Filmkultúra

A Nemzeti Filmintézet magazinja

A dokumentumfilmesek veszélyesen élnek

 
58. Lipcsei Nemzetközi Dokumentum- és Animációsfilm-fesztivál (DOK Leipzig)

Múlt héten zajlott az egyik legnevesebb dokumentumfilm-fesztivál, az 1955-ben Kelet-Németországban alapított DOKLeipzig. Az idén 58. alkalommal megrendezett filmes rendezvény fontosságát jelzi, hogy számos jelentős dokumentumfilm világpremierjét itt tartották, sőt, a legjobb dokumentum-rövidfilm automatikusan bekerül az Oscar-válogatóba. A DOKLeipzigon immár 10. éve nemcsak dokumentumfilmek, hanem animációs filmek is versenyeznek, továbbá – egyedülálló módon – önálló kategóriában mutatják be az animációs dokumentumfilmeket. SZEMLE

 
„Collagen aus dem Untergrund”
 
A fesztivál idén külön retrospektív programban (http://films2015.dok-leipzig.de/en/filmlist?section=1579) mutatott be magyar animációs dokumentumfilmeket „Kollázsok az undergroundból” címmel. A válogatás bő 50 éves spektrumot ölelt fel, ugyanis a világban ma egyre népszerűbb animációs dokumentumfilmek hibrid műfaja itthon már a 60-as években megjelent olyan kivételes alkotók életművében, mint Kovásznai György vagy Macskássy Katalin. Az animációs filmes látásmód és a dokumentumfilmes módszerek házasításával létrehozott rövidfilmjeikben egyedi módon jelent meg korszak társadalmi helyzete. Kovásznai anima veritéinek főszereplői a Kádár-kor városi emberei (pl. Körúti esték; Riportré), míg Macskássy Kati kisiskolás gyerekekkel készített filmjei (Nekem az élet teccik nagyon; Ünnepeink) szociográfiai pontossággal dokumentálják az átlagember gondolkodásmódját, vagy a társadalom peremén élő cigányok hétköznapjait. Animációs dokumentumfilm-szatírák fűződnek Vajda Béla, Szoboszlay Péter, illetve Orosz István nevéhez. A Nyelvlecke, a Rend a házban, az Álomfejtő vagy az Ah, Amerika! című filmek a rajzfilm eszközeivel állítottak görbe tükröt a szocializmus visszáságainak, Kelet-Európa 20. századi történelmének.
 
Az 1989 előtt készült alkotások mind a monopolhelyzetben lévő állami Pannónia Filmstúdióban készültek, és ennek megfelelően kellett az esetleges betiltás lehetősége mellett az alkotókat foglalkoztató tabutémákról áttételesen beszélniük. A Lipcsében bemutatott programban ugyanakkor helyet kaptak kortárs független filmek is, amelyek a 70-es években megalapozott animációs dokumentumfilmek és filmszatírák hagyományát folytatják. Így Nemes Csaba Remake I-X. című projektje a 2006-os utcai zavargásokat dokumentálja újrajátszott jelenetek és híradóbejátszások segítségével, míg Györgytelep című filmjének az alapját az alkotónak egy cigány származású bányásszal készült interjúja adja. Patrovits Tamás az utcán elkapott szövegfoszlányokból dolgozik az egykori Hírszerző hírportál videocsatornájára készült animációs glossza-sorozatában. Turai Balázs tavaly készített online rajzfilmsorozata, a Krétakörrel közösen indított Oligarchia nyers karikatúra Magyarország aktuálpolitikai eseményeiről.
A MaNDA gyűjteményéből érkező, 1989 előtt készült filmeket 35 mm-es filmszalagról, illetve digitálisan felújítva vetítették, így a nagyszámú érdeklődő közönségnek lehetősége volt arra, hogy a magyar animációtörténet ezen egyedülálló alkotásait a lehető legautentikusabb minőségben ismerje meg.
 
Egy rövid, egy hosszú
 
A lipcsei fesztivál programszerkesztési sajátossága, hogy a kisfilmeket nemcsak a szokásos rövidfilmeket tömörítő blokkokban vetítették, hanem egy-egy nagy film előtt kísérőfilmként is. Így ezek a rövidfilmek nagyobb figyelmet és a párosításokból kifolyólag sajátos értelmezést is kaptak.
Az animációs versenyprogramban szerepelt Kreif Zsuzsanna és Zétényi Borbála Oscarra is esélyes Limbo-Limbo Travel című kisfilmje, amelyben egy csapat férjétől elhidegült, kielégületlen nő utazik egy egzotikus szigetre, ahol felajzva a helyi romlatlan férfiközösségre vetik magukat. A Limbo-Limbo a kubai női szexturizmust a helyi fiatal férfiak oldaláról láttató film, az Outside (Kívül) előtt volt látható. A fesztivál versenyen kívüli szekciójában volt látható Kopasz Milán digitális kollázsfilmje, a Frusztráció. A filmben egy fiú monológját halljuk, aki azt listázza, hogy a környezetében mi minden kergeti az őrületbe. Párfilmje a Pekka – Inside the Mind of a School Shooter (Pekka – Egy iskolai lövöldöző elméje) című nagyfilm volt, amely egy Helsinki melletti kisvárosban vérengzést végrehajtó gimnazista fiú portréját rajzolta meg. A mi falkánk (Wolfpack) című amerikai életrajzi film 7 fiúról szól, akiket apjuk Manhattanben egy lakásba bezárva nevel fel úgy, hogy a külvilággal való egyetlen kapcsolatot a VHS-en felhalmozott ezernyi mozifilm jelenti. Az itthon a BIDF-en is vetített film a DOKLeipzigon a fogakkal (teeth) volt együtt látható: Daniel Gray és Tom Brown hatperces animációs kisfilmje – mely részben Magyarországon készült – a saját fogazatát egy életen át megszállottan tanulmányozó férfiról szól.
 
A fesztiválon több díjat is elnyerő, témájában mindegyik film közül a legaktuálisabb The Longest Run (A leghosszabb futás) két kurd menekült fiú története, akiket embercsempészet vádjával tartanak fogva ártatlanul egy görögországi fiatalkorúak börtönében. Ha elítélik őket, akkor akár 25 évet is kaphatnak. A filmet rendező Marianna Economou, aki mindenféle anyagi támogatás nélkül, hatalmas elszántsággal járta ki, hogy forgathasson a külvilágtól elzárt fogházban, személyes közelségbe hozza az átlagemberek számára legfeljebb a híradásokból és a médián keresztül ismert menekültek helyzetét. A fiúk, nagy valószínűséggel a tárgyaláson is jelenlévő dokumentumfilmes stábnak köszönhetően, végül csak pár hónap letöltendőt kapnak. A görög dokumentumfilm párfilmje Lipcsében Florian Grolig In the Distance (A távolban) című animációs kisfilmje volt, amely szintén a Közel-Kelet egy közelebbről meg nem nevezett háborús helyszínén játszódik. Egy magányos, a külvilágtól elzárt toronyház legfelső szintjén egy férfi próbálja a mindennapokat túlélni. A vizuálisan lecsupaszított film ereje abban áll, hogy végig egyetlen totálképen látjuk, ahogy a fenyegető külvilág fokozatosan felszámolja a férfi eredendően idilli lakhelyét.
 
Következő állomások: Horvátország–Lengyelország–Afganisztán–Észak-Korea–Magyarország
 
A fesztivál fődíját, az Arany Galamb-díjat – melyet Picasso ismert galambrajza ihletett – a lengyel alkotópáros és házaspár, Malgorzata és Wojciech Staron költői dokumentumfilmje, a Fivérek (Bracia) kapta. A film egy több mint 15 évvel ezelőtti munkájuk, az 1999-es Szibériai tanóra (Syberyjska lekcja) folyományaként született, amely a sztálini diktatúra alatt Szibériába száműzött és ott letelepedett lengyel embereket mutatta be, akiket Malgorzata tanított meg ismét az anyanyelvükre. Az idén bemutatott Fivérek az előző film forgatása során megismert aggkorú lengyel testvérpárról, Mieczysławról és Alfonsról szól. A két idős férfi, akik Szibériában nőttek fel, majd Kazahsztánban telepedtek le, úgy döntenek, hogy életük alkonyán hazaköltöznek Lengyelországba. A film bensőséges, emberi pillanatokból, beszédes arcközelikből és festői szépségű kompozíciókból építkezik, amelyekbe bele-beleszövődnek a két testvér saját alkotásai is. Alfons festőművész, akinek színekben gazdag képei expresszív módon jelenítik meg a természet szépségeit; Mieczysław egykori 8 mm-es amatőrfilm-felvételein pedig a valaha életerős fiatalemberek kerülnek kontrasztba a film jelen idejének aggastyánjaival. A filmesek lélekjelenlétét bizonyítja, hogy olyan váratlan és szívszorító helyzeteket is meg tudtak örökíteni, mint amikor a testvérpár arra érkezik haza, hogy házuk leégett, és benne Alfons festményeinek nagy része is megsemmisült.
Egy lengyel emigráns a főszereplője Anca Damian román filmrendezőnő második egész estés animációs dokumentumfilmjének is, a francia–lengyel–román koprodukcióban készült The Magic Mountain (A varázshegy) című filmnek. A film főszereplője, az 1937-ben született és 2002-ben elhunyt Adam Jacek Winkler festőművész, alpinista és politikai aktivista a kommunizmus elől előbb Párizsba menekült a 60-as években, majd az afgán szovjetellenes felkelők, a modzsáhedek oldalán harcolt a 80-as években. A varázshegy Anca Damian trilógiának szánt animációs dokumentumfilm-sorozatának második része. Ahogy az itthon is bemutatott Crulic – Út a túlvilágba című filmjében, most is egy modernkori hőst mutat be, aki élete során valamiféle határhelyzetbe sodródik, és ki kell állnia a saját igazsága mellett. Anca Damian hősei, így az ártatlanul megvádolt Crulic, aki a börtönben éhségsztrájkba kezdett, most pedig A varázshegy Don Quijote-féle, törvényen kívüli emigráns szabadságharcosa, Jacek Winkler is emberfeletti küzdőképességről, megszállott igazságérzetről, gyermeki naivitásról és jó adag makacsságról tesz tanúbizonyságot. A trilógiának tervezett sorozat – a rendezőnő terve szerint – az ösztönöstől (Crulic) a tudatoson át (Winkler) fog eljutni a metafizikai szinten harcoló hősig. A következő, befejező rész főszereplője ezúttal egy nő lesz, ám kilétéről több részletet egyelőre nem árulhatott el a rendezőnő nyilvánosan, amíg nem tisztázódnak a személy életének megfilmesítési jogai, sőt, akiről egyelőre még maga Anca Damian sem tudja, hogy életben van-e még.
A sorozat előző filmjéhez hasonlóan A varázshegy látványvilága is egy hibrid kollázs. A főszereplő egyes szám első személyű visszaemlékezésére épülő film archív felvételeket, fotókat, Winkler saját rajzait vegyíti a három gyártóországban, így Romániában, Lengyelországban és Franciaországban dolgozó animátorok által létrehozott sokszínű képanyaggal. Az animáció kidolgozatlan, nyers, ami annak is köszönhető, hogy pl. a rendezőnő hazájában, Romániában intézményi animációs képzések híján pár hét alatt betanított animátorok dolgoztak a filmben. Mellettük olyan magas szinten képzett művészek is részt vettek a látványvilág és az animáció létrehozásában, mint a magyar születésű, Lengyelországban élő Ducki Tomek, akinek a vezetésével a krakkói egyetem művészeti hallgatói is bekapcsolódtak munkálatokba. A film művészeti vezetője Theodore Ushev, a Kanadában élő, bolgár származású plakát- és animációs művész volt, aki szerint éppen a mozgatás sutasága és nyersessége tudja visszahozni a dokumentumfilmes felvételektől megszokott ellesettséget, spontaneitást, azaz a valóságosság érzetét.
 
A dokumentumfilmesek az animációs technikához leginkább olyan esetekben fordulnak, amikor a megjeleníteni kívánt helyszínek, korok, emberek valamilyen oknál fogva kamerával nem érhetők el, vagy csak nehézkesen ábrázolhatók (emlékek, lelki- és elmeállapotok, traumák megjelenítése). A magányos, stúdiómunkára épülő animációsok félelemmel vegyes tisztelettel tekintenek a terepmunkát preferáló dokumentumfilmes kollégáikra, akik, úgy tűnik, nem élhetnek veszélyek nélkül. A hagyományos dokumentumfilmes háttérrel induló Anca Damian A varázshegy gyártásának megkezdése előtt elutazott a háborús Közel-Keletre, hogy bejárja filmje főszereplőjének útját az afgán hegyekben. Állítása szerint a helyszín közvetlen megtapasztalása segítette abban, hogy az animáció áttételesen láttató eszközével is hitelesen meg tudta idézni e különös, prehisztorikus táj mágikus hangulatát, amely az Afganisztánban játszódó és a film jelentős hányadát kitevő  részekben megjelenik.
A varázshegyet kísérő Here There (Itt, Ott) című kisfilmet Alexander Steward amerikai függetlenfilmes készítette, amely szintén egy utazás benyomásait fordítja le az animáció nyelvére. Egy horvát tengerparti kisvárosban rögzített hangokat és skiccelt fel pár vázlatrajzot útinaplójába. A repetitíven építkező animációs filmben az eleinte még kivehető rajzok lépésről lépésre alakulnak át absztrakt színes formákká és geometrikus alakzatokká, miközben az egyre távolabb kerülő nyár emléke megfoghatatlan hangulatokká formálódik a néző fejében.
 

Anca Damianhoz hasonlóan veszélyes helyszínre merészkedett Under the Sun (A Nap alatt) című orosz film rendezője, az ismert dokumentumfilmes, Vitaly Mansky is. A film, amelynek a DOKLeipzigon tartották a világpremierjét, kivételes közelségből mutatja be egy észak-koreai család mindennapjait. Az orosz rendezőt mint Putyin egykori életrajzi filmesét (Red Tsars – Presidents of Russia  [Vörös cárok – Oroszország elnökei]) engedték be az elzárt diktatúrába, hogy ott rögzítse „a világ legboldogabb” országában egy „boldog” család „boldog” mindennapjait. Egy ideig valóban az egygyerekes család napjának zavartalanul pergő jeleneteit látjuk: reggeli torna a tömbházak udvarán, ahol hangosbemondón harsognak az instrukciók; majd reggeli buszozás az iskolába, ahol a tanítónő Kim Ir Szennek a gyarmatosító japán és amerikai ellenség ellen vívott hősi harcáról olvastat fel és magoltat be velük tanulságos történeteket. Az egész mellkasán kitüntetéseket viselő háborús veterán aggastyán mesél a kisiskolásoknak az amerikai légierő ellen vívott csatákról. Majd látjuk a meghitt esti közös étkezést a szülőkkel, ahol a hétéves kislány édesapjával folytat eszmecserét a nemzeti koreai ételek egészségmegőrző hatásáról. Ekkor lép be a képbe egy fekete bőrkabátos úr, aki tettetett nyájassággal közli a szülőkkel és a kislánnyal, hogy hogyan is szól pontosan a forgatókönyvben leírt hazafias érzelmű vacsorai párbeszéd. Innentől kezdve az észak-koreai pártfunkcionáriusok, akik eddig a háttérből instruálták a boldog családnak megtett szereplőket és vizslatták az őket rögzítő dokumentumfilmesek kameráját, a film főszereplőivé lépnek elő. Az orosz rendező elmondása alapján az észak-koreaiak nemcsak hogy folyamatosan együtt mozogtak a stábbal, hanem kizárólag a Párt által előzetesen jóváhagyott forgatókönyv alapján dolgozhattak, és minden este le kellett nekik adni az aznap felvett és megvágott felvételeket is. Amit viszont nem tudtak a cenzorok, hogy az oroszok kamerájában két memóriakártya rögzítette a jeleneteket, és Mansky természetesen nem az általuk jóváhagyott anyagokból, hanem a másik kártyáról kimentett felvételekből készítette el a végső filmet. A valóságot rendező propaganda funkcionáriusok ténykedései pedig a film „rendezői változatának” vezérmotívumává léptek elő. 
 
Az észak koreaiak el akarták játszani a világ legvidámabb országát, az orosz filmes viszont az eljátszás megmutatásával rántja le a leplet az Koreai Munkáspárt által előírt illúziórealizmusról. Noha az észak-koreai átlagemberek valós helyzetéről vajmi keveset tudunk meg a filmből, A Nap alatt mestermű a diktatúra működési mechanizmusáról. Mansky szerint a filmben látott család tagjait nagy valószínűséggel eleve castingolták a filmhez, a valóságban nem kötik őket egymáshoz rokoni szálak; az pedig a filmből is kiderül, hogy a családapa csak a kamera kedvéért lett egy varroda munkafelügyelője, az anya pedig tejüzemi dolgozó. A film képi világa ennek megfelelően közelebb áll a játékfilmekhez, precízen komponált és fényelt totálképeken látjuk a monumentális szobrok árnyékában vonuló városi emberek masszáját, vagy kapunk közelképeket a bábként használt emberek érzelmeket leplező és elfojtó arcáról. A Nap alatt a 70-es években nálunk is elterjedt szatirikus dokumentum-játékfilm műfaját folytatja (mint pl. Gazdag Gyula Hosszú futásodra mindig számíthatunk című remeke); ám Mansky filmjét 2015-ben azzal a szívszorító érzéssel nézi az ember, hogy velünk párhuzamosan létezik egy világ, ahol valakik még mindig személyikultuszosat és diktatúrásdit „játszanak”.
 
A Next Masters elnevezésű versenyszekcióban szerepelt (és nyerte el a kategória fődíját) Trencsényi Klára magyar rendezőnő Reményvasút című filmje, amely szintén gyerekes családok életén keresztül villantja fel egy ország közállapotait – noha ehhez neki nem kellett az előzőekben tárgyalt furfangos leleplezési módszereket alkalmaznia. Trencsényi filmjében két elszegényedett család sorsába nyerünk bepillantást a kiskamasz gyerekeken keresztül, akik szabadidejükben a budapesti Gyermekvasútnál teljesítenek szolgálatot. A vonatok rendszerszerű működtetése mintha arra képezné ki őket, hogy fiatal koruk ellenére felnőtt módon helyt tudjanak állni otthon is (erre utal a film angol címe is, Train to Adulthood). Gergő egy egyszerű vidéki roma családból jön, szüleivel Skype-on tartja a kapcsolatot, akik Németországban dolgoznak, hogy megteremtsék a megélhetést a gyerekeik és az őket itthon gondviselő nagymama számára. A kisfiú saját kortársait meghazudtoló módon komoly tudatossággal készül a vasútmérnöki pályára. A film másik főszereplője Viktor, aki húgával és kisöccsével él egyedülálló édesanyjával. Apjuk nélkül neki kell férfiként helyt állnia a családban, miközben édesanyjuk nem tudja előteremteni a gyerekek számára a szükséges anyagiakat, és a forgatás ideje alatt kilakoltatják őket lakásukból. A filmbe bele-beleszövődnek az egykori Úttörővasútról készült archív híradófelvételek, amelyek az édesanya gyerekkorába vezetnek vissza. A szülők nemzedékének hol nosztalgiával, hol ironikusan megidézett ifjúsága éles kontrasztba kerül a mai magyar valóság gazdasági és érzelmi nehézségeivel, amelyben a gyerekek számára a Gyermekvasút jelenthet valamiféle biztonságérzetet és kiutat – amire pedig ezúttal a film magyar címe utal. A mai magyar valóságot a felnőtté válás drámáján keresztül láttató filmet az HBO gyártotta, hazai premierjét december elejére ígérik a film készítői.

 

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322