Filmkultúra

A Magyar Nemzeti Filmalap magazinja

Messziről jött emberek - 24. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál

Az a fesztivállátogató járt a legjobban, aki a Titanicon megvette a Bird on a Wire 2010-ben újravágott, nálunk az idei fesztiválon bemutatott változatát DVD-n. Palmer filmje olyan, mintha valami csoda folytán dadaista időgépbe szállnánk, s hipp-hopp ott is vagyunk Leonard Cohen 1972-es turnéján. Soha rosszabb időutazást: mindenhova bejárásunk lehet, s abban a sorrendben nézzük a koncerteket, ahogyan a hangulatunk diktálja. A film 90 százalékában ugyan fogalmunk sincs, éppen melyik helyszínen járunk, ám ez minket a legkevésbé sem zavar. SZEMLE

A mozinéző alapjában véve kiszámíthatatlan emberfajta. A Titanic dokuszekciója idén három zenei, egy portré-, és egy családtörténeti-történelmi dokumentumfilmet hozott Magyarországra. A kínálatból a legnagyobb közönségsikert a Jon Nguyen-Rick Barnes páros által készített David Lynch – The Art Life (amit nehezen feleltetünk meg az erősen leszűkítő értelmű Az én művészetemnek) aratta, ami „papírforma” volt a fesztivál filmművészetben tájékozott törzsközönségét ismerve. A szerzők alighanem a kelleténél nagyobb teret engedtek az idősödő kultrendező emlékezés-áradásának. A portré a Radírfejig jut el a kronológiában, s összességében bizony kissé monotonra sikerült. Mintha profibb folytatása volna a 2007-es Lynch (one)-nak, amit a blackANDwhite fogalom mögé rejtőző alkotócsoport jegyzett, egyik producere pedig a mostani alkotás egyik rendezője, Jon Nguyen volt. Ott a három órás Inland Empire két éves munkafolyamatának mozaikdarabkáit látjuk, amelyeket a Mester megnyilvánulásai tagolnak változatos témákban a meditációtól a művészet fogalmának körüljárásáig. A bő tíz évvel későbbi The Art Life-ban Lynch hasonló aprólékos ráérősséggel meséli el gyerekkora meghatározó történeteit, kötődését a festészethez, hogy végül elérjen első filmje elkészítéséig. A visszaemlékezéseket a kultrendező festményeinek szuperközelijei tagolják, amely perspektíva nem minden esetben kedvez a festmények befogadásának. Két alapvetés nem változott: Lynch hite a meditációban, ebben a tiszta, alkotó energiához vezető útban, s abbéli hite, hogy a művésznek fontosabb az elkészítés aktusa, mint maga a mű. A kevéssé népszerű Inland Empire (2006) óta egészestés filmet nem jegyző Lynch éppen napjainkban jelentette be: többet nem kíván kamera mögé állni.

David Lynch - The Art Life előzetes

Hasonlóan szép számban voltak kíváncsiak Jim Jarmusch Gimme Danger-jére, amely Iggy Popot mutatta be egy rajongó elkötelezettségével és egy életrajzi doku-készítő minden részletre kiterjedő illusztratív pontosságával. Ez a kombó a legcélravezetőbb filmkészítő módszer lehetett volna, ha le lehetne általuk írni, ha meg lehetne velük fogni és vásznon rögzíteni az Iggy-jelenséget. Erre azonban minden elkötelezettsége és zsenialitása ellenére még Jarmusch sem volt képes, így szinte bizonyosra vehetjük, hogy lehetetlen vállalkozás. Az az ráncos, idősödő, festett hajú pasi, aki ott a képeken szuperebbnél szuperebb, már-már joviálissá szelídült, ám egykor igencsak vad sztorikat mesél „ez mind én voltam egykoron”-nosztalgiával, csak percekre idézi föl azt az elképesztő, közvetlen, energiabomba arcot, aki ő a színpadon. Minden jel szerint nem Iggy kora az akadály, hanem az interjúhelyzet.

Iggy és a rajongók a 2006-os Szigeten

Nehezebb kérdés, miért voltak foghíjasak a sorok Tony Palmer Bird on a Wire filmjének vetítésén. A fesztivál ismertetője mindent megtett, hogy a csaknem száz alkotást jegyző Palmer - akinek pusztán nemzetközi díjainak száma (BAFTA, Emmy- és Grierson-díjak) csaknem ötvenre tehető - vetítésére becsábítsa a nézőket („Tony Palmer óriási életműve több mint száz alkotást tartalmaz. Olyan előadókról forgatott filmeket, mint a Beatles, a Cream, Rory Gallagher, Jimi Hendrix vagy Frank Zappa (200 Motels). A klasszikus zene óriásainak (Walton, Britten, Stravinsky, Maria Callas, André Previn, Menuhin) is megrajzolta a filmes portréját. A dokumentumfilmek mellett játékfilmeket és tévésorozatokat is forgatott, többnyire szintén zenészekről vagy zeneszerzőkről. Wagnerről készült sorozatában Richard Burton, Laurence Olivier and Vanessa Redgrave alakítja a főszerepeket, ez a Los Angeles Times kritikusa szerint minden idők egyik legcsodálatosabb filmje.”

A Bird on a Wire 2010-ben újravágott, nálunk most bemutatott változata olyan, mintha valami csoda folytán dadaista időgépbe szállnánk, s hipp-hopp ott is vagyunk Leonard Cohen 1972-es turnéján. Soha rosszabb időutazást: mindenhova bejárásunk lehet, s abban a sorrendben nézzük a koncerteket, ahogyan a hangulatunk diktálja. A film 90 százalékában ugyan fogalmunk sincs, éppen melyik helyszínen is járunk, ám ez minket a legkevésbé sem zavar.

1972. március 18-án Cohen promóciós céllal húsz várost érintő turnéra indult. Dublinban kezdett, s áprilisban Jeruzsálemben fejezte be a körutat. A köztes állomások London (Royal Albert Hall), Stockholm, Amszterdam, Koppenhága, Bécs, Berlin, Párizs és Tel-Aviv voltak. A film ennek a turnénak szubjektív benyomásait rögzítette. Tony Palmer a budapesti vetítés előtt elmondta: a koncertsorozat felvételének első változata nem tetszett Cohennek. Egy másik rendezőnek adták a nyersanyagot, s a koncertfelvétel erősen újravágva, lerövidítve jelent meg 1974-ben. Palmer egészen 2009-ig azt gondolta, az anyag elkallódott. Ekkor azonban előkerült: 290 rozsdás dobozban egy hollywoodi raktárban találták meg. Palmer digitálisan felújította a filmet, megvágta. Az új változat körülbelül 90 százalékban olyan lett, amilyet szeretett volna, ami nem rossz arány.

A törekvés a mostani változat ismeretében tulajdonképpen érthetőnek tűnik: a magát elsősorban költőként definiáló Cohen valóban a kispolgári fogalmakat messze meghaladóan emberi, ami a legkevésbé sem csökkenti a film élvezeti értékét, sőt. Negyven év alatt szerencsére jócskán megváltozott a közbeszéd, nem kötelezően ajánlott kozmetikázottan föltüntetni a popsztárokat. A bennünk lakozó filosz ugyanakkor azt súgja, az 1974-ben készült filmet érdemes volna összevetni a 2010-es verzióval, mert Palmer állítását cáfolva az a változat is szerepel a rendező filmográfiájában. A vizsgálódás mellett érvel az a tény is, hogy Palmer magyarországi interjújában kijelenti: Vangelis-portréját sosem fogják bemutatni. A mű alighanem mégis elkészülhetett, mert a filmográfiájában 2013-as keletkezési évvel megtalálható, mi több, a legismertebb portálon meg is rendelhető.

Az 1974-es változat azonban nem hozzáférhető, ezért csupán föltételezzük, hogy hozzáadott elem, Palmer aprócska visszavágása(?), hogy már a negyedik percben megmutatja az akkor 38 éves – a szerző szubjektív véleménye szerint leírhatatlanul vonzó - Cohent, amint anyaszült meztelenül úszik egy néptelen uszodában. A film mindvégig hasonlóan természetes Leonardot mutat, előzékenyet, udvariasat, kedveset.

fotó Getty Images

Maga a turné a legkevésbé sem „szupersztáros”, a felvételek pedig minden részletre kiterjedő korlenyomatot adnak. Az 1970-es évek szexizmusát ugyanúgy megőrizték (a kamera hosszú másodpercekig telibe vette az egyik háttérénekesnő ringatózó melleit), mint azt a fiaskót, amikor az egyik interjúkészítő abba a minden újságíró rémálma-helyzetbe kerül, hogy nem indította el a felvételt a szép nagy orsós magnóján. Mindezekre tekintettel alighanem az a fesztiváljáró járt a legjobban, aki megvásárolta a rendezőtől a filmet DVD-n. Elsőként amiatt, mert a bónusz lemezen megnézheti az énekes tehetős nagyszüleinek és a Cohen-famíliának a családi felvételeit, egy szép és kiegyensúlyozott gyerekkor minden rekvizítumát. Másrészt alkalma nyílik újra- és újranézni a dalokat, vagy éppen elgondolkodni Cohen szavain. A sikerről szőtt gondolatainak a konklúziója – „A siker a túlélés” – csak akkor meglepő, ha nem tudjuk, milyen művészi sikertelenségből, milyen mélypontról húzta ki ez a koncertsorozat. A kiadója éppen útilaput kötött a talpára, nem jöttek vele a mindenható menedzserek sem, emiatt talán ez volt a legfelszabadultabb, legnyugodtabb turnéja. A hetvenes évekre jellemző átpolitizáltság őt sem kerülhette el, a nézeteit firtató kérdésre is jellemzően felelt: „Minden dalnak politikai jelentése van, mert napjainkban a magány is politikai tett. Magányosak vagyunk, mert nem szerveztük meg az életünket, hogy találkozzunk egymással.” S hogy mi volt a véleménye a saját teljesítményéről? „Mindenki tudja, hogy nincs jó hangom. Nem minden jó, ami népszerű.” Elsősorban azért énekel, mondja, mert a beszéd nem mindig érthető, a dalt viszont akkor is meg lehet érteni, ha esetleg egy-egy sor jelentése nem világos. Élete végéig jellemző maradt rá, amit itt hosszabban is kifejt: a koncertjein az a célja, hogy viszonozza az emberek szeretetét. Ha nem képes erre, akkor csal.    

Az éppen napjainkban zajló torontói Hot Docs dokumentumfilm fesztivál idén kiemelkedő munkásságáért Tony Palmert díjazza. A rendező-vágó tiszteletére filmjeiből retrospektív vetítéssorozatot is tartanak. 

Címkék

Titanic Filmfesztivál, krimi, diplomafilmek, Jéger, Szépművészeti, KAFF 2017, Akadálymentesen, producer, Felújított filmek, Herczeg Attila, HBO GO, Cassell, Almodóvar, babona, animáció, Jelenidő, Ősz Gábor, Filmalap-Filmarchívum, Tiszta szívvel, Filmhét, vizsgafilm, rassz, vámpír, Aranyglóbusz, Díjak, Sára Sándor, 2. Magyar Filmhét, Pixar, Horror, új magyar film, popzene, Berlinale, Oscar, Televízió, Filmalap, Sopsits, buli, Kormákur, Tudományos filmek, Transz, Cannes, Oscar-jelölt, Mark Ruffalo, dán, Filmnapok, Interjú, Készülő film, Kaszkadőr, alkotó, Cseh Tamás, Valentino, The Affair, doku, Maya Forbes, Magyar Nemzeti Galéria, Magyar film fesztiválszereplés, ELTE, Titanic, francia film, Bertolucci, Dyga Zsombor, Kvíz, Netflix, LuMu, báb, MaNDA DVD, Tinédzser, , western, 1920, Vígjáték, finn filmnapok, Bill Condon, Greengrass, Wajda, Verzió, Antal Nimród, Filmrendező, Wegerer, Carrie Fisher, Inkubátor, HBO, Tóth Barna, Forgalmazói filmnapok, Amszterdam, bagoly, háborús film, Diplomamunka, Filmtörténet, Ukrán film, Szolnok, Magyar Kultúra Napja, DVD bemutató, Gólem, Hajdu Szabolcs, Elek Dóra, thriller, német film, zene, Amrita Sher-Gil, Tomit., Jeff Nichols, építészet, expresszionizmus, Retro noir, halálhír, Észt filmhét, Kultfilmek, Kincsem, filmtörvény módosítás, Uránia, Boyle, Kino, Török Ferenc, Örökmozgó, Jancsó, Guinness, Titanic 2017, Röhrig Géza, Beatles, Anilogue, Tábor, Love story, Történelmi magánügyek, farkasember, Cinefest 2016, Dokumentumfilm, cikk, monográfia, fantasy, jelölés, Csányi Sándor, A hetedik Star Wars film, Nyár, 60-as évek, szörnyek, sorozat, Tárlat, Visszanéző, Jeles, olasz film, Anilogue 2016, disztópia, Artmozik éjszakája, Gauder, magyar sorozat, Művészetek Völgye, Fliegauf, Cigánygyilkosságok, Cseh filmek, forgatókönyv, Aranyélet 2., filmkritika,