazó, naturális részletekben bővelkedő, kosztümös történelmi filmet rendezője azzal az elsődleges céllal készítette, hogy a brazil nemzeti hős, Tiradentes (’Foghúzó’), azaz Joaquim José da Silva Xavier nimbuszát dekonstruálja. Azt mutatja meg, milyen kicsinyes, számító, agresszív, gyáva embernek gondolja az a férfit, akinek számos brazil nagyvárosban viseli tér a nevét, arcmása pénzérmét díszít, várost neveztek el róla, születésnapja (április 21.) pedig nemzeti ünnep. Ehhez mérten minimum érdekes, hogy a brazil beharangozó „a nemzeti hősiesség betetőzése”-ként   hivatkozik a filmre, de ahány ház, annyi nemzeti hőshöz való viszony. A kis portugál határőr kolónián játszódó történet érzékletesen tükrözi kicsiben az országot, amelyet korrupt hivatalnokok és katonatisztek irányítanak. Az alacsony származású, pénztelen Joaquim hadnagy hiába jeleskedik munkájában, ami konkrétan az aranycsempészek levadászása, pártfogó, vagyon híján jutalmat nem kap, előléptetésre sem számíthat. Ragadványnevét onnan kapta, hogy felcserként is számíthatnak rá, különösen a fogászat korabeli, radikális irányzatának művelésében ügyes. Nem tudja megvenni szerelmét sem, egy gyönyörű, öntudatos fekete rabszolganőt, ahhoz meg gyáva, hogy megharcoljon a nő kizárólagos birtoklásáért. Amikor aranyásó-expedíciója is eredménytelen marad, átáll a függetlenségpártiak közé. Csakhamar rádöbben, a mozgalom a tetszetős, hangzatos jelszavak mögött pusztán ócska, hataloméhes összeesküvése a tehetősöknek, akik ugyanúgy lenézik őt, a vagyontalan, kevéssé kifinomult katonát. A sajtótájékoztatón elhangzott: nemcsak Brazília, de Portugália jelen állapotait is jobban meg lehet érteni Gomes filmjéből. A rendező azt tartotta a legfontosabbnak, hogy a történelmi hőst hétköznapi problémákkal vívódó emberként ábrázolja. Soha nem mondták ki, fűzte hozzá Gomes, hogy a portugálok a kolonializációval a korrupciót, a rabszolgaságot és a kegyetlenséget is importálták. Szívből reméli, hogy filmje a történelmet, a hősöket újraértelmező vitákat provokál majd mindkét országban.

Călin Peter Netzer a sajtótájékoztató és számos szelfi után egy autogramkérő újságíróval (a szerző felvétele)

Az Ana, mon amour rendezője, Călin Peter Netzer sem közvetlen politikai okokból jól ismert Berlinben. 2013-ban Arany Medvével jutalmazták Anyai szívet, ezt a kitűnő alkotását, amely még a román újhullám magas színvonalú filmjei közül is kiemelkedik. Idei alkotásában Toma (Mircea Postelnicu) pszichoanalízisének folyamatára felfűzve bonyolult kirakósként ismerjük meg Anával (Diana Cavallioti) megélt szerelmének hullámveréseit egyetemista koruktól válásukig. Hosszú, megpróbáltatásokkal teli útjuk során a modern orvostudomány és a pszichoanalízis mellett a vallás segítségét is igénybe veszik. A kritikusok is a hatása alá kerültek ennek a Jelenetek egy házasságból-közeli párkapcsolat-tükörnek, de nem mulasztották el fölróni neki sem több mint két órás hosszát, sem időugrásokkal tarkított puzzle-szerűségét. Netzer attól tartott, formai újítások, többszörösen rétegzett flashback-ek híján csupán közhelyes szerelmi történet került volna ki a kezei közül. A bravúrok fölfejtése, oda-vissza csekkolása izgalmas volt, viszont sok energiát elvett a szerelmespár környezetének megértésétől. A szerelmesek problémái szempontjából alapvető, elsőül a szüleik portréi annyira háttérbe szorultak, hogy legalább egy újranézést igényelne az Ana, mon amour. Erre azonban a film hossza miatt alighanem kevesen fogják rászánni magukat.

Dana Bunescu, a film vágója és hangmérnöke kiemelkedő művészi közreműködéséért kapott Ezüst Medvét. Le a kalappal a zsűri előtt, hogy ráérzett, milyen nehéz feladatot oldott meg fantasztikusan. A nyilvánosságot kerülő asszony, akinek nem mellesleg akkora filmek köszönhetik végső formájukat, mint a 4 hónap, 3 hét, 2 nap, a Lazarescu úr halála, vagy éppen az Anyai szív, szemmel láthatóan sokkot kapott a díjátadón. A sajtótájékoztatón már megeredt a szava, még öniróniára is futotta: ha tudta volna, hogy díjat kap, valami mást vesz föl.

A fesztivál dokumentumfilmjeiről következő írásunkban számolunk be.

 

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322