Az angol- magyar-francia koprodukcióban készült az Egy vezér gyermekkora címe és témája azonos a francia egzisztencialista filozófus-író Jean-Paul Sartre regényével. Ott a főszereplő, egy gyáros elkényeztetett fia, Lucien meséli el gyermekkorát, megrontott kamaszkorát és ifjúságát a harcias jobboldaliságáig, a négerverés rasszizmusáig, antiszemitizmusáig.

A filmbeli „Lucien” sok rokon vonást mutat elődjével, a különbségek mellett. Ő úri, amerikai diplomata család egyetlen gyermeke. 1918-ban, a világháború végén érkeztek Európába a béketárgyalásokra. A rendező, Brady Corbet korabeli filmhíradókkal informál, viszi be a nézőt a miliőbe. Megmutatja a győzteseket: Clemenceau-t, Lloyd George-ot, Wilsont, aki a sok bajuszos, szakállas politikus albumából kitűnik sima arcával.

Az apa Wilson amerikai elnök tanácsadójaként működik közre, tud franciául, s ez a tekintély a családjára is ránehezedik. Az anya diplomatafeleségként viselkedik inkább, mint anyaként. Idegenül érzi ugyan magát a párizsi luxushotel helyett átmeneti szállásként kapott kopott kastélyban, de a divat fővárosának közelsége enyhíti a szokatlanság miatti zavarát, hiányérzetét. Az enteriőrök látványossága nem vonzó, egy eltűnő kor rekvizituma, a gyerek szemével nézve. Anyja emellett igyekszik elfogadtatni magát a helyiekkel és- főleg- a fővárosi „haute cuture”-rel. Előbbibe belezavar fia, mikor a templomi betlehemes játék próbája után anyja a pappal és a másokkal beszélget, ő első dühkitöréseként megdobálja őket. Ezt további pszichológiai esetek követik. Anyja elviszi a helyi paphoz bocsánatot kérni, a fiú most is megpróbál elfutni, mint a csínytevése után, mert nem tartja bűnnek. A templomi játékban göndör haja angyalivá teszi, de arca ennek ellentmond: dühíti, mikor lánynak nézik, vagy ha reprezentálásra akarják használni. Dekoratív anyja, hogy szépségét, s ezáltal fiatalságát hangsúlyozza, fiával akarja ezt szemléltetni. Az anya nárcizmusa a gyerekben is benne van.

A fiú egyre jobban utálja a rákényszerített dolgokat, látszatokat, mögöttük nem érez törődést, szeretetet. A felfogadott fiatal franciatanár lányt ő küldi el, mert egyedül akar tanulni; a díszvacsora ülésrendjét megbontja. A náluk tartott tárgyalás idején, a tiltás ellenére benéz a helyszínre, és apja dolgozószobájába. Látja, milyen egyszerűen döntenek területek, népek sorsáról. Apja szigorúan megbünteti. Bezárkózik a szobájába, egyedül az idős szakácsnőt engedi közel magához. Tőle szeretetet is kap, nemcsak ételt, amikor anyja kiéhezteti, aki ezt zokon veszi „én nevelem!”- és kidobja az idős asszonyt.

A béketárgyalások lezárását megünneplik egy díszes vacsorával. Az anya kéri, mondjon el asztali imát. Fia hosszú hallgatás után annyit mond: „Már nem hiszek benne.” Lehet, hogy ez didaktikusnak tűnik. de a film modellezi, kicsiben lejátssza a nagyok háborúját, - és béke diktátumát. A következményt mutatja az Epilógus.

15 évvel később egy palota nagy csarnokát látni felülről, lassan leereszkedik a kamera. A négy szerződő fél dokumentumot ír alá. Majd egy zárt autó fiatal, kopasz utasát látni, szája körüli szőrzettel. Megállítja az autót, hogy kiszálljon az őt ünneplő tömeg közé. A háttérben felvillan a budavári palota Oroszlános udvara. A gyors vágások Jancsó Dávidot dicsérik.          Sartre regényének utolsó sorai Lucienről szólnak: ... a tükörből csak csínos, konok arcocska nézett vissza rá, aki távolról sem volt még elég félelmetes. „Bajuszt kell növesztenem”- határozta el magában.

A történet elmesélése felveti az esemény és a róla szóló narráció viszonyát, az elsődlegesség problémáját. Általános nézet az eseményt tartja elsődlegesnek. Lehet, hogy a film utolsó részében nincs valós történelmi esemény, csak absztrahált módon. 

Hogy az esemény csak követi a róla szóló elbeszélést, arra példa az 1918 után a vesztes, krízishelyzetben levő Németországban készült filmek egy jó része. A zsarnokság és a káosz között ingadozó lelket tükrözték, majd a cselekvő lázadót ünnepelve a vezér, ill. „az autoritás iránti vágynak adtak szabad folyást” (Siegfried Kracauer). Az esemény később következett be.

Fontos Corbet filmje, lehet, hogy elnyerhette volna a Fesztivál díját, ha nem érkezik a messzi északról, Lappföldről Amanda Kernell „meséje”, a svéd- norvég-dán Számi vér. Így nevezik ugyanis a Skandináv félsziget északi részén élő lappokat. Asszimilációjukat a film egy család két lánya sorsában mutatja be, keretes történetben.  Cristine nehezen szánja magát rá, hogy ott legyen testvére temetésén. A szertartás után nem érintkezik senkivel, azonnal vissza akar utazni, de fia nem vállalja a vezetést. Hiába kínálnak ismerősöknél szállást, hotelben tölti az éjszakát, magányosan. Másnap elviteti magát a régi mezőre, ahol a rénszarvasaikat őrizte tizenéves lányként, mikor még Elle Marjának hívták. Felidézi asszimilálása történetét:

Hogyan került testvérével, Njennával a szülőföldtől távol, bentlakásos, szegregációs –mai divatos szóval: „felzárkóztató”- iskolába, ahova csak számi gyerekek jártak, eredeti népviseletükben. Ebben várták a királyt - nem ő jött, csak egy méltóságnak adhatta át a virágot és mondhatta el üdvözlő szavait Elle Marja. A megtiszteltetést azzal érdemelte ki, hogy ő tanulta meg azt a himnuszt, ami a svéd táj szépségét dicséri (jeleként a nyelvi gyarmatosításnak.) A többi gyerek hallgatott. Szőke magas, skandináv szépség tanítónőjük Elle Marját könyvvel jutalmazta, látva az igyekezetét, de nem mehet egyetemre - közölte vele. Emögött a diszkrimináció lehetett, s ez manifesztálódott a „kutatók” megjelenésével, újabb megaláztatásokkal. Ruházatuktól való megfosztásuk újabb megszégyenítés volt, mikor antropológiai vizsgálatnak vetették alá őket, koponyaméréssel, fényképezéssel (a 30-as években vagyunk, mikor a fajelmélet elterjedt. Az antropometriai mérések, típusfotók az eugenetika eszközei voltak a „fajnemesítés” céljából. Amerikában a színesbőrűek alsóbbrendűségét mutatva ki, Európában a germán faj, az északi, „nordikus” alkat felsőbbrendűségét, igazolva - a nácik etnociditását, népirtását megalapozva.)

Elle Marja nem akart levetkőzni, csak az erőszaknak engedett. A vizsgálat eredménye volt, hogy alsóbbrendű fajnak lettek minősítve. Ezt hallották a helybeliektől is, amikor átvonultak a falun. Máskor leteperték a lányt, fülét vágták, ahogy a számik jelölték rénszarvasaikat. Újabb alkalommal Elle Marja már nem tűrte a becsmérlést. Felismerve azt, hogy a népviseletükkel is stigmatizálják őket, „kölcsönvett” egy kiteregetett ruhát, arra cserélte sajátját és úgy szökött el a falusi bálba. Itt megismerkedett egy nyaraló svéd diákkal, de a nevét, származását letagadta előtte. Az induló kapcsolatnak Njenna vetett véget, mert vissza kellett menni a „karámjukba”. Kiszökéséért az igazgatónő megverte.

Elle Marja döntött: egyedül otthagyta a szegregációt, hogy megvalósítsa álmát - önmagát, elindult Uppsalába, az egyetem és új barátja felé. A fiút nehezen találta meg, végül együtt töltötték az éjszakát. A reggeli ébredés azonban kiábrándulást jelentett, a szülők parancsára a fiú elküldte a lányt. Aki ezután a napjait a könyvtárban, éjszakáit a városi parkban töltötte, a természet volt gyerekeként. Bejuthatott a középiskolába, osztálytársai megbarátkoztak vele, elhívták egy születésnapi zsúrra, amelyen ex-fiúját ünnepelték. Itt ugyan Cristineként ismerik, de arra kérték, énekeljen számi pásztordalt, amit vívódás után meg is tett. A társaságban lévő antropológus egyetemista lányok nagy érdeklődéssel hallgatták. A tanév végén azonban ki kellett fizetni a tandíjat. Pénzt otthonról remélt. Hazamenve az apai örökség részét kérte, de anyja kitagadta, elűzte.

Elle Marja végigjárta az asszimiláció stációit. Amanda Kernell forgatókönyv író-rendező megmutatta e folyamat ellentmondásait. A Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon ezzel a Hullámtörők díját egy tabutörő mű nyerte. Ami árnyékolta a köztudatban lévő „svéd tolerancia” képet. A fiatal rendezőnő 1986-ban született az észak- svédországi Umeåban, svéd anya és számi apa gyermekeként, e két kultúrában nevelkedett. Filmjében számi szereplőkkel elevenítette meg és tette hitelesebbé a történetet, úgy mint: Lene Cecilia Sparrok (Elle Marja) és Mia Sparrok (Njenna) a valóságban is testvérek; és Maj Doris Rimpi, az idős Cristine-t alakította. Szép film- Sophia Olsson operatőr munkája - fontos film. A 80 évvel ezelőtt történtek ma is aktuálisak, egyetemes érvényűek.