A magyar holokausztfilm az emlékezetes, úttörő jelentőségű korai daraboktól (Gazdag Gyula: Társasutazás, Gyöngyössy Imre – Kabay Barna: Jób lázadása) az olyan elhibázott művekig terjed mint Koltai Lajos félresikerült Sorstalansága, a témával foglalkozó alkotásoknak még sincsen különösebben hosszú sora a hazai filmtörténetben (különösen a játékfilmek esetében beszélhetünk hiányról), mely időszerűvé és fontossá teszi a magyarországi zsidóság tragédiájának mozgóképes feldolgozását. A korábban rövidfilmjeivel (Türelem, The Counterpart) nemzetközi sikereket arató, Franciaországban nevelkedett elsőfilmes rendező szó szerint nehéz témát választott debütálásként, de nem hátrált meg a feladat elől. Az auschwitzi haláltábor néhány napját megörökítő cselekményben Nemes Jeles igyekszik elmondani az elmondhatatlant, mégpedig úgy, hogy minden pátosztól megfosztja, deheroizálja és mítosztalanítja a történetet.

A főhős, Ausländer Saul (Röhrig Géza) az ún. Sonderkommando, a krematóriumok működtetéséért és a gázkamrákban meggyilkoltak holttestének elszállításáért felelős különleges rabegység tagja az auschwitzi haláltáborban, mely már önmagában is különleges perspektívából enged betekintést a sokszor és sokféleképpen feldolgozott témába. A Sonderkommando mint „intézmény” (melynek tagjai kényszerűen lettek kiválasztva és háromhavonta általában „lecserélődtek”) talán az egyik legkegyetlenebb, az ember embernek farkasa elvet a gyakorlatban megvalósító aspektusa a nácik szisztematikus népirtásának (a téma iránt érdeklődőknek érdemes fellapozni a lengyel Tadeusz Borowski írásait), nem véletlen, hogy a túlélők közül sokan elhatárolódnak (és ez enyhe kifejezés) egykori „Sonderes” társaiktól. Főhősünk élete akkor vesz hirtelen fordulatot, mikor egy elgázosított kamasz holttestében saját fiát véli felfedezni: ekkor elhatározza, hogy mindenáron tisztességes temetést (rabbival, imával) szervez számára, még akkor is, ha ez a nagyjából lehetetlen küldetéssel egyenlő a láger kővilágában.

Fontos és pozitív aspektus a rendező részéről a művi érzelemkeltés és pátosz, egyben mindenféle nagyszabásúság mellőzése. Egy kritika szerint a Saul fia az „anti-Schindler listája”, melynél pontosabb jellemzést keresve sem találhatnánk (talán csak az „anti-Sorstalanság” lenne még precízebb titulus). Hiányzik innen Ennio Morricone vagy John Williams túláradó zenei kísérete, hiányzik a krematóriumokból égbe kapó lángnyelvek alatt megroppanó borostás statiszták látványa, hiányoznak a tábor felett végigpásztázó svenkek szépiatónusú képei. Saul világa egy beszűkült, sötét, a halál bűzétől átitatott, annak folyamatos jelenlététől kísértett lyuk (a filmet egy elhagyott katonai bázison forgatták), Auschwitz itt szó szerint a Pokolhoz legközelebbi megálló.

Ez a fajta klausztrofóbia, a tér kiismerhetetlensége, a nagyszabású lágerdíszletek helyett a belső terek és nyomasztó közelik használata emeli a filmet a megszokott holokausztfilmes klisék (mert igenis vannak ilyenek) fölé. (Nemes Jeles néha azért mégis belefut ezen klisék közül egyik-másikba, például a hangosan kiabáló („Schneller! Schneller!”) SS-tisztek agyonhasznált motívumai már feleslegesnek hatnak.) A rendező nem akar – Koltaival vagy Spielberggel ellentétben – nagyszabású láger-tablót festeni, számára a fontos az a fajta „láger-lét”, melybe belesüppedve tengődik mindenki, a krematórium padlósikálójától az orvosig. A néző végig egyetlen szemszögből, a főszereplő aspektusából szemléli a körülötte zajló eseményeket. A főszereplőéből, akivel hirtelen olyan történik, ami kiemeli őt az említett nihilből – hirtelen célja lesz, valami, ami miatt érdemes életben maradni, felülkerekedni ezen a félholtként való létezésen.

A Saul fia vitathatatlanul profin megcsinált film. Alkotói minden tekintetben a szakmai maximumot, az elvárható csúcsteljesítményt hozzák, különösképp érvényes ez Erdély Mátyás operatőr és Zányi Tamás hangmérnök esetében (utóbbit jogosan díjazták is a francia fesztiválon). A főszerepre ügyesen megtalált, New York-ban élő művész és amatőrszínész (és még sok minden más), Röhrig Géza nem színészi kvalitásaival, hanem elsősorban arcával, mozdulataival és tekintetével éri el, hogy a néző azonosuljon a szinte mindig a kép előterében látható főhőssel, aki még úgy is próbálja beteljesíteni saját maga elé szabott feladatát, hogy tudja, valójában vajmi esélye bármit is tenni. Röhrig kiváló választás volt Saul életre keltéséhez, hiszen mindenféle színészi manír nélkül képes átadni mindazt a tragédiát, ami a figurában és sorsában megbújik.

Kevés debütáló játékfilm mondhatja el magáról, hogy olyan sikereket ért el mint Nemes Jeles Lászlóé. Helyenként érződik rajta a jellegzetes elsőfilmes bizonytalanság, de mindennek ellenére egy összeszedett, világképében és alkotói technikájában, stílusában is jól körülhatárolható darabot kapunk a mozijegy áráért. Örüljünk, hogy végre egy magyar filmalkotástól hangos a világ – ritka pillanat az ilyen.