Filmkultúra

A Nemzeti Filmintézet magazinja

Észt filmet nézzenek!

10. Észt Hét, 2016. március 16 – 26,  Budapest - Debrecen - Szeged

Lembit Ulfsak emlékének

A jubileumi, tízedik Észt Hét stilizált avokádó rajzával köszöntött bennünket, a tavaszi frissességtől szinte hersegő gyümölcs magjába az ügyes dizájner Észtország térképét is belekomponálta.

korábbi cikkünk a témában:  Reint Kotov interjú

A Hét eseményeit nyitó FUGA-beli  kiállítás ugyancsak naprakész: „Mire ment el az a sok euró?” címmel tavaly az észt fővárosban az Észt Építészek Szövetsége bemutatta, milyen változásokat eredményeztek az uniós támogatások az észt építészetben. Azt vizsgálták, hogyan befolyásolta a mindennapi életminőséget a magas szintű építészet, létrehozható volt-e általa minőségi élettér (igen). A kiállítás magyar változata a tallinninak megfelelően ugyancsak tíz épületet mutatott be képanyag és irodalmi idézetek segítségével. A tárlat debreceni megnyitóján China Tibor, a város főépítésze „a józanság építészeté”-nek nevezte az épületek kivitelezését.

A tallinni Kultúrkatlant a kreatív örökségvédelem jegyében erőműből alakították összművészeti központtá (fotó: Facebook)

Dokumentumfilm legnagyobb sajnálatunkra idén nem jutott el hozzánk. Három elsőfilm, egy nagy siker utáni visszatérés, újabb animációk blokkja és Ülo Pkkov – ez volt az Észt Hét filmes kínálata. Nehéz kenyér ez az észt-függés, ismét igazságtalanságra ragadtatna bennünket: nem akarunk panaszkodni, de tényleg a fél fogunkra sem elég.

Az idén már tizedszerre megrendezett, örömünkre hagyományosnak nevezhető észt napok évről évre arra ébresztenek rá bennünket, hogy az az ország, amely az e-közigazgatást olyan tökélyre fejlesztette, hogy az adóívet átlagosan öt perc alatt lehet kitölteni, az az ország, amely az e-állampolgárság révén alapjaiban fogalmazta újra, mit jelent az „állam” fogalma, az az Észtország mekkora odafigyeléssel és gondossággal ügyel arra, hogy a kultúrája, a művészeti élete egészségesen fejlődhessen. A mindössze 1, 3 millió lakosú köztársaságnak A kategóriás filmfesztiválja van, a filmipara ennek arányosan termékenynek mondható. Két koprodukciójuk (Mandarinok, 2013, A vívó, 2015) révén az Oscar-, és a Golden Globe-jelölések terén is előkelő helyet szereztek, ami azt jelzi, hogy előbb-utóbb a világsikerre is megérik a helyzet. Az idei észt napok szomorú aktualitása, hogy a fesztivál ideje alatt elhunyt Lembit Ulfsak, aki mindkét említett filmben fontos szerepet játszott.

Lembit Ulfsak (1947-2017) a Mandarinok főszerepében (fotó: MAFAB)

(E sorok írójának meggyőződése, hogy egyik személyes kedvence, Martti Helde Keresztszélben című alkotása ismertebb filmgyártás esetén jóval nagyobb nemzetközi karriert futott volna be.)  

Azok a filmek, amelyeket idén a magyar közönség láthatott, nem az említettekhez hasonló szuperprodukciók. Legfőbb erényük, hogy azt mutatják: az észtek továbbra is fontosnak tartják mind a közelmúltjukkal, mind pedig a mindennapjaik nehézségeivel való szembenézést.

A nyitófilmül választott Zavarba ejtő napok, Triin Ruumet első nagyjátékfilmje az észt kritikusok és az Észt Kulturális Alap szerint is 2016 legjobb filmje volt, emellett Karlovy Vary-ban elnyerte az East of the West program zsűrijének különdíját. A 28 éves Ruumet kellő távolságból készítette ezt az észt rendszerváltás-filmet: a szülei fiatalkorának idejét akarta megörökíteni. A film útkereső középiskolás főhőse, Allar (Hendrik Toompere jr.) annyira bizonytalan önmagában, hogy a túlkompenzálás miatt föl sem ismeri, milyen veszélyes helyzetekbe sodorja magát. A haverjaival a nyári szünetet vedeléssel és idilli erdei utakon való részeg joyride-dal töltő fiú egy autóbalesetet követően ismerkedik meg a menő Juulius-szal (Juhan Ulfsak), aki csakhamar bevonja Allart a könnyű pénzkeresettel kecsegtető melókba, s csakhamar megtudjuk, mivel foglalkozik az észt maffia helyi tagozata.  A finn krimik félelmetes, drogcsempész orosz-ukrán-észt „üzletemberei” az észt tájban susogós dzsoggingot viselnek egyenruhaként a ranglétra összes fokán, s ha egy-egy nagyobb potentátnak úgy tartja úri kedve, hát háromnapos születésnapot celebrál a kutyájának. Amúgy kedves, barátságos fiúk, leszámítva a pörölykezű erőembereket. Allar és újdonsült barátja előbb csak illegális fakitermelésre szállít feketemunkásokat, előlépésként pedig tartozást hajtanak be egy közeli ismerőstől. Allar is csakhamar zizegijoggingos, vastag aranyláncos tag lesz, és borzasztóan élvezi a menőzést a helyi diszkóban. A film kiválóan teljesít a részletekben: érzékletesek mind a karakterek, mind a vidéki, falusi hétköznap-háttér, élvezetesen jelenetezik, s pompásan üt a fekete humor is. Túlterheli azonban az egyszerű történetet, hogy ez az összességében tehetséges munka egyszerre akar felnövéstörténet, az 1990-es évek második fele észt vidéki életének keresztmetszete, s egyben a helyi maffia működésrajza is lenni.

Anu Aun számos díjat nyert Műszakváltás című rövidfilmjét itthon is láthattuk.  Első nagyjátékfilmje, a Pólusok a coming of age-tematikát egyetlen színnel gazdagítja, igaz, az meglehetősen ütős, szó szerint is. Az elit iskolában érettségi előtt álló Mattias (Roland Laos) egy berlini fotós iskolába akar felvételizni. A technikája megvan, szól a verdikt, de készítsen olyan képeket, amelyeken több az érzelem, a lélek. Egy ódon tükörreflexes géppel járja Tallinnt, amikor fölfigyel az excentrikus, gyönyörű Hannára (Jaanika Arum). Az elsöprő erejű szerelemből tényleg fantasztikus képek születnek, csupán egy a baj: a lány spontaneitása nem ismer határokat. Nagyon gazdag édesapja a lányt mindig kimenti a törvényszerűen előálló veszélyes helyzetekből, s papírja is van arról, hogy bipoláris depresszióban szenved. Mattiasnak azonban el kell vinnie a balhékat. Őt egyedül neveli az anyja, kevés a lehetőségük, azért is annyira fontos, hogy jól tanuljon, s megkapja a fotós ösztöndíjat. Hanna kikezd egy bulin egy barátjukkal, s Mattias olyan szerencsétlenül löki meg a menő zenész srácot, hogy az csaknem meghal. Súlyos testi sértés miatt a fiút börtön fenyegeti. Ijedtében azt mondja, bipoláris, bár nagyjából annyit sejt a betegségről, hogy említésével büntetlenül meg lehet úszni húzós helyzeteket.  Elkezdi utánozni Hannát: túltolja a helyzeteket, „őszintézik”, félreteszi a jólneveltségét. A trükk rövidtávon börtönnél is rosszabb elmegyógyintézetet eredményez, amit csak szerencsével és furfanggal él túl. Hosszú távon mégis hasznára válik: felelősségteljes lesz, felnő. Apróbb hibái dacára - példa: hova lett a pénz, amit a nagypapa fényképezőgépeiért kapott? - ez a film is határozott tehetséget mutat, s felbecsülhetetlenek azok a képsorai, amelyek a kortárs Tallinn népszerű helyeire kalauzolják el az ámuló nézőt. Mert bizony jól látszanak működésben is azok az eurók, amelyeket a FUGA-beli kiállítás mutatott (Kultúrkatlan, Hidroplán Hangár).

Vallo Toomla első nagyjátékfilmje, a Színlelők az európai művészfilmes hagyományok párkapcsolat-elemző vonulatát a skandináv krimik hatáseszközeivel vegyíti. Finom jelzésekkel teli párbeszédekből lassan épülő kamaradrámájának tétje, együtt marad-e Anna (Mirtel Pohla) és Juhan (Priit Võigemast). Nem kicsit gazdag barátaiktól szezonvégi pihenésre kölcsönkaptak egy szenzációs nyaralót. (A filmben nem esik róla szó, de az elképesztő, egyszerre menőre és félelmetesre fényképezett épületet az észt sztárépítész, Emil Urbel tervezte.) Anna nemrégiben abortuszon esett át, Juhan elvesztette az állását, rájuk férne a kikapcsolódás. Apróbb-nagyobb helyzetekből lassan megérti a néző: a sármos, művelt, szimpatikus Juhan lénye legmélyéig gyáva, senkiért, semmiért nem képes kiállni. Anna elviseli ezt, de agresszíven megtorol minden sérelmet, nem törekszik megbeszélésre. A szupervillába befogadnak egy fillérekből sátrazó párt. A férj már évek óta munkanélküli - mintha a jövőt vetítenék elébük. Anna kezdi, Juhan folytatja: nem oszlatják el azt a félreértést, hogy övék a nyaraló, hanem beleállnak a Gazdagék-szerepbe. Egyre szürreálisabb helyzetek követik egymást, amit a hirtelen felbukkanó, a villában mindenes munkákat végző pár tetőz be. Ők leleplezhetnék Annáék színjátékát, de érthetetlen módon nem teszik. A szegényebb pár élő viszonya mellett egyre nyilvánvalóbb, hogy Annáék kapcsolatát a jól bejáratott egymást gyötrés tartja össze, amelyben eljutottak arra a fokra, amikor más kapcsolatokat is el kell emészteniük ahhoz, hogy táplálni tudják a játszmázásukat. Az okokról, érveikről nem tudunk meg sokat, időszeletet, „jeleneteket” látunk egy házasságból. A helyzet kialakulására ki-ki a maga beállítottsága szerint következtethet. (Nagyon értékelendő, hogy mindkét fél nézőpontja korrekten megmutatkozik. E sorok írója kétszer látta a filmet. Először a férfi, másodszor a nő álláspontjával azonosult.) A film igényességét mutatja, hogy a stáb több tagja is állandó munkatársa az ukrán-német nagymesternek, Sergei Loznitsának. A hangkulisszáért felelős Vladimir Golovnitski (Blokád, Maidan) és Ivo Heger (Austerlitz) valamint a vágó Danielius Kokanauskis (Maidan) ebben a kis költségvetésű filmben is olyan tökéletesen pontos hideglelős atmoszférát hoztak létre, amelyről eszünkbe nem jutna, hogy elsőfilmet látunk. Többszólamú „zeneművet” komponáltak az alkotók, amit az operatőr, Erik Põllumaa munkája alapozott meg úgy, hogy egyenrangú fontossággal fényképezte a szereplőket, a természetet, de még az épületet is. Tökéletes, távolságtartó képek, rideg történet, lelketlen emberek. „A pokol a másik ember. ” A filmet az Észt Kulturális Alap az év játékfilmje díjjal tüntette ki.

Toomas Hussar, aki a méltán világsikerű Gombászókban megmutatta, mire képes az irónia, ha az észt média- és közállapotok a célpont, A kém és a költő című új filmjében már-már Aki Kaurismäki-s világot láttat. A párhuzam addig hibátlan is, hogy hamar tisztába jövünk azzal, a világot, s benne a sorsunkat a legkevésbé sem szakavatott kezek irányítják. Tulajdonképpen már annak is örülhetünk, ha a rólunk döntők legalább nagyjából tisztában vannak azzal, milyen terepen mozognak. Gustav (Jan Uuspõld), a jóvágású kémelhárító kényszeres, emberkerülő, és csak alkoholmentes sört iszik a bárban. A horvát cigánylány, Nala (Lana Vatsel) vele ellentétben a legkevésbé sem veti meg a jó-, de még a rosszféle itókát sem. A férfiak között sem válogat, nem is teheti, mert a maffiamódszerekkel dolgozó orosz hírszerzés arra használja, hogy afféle botcsinálta romlás virágaként információkat gyűjtsön a különb s persze kevésbé különb pasasoktól. Előbb egy fűzfában utazó költőcskével, Mikuval (Rain Tolk), majd Gustavval kerül közelebbi viszonyba. A költőről lepereg a nő hatása, Gustav kiszámítható életének azonban egyszer s mindenkorra vége, filmszakadásig vedel, duhajkodik, tör és zúz, bár a titkokat csak módjával árulja el. S mert az oroszok nem maradnak tétlenek, a hazát pedig meg kéne védeni, de ha egyszer az ellenség ügynöke ellenállhatatlan?! A kissé zavaros történettől életreceptet nem, csak vicces helyzeteket kapunk, és annak belátását, hogy úgysem lehet mindent megérteni, irányítani meg pláne nem.

Az Új észt animáció blokkba jobbára 2016-os vizsgafilmeket gyűjtöttek. Hyperlapse animációs dokutól lusta Penelopéig sok fantáziadús alkotást láthattunk. (ismertetők, trailerek itt )

A Velodrool (2015) a Frederikstad Animációs Fesztivál nagydíját nyerte el.

A blokk alkotásai tehetségesek, szellemesek voltak, de azt az élményt, amit az Ülo Pikkov alkotásaiból összeállított csaknem 80 perc jelentett, nehéz lett volna felülmúlni. Az „egy formakísérleti mű-egy történet” beosztású blokk a teljesség igénye nélkül, de érzékletesen mutatta be a fiatal kora dacára világhírű alkotó, tanár, animációs szakkönyvszerző eddigi pályáját.

Legújabb munkája, az Üres tér tíz percbe sűrítette, milyen lehetett egy kislánynak az apja nélkül felnőni. S milyen lehetett Leonhard Linának, az apának, az Észt Köztársaság egykori tisztjének tizenegy évig egy pincében bujkálnia a szovjet rezsim idejében. Annyira szenvedett a családja nélkül, hogy apró fadarabokból kifaragta az otthonát. Amikor előbújhatott, odaadta a komplett babaházat a kislányának. Csakhogy akkorra ő már felnőtt, s nem babázott. A film az eredeti apró, remekmívű tárgyakkal készült. Nehéz volt megállni sírás nélkül, amikor a film végén az egykori kislány, azóta idős asszony sokat szenvedett arca szembenézett velünk.

Megrendítő A test emlékezete című alkotása is, amelyben csodálatra méltóan aprólékos technikával, zsinegeket animálva állít emléket az észt deportálásoknak. (Ülo Pikkov vimeo-oldalán több filmjét is teljes terjedelmében megosztotta, valamennyit innen linkeltük.)

Hogy nem hétköznapi a humorérzéke, azt a Tik-tak mutatja. Órásmester, egér, rengeteg óra – ebből csak baj lehet.

Ülo Pikkov a budaörsi BABtérben és a METU-n mesterkurzust is tartott.

Ismét indul a visszaszámlálás a következő évi észt hétig.

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322