Az október 12 és 16 közötti rendezvényen végül 18 országból 64 alkotás került vetítésre és ehhez számos kulturális rendezvény társult. A megnyitón Lajta Gábor, a zsűri elnöke a filmek műfaji sokszínűségét - animációs dokumentum, kísérleti – emelte ki. Jól ismeri ezeket a területeket, mivel festőművészként filmes esszéket is írt. Nem a szokott frázist koptatta, miszerint a „zsűrinek milyen nehéz dolga volt” (annak ellenére, hogy valóban nehéz dolga lehetett a szelektálás során is, nemcsak a díjazásnál.) Sokéves tapasztalat alakította ki a kategóriákat – bár az alkotók nem ezek alapján készítették a filmjeiket, az animáció kivételével. Sokkal inkább az adott művész hiteles ábrázolása, portréja, a műalkotás dokumentálása, ezáltal a szemlélet(e) bemutatása/ kifejezése, vagy a róla alkotott (szubjektív) vélemény megfogalmazása volt a cél.  Az objektív – szubjektív dilemma a legtöbb esetben fennáll, mivel minden témaválasztásban ott van a szubjektivitás. Ehhez mérve objektívnek lehet venni (de kérdéses), ha maga a művész készítheti el önarcképét a kamerával. Ahogy Dan Perez, aki a bronxi Street Artot műveli, újraéleszti, s közben filmre veszi, kommentálja, vágja: „egyedülálló” mű (Grafstract).

Kulturális archeológiák

Perez filmjében inkább az lehet a meglepő, hogy a graffiti már múltnak számít, a művészettörténet részévé vált. Ez akkor válik jelentőssé, ha figyelembe vesszük, hogy a dadaizmus születése 100. évfordulóját most ünneplik. Erről készült film nem szerepelt a programban, sem a neo-dadáról, pedig vannak mai követői, nálunk is.  Láthattuk viszont a 20. századelő művészeti irányzatáról, a szürrealizmus születéséről - sokan a dada folytatásának tartják – egy szemtanú, Pepin Bello visszaemlékezéseit. „A férfi, aki nem csinált semmit”, csak közeli ismerőse, barátja volt azoknak, akik „csináltak valamit”: Bunuel, Dali, Lorca és más avantgárd művészek. A majd 100 esztendős „élő lexikon” szavait korabeli fotók és filmek hitelesítik: R. Clair: Felvonásköz, Lorcáról filmrészletek (r: Álvaro Merino). A másik ibériai film a barcelonai graffitimozgalom történetét örökíti meg, aminek lökést adott a ’92-es olimpia, és fénykorát az ezredfordulón élte. Nem a lepukkant külső negyedekben virágzott, egyik fő helyszíne az újonnan épült Kortárs Múzeum (MACBA) tere és környéke volt - akár az ott lévő kiállítások komplementereiként. Rendezői: Gustavo Lopez Lacalle animációs és dokumentumfilmes, Aleix Gordo Hostau, grafikus, street-artos művészek.  Másik fő téma, amiből minden fesztiválra jut egy vagy - most éppen - két film: a 60-as 70-es évek képzőművészete Amerikában. Corinna Belz kamerája végigkíséri Kaspar Königet New York-i útján, találkozik Claes Oldenburggal, a „lágy szobrok” és az óriássá növelt puha tárgyak készítőjével, egykori munkatársával, majd Nicole Eisenman festőnővel, aki politikai témákat választ képei tárgyául. König nemcsak vitapartnere, modellje is lesz a művésznek.

Nem lokálpatriotizmus miatt említjük meg a szolnoki Lengyel Boldizsár filmjét El Kazovszkijról. A művész 2008-ban halt meg, ám a cím: A túlélő árnyéka a jelenlétére utal. A film nemcsak a Nemzeti Galériában rendezett kiállítására fókuszál, hanem az erre reagálók véleményével kibővíti, megeleveníti a nagyon eredeti művész életművét. Kroó András már korábban is bemutatott a szolnoki Fesztiválon Tamkó Sirató Károlyról készített filmet. Most a folytatását hozta el: Még egy dimenzió címmel. A költő a dimenzionista avantgárd irányzat alapítója volt. A folytatásban már annak hatásáról szólnak mai művészek: Csáji Attila, Fajó János, Haraszty István, Szkárosi Endre, Sáry László zeneszerző és a fiatal Barabás Márton.

Restaurálás és restauráció

Legmélyebbre a francia-brazil archeológusnő, Niéde Guidon, Az eredeti asszony hatol a kietlen brazil Serra da Capivarán, az ötezer éves barlangrajzok feltárásával, fontos értékekek megőrzésével. Cristiane Delfina filmjében a táj és a leletek képe mellett egy mai tudós portréja rajzolódik ki, aki a hivatása, az archaikus kultúra és a modernizáció metszéspontjába kerül: felfedni vagy elfedni. Idesorolható Vörösvári Ákos munkája, aki gyűjtötte az archaikus népi kultúra tárgyait, vizuális emlékeit. Gazdag anyaga része a Tapolca-Diszeli látványtárnak, ami egy időre felköltözött a Műcsarnokba. A kiállítást bemutató film, A létra készítői, Ruzsa Dénes és Spitzer Fruzsina kamerája felfedezi a népi szürrealizmust, a túlzásokat, a „kétvégű” lovat, eközben a látogatók, ismerősök, szakértők szavaiból megismerjük a gyűjtőt is.  Összetettebb képet ad a lengyel Adrianna és Ivo Ksiazek filmje, a Kantor köre. A világhírű lengyel színházi rendező a II. világháború idején bezárt Művészeti Akadémia hallgatóit maga köré gyűjtötte. Együtt dolgoztak, gyakran életveszélyben: 1942-ben a krakkói Artist Caféra csaptak le a németek, 168 művészt tartóztattak le és vittek Auschwitzbe, majd ’43-ban a krakkói gettó felszámolása után is. Kivégezték társaikat, Grochot, Plaszowot és Porebskyt. A későbbi undergroundot alapozták meg az ellenállás idején lakásokban tartott előadásokkal, Juliusz Slowacki: Balladynáját, aktualizálva, Wispiansky: Odisszeusz visszatérését a (világ) háborúból (1944-ben). Kantor - apja KZ lágerben halt meg - a háború okozta traumát későbbi drámáiban is feldolgozta: Never Return; A halott osztály. Bár a Főiskolát az új rendszer is bezárta, ’48-ban a fiatal képzőművészek kiállították műveiket, a későbbi avantgárd alapját. Ez jelezte, hogy a krakkói légkör kedvezett a művészeti diskurzusnak, kísérletezésnek. Tadeusz Kantor elvetette a 19. századi „box/doboz” színház konvencióit, a drámaírást tartotta alapnak, s ez érvényesült műhelyében, a Cricot-ban. A fiatal rendezők körképe a sokrétű,-színű és korszerű lengyel művészet gyökeréig nyúl vissza, alaposan dokumentálva. Mindez hozzánk csak az 50-es évek végétől jutott el a filmek és plakátjaik közvetítésével. A 60-as évektől indultak „zarándoklatok” a krakkói Cricot előadásaira, valamint Wroclawba, a másik nagy rendező, Jerzy Grotowski - és Ludwik Flaszen – laboratórium színházába. Örömmel látnánk róluk is hasonló filmet e két rendezőtől.

Kettős portrénak tekinthetjük, ahogy Csala Ildikó Szent Katalin portréját restaurálja (r: Vajda Ildikó). Másik hasonló film a reimsi katedrális I. világháborús sérüléseinek, az üvegablakainak helyreállítását mutatja be. Német művész, Imi Knoebel, mintegy jóvátételként alkotta meg a katedrális fennállásának 800. évfordulójára (r: Peter Braatz).  Határesetnek tekinthető a Szobor születik… című magyar film. Dala István nem restaurálást mutat be, hanem egy korábbi műtárgy újraalkotását, Engler András, Meszlényi János és Polgár Botond által. Gróf Andrássy Gyula eredeti lovasszobra korábbi politikai-ideológiai harc, változás áldozata lett. Hasonló váltás eredménye a mostani „revideálása”, ami vitákat váltott ki: az Országház épületével stílusa harmonizál, a város más köztéri munkáival kevésbé. A film a fesztivál díját kapta. Az üvegfestő Róth Miksa nélkül egy színnel szegényebb lenne a múlt század fordulójának hazai művészete, hozzájárult európai szintre emeléséhez. Róla készített monográfiát Tóth Péter Pál, filmjét a Magyar Művészeti Akadémia díjazta.

Portrék

A műfaj díját a német Marcie Begleiter Eva Hesséről készített filmje nyerte. Színművet is írt a német-amerikai szobrászról, aki a New York-i művészvilág tehetséges alakja volt a 60-as években, amikor a különböző irányzatok - az absztrakt expresszionizmustól a pop artig - hullámai „interferáltak”. Korai halála után futott be nemzetközi karriert, műveit amerikai és európai múzeumok gyűjtötték. A díj értékét növeli, hogy nem kis mezőnyt előzött meg a film. Már az említettek egy része is műfaji határon mozgott, s az egyértelműen idesorolhatók is többen voltak. Közülük párat emelünk ki. Fontos volt Dixie Dean filmje, a Roj Friberg- Szinguláris látás. A címszereplő svéd festő megvakult félszemére, és terpentinallergiától szenved, emiatt más eszközökkel - ecset helyett gumi fúrófejjel, olaj helyett méhviasszal - fest. Kísérletei eredményeképpen fekete-fehér fotószerű illetve szürrealisztikus képei születtek. Majd a színes festésre áttérve a részletesség eltűnt a képeiről. Stílusa az északi expresszionizmust idézi. Ő maga Rembrandot, Turnert említi, akik hatottak rá, tanulmányozta Matisse-t, Picassót, Dufy-t és Chagallt is. Olyan galériában állít ki, ahol Goya és a kortársak közül Cindy Sherman, Tracey Muffat, Glen Brown képei szerepeltek. A 3 évig forgatott film azonban nemcsak Fribergről szól, hanem a szinguláris látásról, ezért is az alcím, a film mélyebb rétege.  Az emberi szem binokuláris látásától eltér a kamera monokuláris/szinguláris optikája, ami megakadályozza, hogy a film visszaadja a 3. dimenziót, Friberg félszemű látása hasonló a kameráéhoz. Így a film egyfajta önreflexió is, mivel a 3 dimenzió érzékeléséhez szükséges elemekkel rendelkezik - mélység-gradiens, levegőperspektíva, plasztikusság specifikus ingerei keverednek a valós tárgyakról származókéval. A filmkép hatékonysága közvetlenségéből ered.  

A már említett szubjektivitásra utal Kovács Gábor Attila a Szubjektív konstrukciók filmjében. Barcsay Jenőre emlékeznek személyes élmények alapján Deim Pál, Konok Tamás, Kőnig Frigyes, Maurer Dóra és Vass László műgyűjtő. A szokásos dicsérés mellett kritikus szavak is elhangzanak, s hogy „későn jött”. A maximalista Barcsay-nak különböző korszakai voltak, 80 évesen újjászületett. A fiatal művészettörténész Szabó Noémi az európai festészethez méri, kimondva: nem konstruktív művész volt, hanem itthoni jelenség. Könyve, a Művészi anatómia világszerte ismert tankönyv lett. Ha erről külföldi is szólna, az hitelesebbé tenné a filmet, ami nem akar mitizálni. (A film a Kogart produkciója, ezt azért említjük, mert ritka eset, hogy magán művészeti intézmény filmet készítessen.)

Medgyesi Gabriella viszont a Mítoszteremtő ember, Samu Géza nyomában ered. Az első művész ízes, népiesen adomázik Gézáról, aki az európai szobrászat formanyelvét akarta megcsinálni. „A benne rejlő ezeréves őserő katalizátor volt mások lelkének beindításához.”- így a másik. Mindenkit megszólaltat a film: műtörténészt, feleséget, bemutatja fa alapú alkotásait. Hogy a művek mennyire a személyes stílust demonstrálják, vagy az Én kifejezési lehetőségei felülvizsgálatát, hogy milyen jelekben írhatja ki, illetve ismerheti meg magát az Én, vágyódásaival és ellentmondásaival együtt - a válasz (mitikus?) homályban marad. Válaszul talán azt lehet elfogadni, amit a művész fia az örökségről mond: elfogadja apja gondolatiságát, de nem hisz a tárgyiságban. Mondata nem kap olyan hangsúlyt, mint a többieké, mégis ettől lesz más a film, mint a szokványos portrék.

Paradigmák,- váltások

Samu Bence ma az egyik legtehetségesebb video-fényművész a fiatal generáción belül. Ezt már mi tesszük hozzá. A film egypólusú, csak jelzi a váltást: a paradigmatikus szobrász apa története csúcsán a velencei Biennálén volt 1988-ban, mikor a magánmitológiák, pszeudotörténelem a kifejezési eszköz. (Hazai elismerésként Samu Géza műve a mohácsi emlékpark.) Két év múlva meghal. Közben történik a „képi fordulat”. Fia már ezt képviseli. Így családba sűrítődne az egyetemes, valódi drámaként, amivel a film adós marad.  Akkor egyértelműbb lenne, hogy nem a jelenben élő múltat akarja a nézőre kényszeríteni a rendező (mint sok film), hanem a jövőre nyitottságot.  Medgyesi Gabriella a zsűri elismerését kapta filmjéért, többre tartjuk érdemesnek, így is.

Két éve Szurcsik József zsűrielnök a paradigmaváltásról szólva az animációval példázódott, új generációval, új narratívákkal, új eszközökkel. Az áttörés elmaradt. Pedig most is jelen voltak, újabbak is, nemzetközi sikerek után, mint Andrassev Nadjától A nyalintás nesze; Dell’Edera Dávid Balkonja. A zsűri még elismerésre sem tartotta méltónak őket, csak az orosz Alexandra Averyanovát, aki 2 filmmel is versenybe került: A perem; A szürke árnyalatain érezhető Jurij Norstein hatása. A díjat az elsőfilmes francia Frédéric Even és Louise Mercadier kézi gyurma filmje, a Metamorfózis nyerte, megosztva Orosz István Rajzolójával. Előbbi a Kafka novella adaptációja; expresszionizmusa a fény, de főleg árnyékhatásokra épül, valamint a gyurma alakítható massza jelentésére = a (de)formálható  emberekre, akik nem viselik el a másságot, s a megnyomorított egyénre. Orosz István grafikusművész a labirintustémát dolgozza fel, emellett magára a rajzfilmre és önmagára is reflektál. Optikai vizsgálódásai - látás, érzéki csalódás, anamorfózis - mellett azok pszichikai oldala foglalkoztatja, ön(?)arcmását rajzolja. Az arcmást a szerepjátszás felől közelíti meg Jankovics Marcell minimalista rajzfilmje. Egy színészt mutat meg látszólag, de a film társadalomlélektani karcolat - a zsűri elismerésben részesítette. Ugyancsak dicsérő oklevelet kapott Ulrich Gábor a Balanszért. Ő is egy legendát gondol át: mi történik Simeonnal, ha alatta megdől az oszlop. Cakó Ferenc: Dózsa 1514. című homok-animációja a korábbiaknál több, mivel sok tömegjelenetből áll a műve, amiben nagy munka van. Hasonlóan a gyurmafilmjeihez, a tömegpszichózist fejezi ki, dinamikusabban, expresszíven. Oklevélnél többet ért.  Munkásságáért a 70 éves Rófusz Ferenc életmű-díjat kapott, és ebben az elismerésben részesítette a fesztivál Szemadám György képzőművészt is.

A kísérleti film kategória díját Mohi Sándor nyerte: A rózsa üzenetéért. A rendező első filmjét Huszárik nénivel forgatta. Ez a munkája tisztelgés a fia, Huszárik Zoltán előtt, akinek 50 éve készült Elégiája új korszakot nyitott a magyar filmművészetben, nemcsak a kísérleti film terén. Mohi nemcsak a jel-jelentés viszonyt fejezi ki a rózsával, elégikus hangulata, áttűnései és vágásai is a nagy elődre emlékeznek. Közel állt hozzá a fiatal olasz Antonella Mignone és Cristiano Panepuccia művész páros (Apotropia) filmje: Kintsugi. A szó olyan japán technikára utal, amivel törött kerámiákat arannyal vegyített gyantával javítják. A film ezt metafóraként használja az érzelmi és fizikai gyógyulásra, képei az utóbbira utalnak. Emellett értelmezhető az eltört korsóra (Kleist) vagy a szétesett világra való reagálásként. Kifejezi a képek töredezettsége, fragmentum jellege, amelyek végül összeállnak egésszé. Akár a poszt–modern, s az azon túllépő művészet etűdbe sűrítése is látható e szintén többrétegű experimentumban.  

Jönnek a fiatalok?

Vajda Ildikót (restaurátor; költő-festő Uri Asaf) és Zajti Gábort nemcsak 2 versenyfilmjük miatt kell kiemelni: Makovecz portréja mellett egy névtelen kisemberé, Kovács Imre szalacsi, érmelléki székfaragóé, utóbbi a zsűri dicséretét kapta. A rendező már az új évezredben kezdett dolgozni, jelzi a váltást az előző nagy dokumentumfilmes generáció(k) - Böjte József, B. Farkas Tamás, Czigány Tamás, Duló Károly, Gulyásék, Lakatos Iván, Soós Árpád - után. Most fiatalabbak is letették a névjegyet - Dombrovszky Linda, Kovács Gábor Attila, Mészáros Katalin, Ruzsa Dénes, Spitzer Fruzsina - újabb váltásra utalva, ami paradigmatikus fordulatot is eredményezhet.

Itt említjük, hogy a kaposvári egyetem művészeti karának hallgatói évek óta járnak a fesztiválra. Közülük többen indultak az otthoni pályázaton: mit jelent Nekünk 56.  Szabó Csaba és Zalai Szilveszter munkája azt vizsgálta, hogy mennyiben ragadható meg ma a forradalom szellemisége, mikor a lázadás célkeresztjébe helyezendő objektumok, entitások mára felismerhetetlenné absztrahálódtak. Filmjük egyszerre szociológiai kísérlet, szatirikus dokumentumfilm és reprezentatív önmeghatározás. Munkájuk – megosztott - második díjat kapott. Az első díjat Erdei Bálint és Keresztes Bálint nyerte, megosztva. Alapötletük, hogy az 56-os helyszíneket GPS koordinátákhoz kötött alkalmazással mutatják be. A régi fotókat videoszerkesztő programmal rétegekre bontva térbelivé alakítják, s ezzel 3 dimenziós hatást érnek el. A fiatal nézők érdeklődését a témák iránt a legújabb technikák által is felkeltik, s a filmkészítők ennek birtokában vannak. Nemcsak ezért övék a jövő.

Korábbi évekhez képest több film tárgya volt a természetes anyaggal foglalkozó „kézműves”,  alkalmazott művészet: a fazekas Kovács László, a bútorszobrász Sprok Antal, a fával dolgozó iparos Kovács Imre. Nemcsak művész a film főszereplője, hanem restaurátor, műgyűjtő is. Egy művészről egy időben 2 film készült - Makovecz Imréről: Zajtié mellett Osskó Judité - az is ritka.  

A szokásos Festészet Napi kiállításokat a szolnoki Művészteleppel együttműködve, Demeter István és Verebes György szervezésében idén is megrendezték, 1956 jegyében: „Az áldozat szabadsága” metaforikus címmel, és a művek is hasonlóan visszafogottak voltak.

Újdonságnak számított, hogy a Tisza mozi is Szolnok város vezetőségével közösen filmes pályázatot hirdetett ’56 témájában: „60 év múltán”. A Különdíjat Molnár Gábor: Mama című filmje nyerte. Elsődíjas lett László Gábor: Nemzetidegenek-je. A második díjat a Szabadkán élő „filmarcheológus” Siflis Zoltán: Töredék 1956-ja kapta. Siflis a legutóbbi fesztiválon, - Mirko Grlica muzeológussal együtt - a szabadkai mozi, filmkultúra születésének „leleteit” mutatta be.