Filmkultúra

A Magyar Nemzeti Filmarchívum magazinja

A rosszakat lelövik, ugye? - S. Craig Zahler: Csontok és skalpok

S. Craig Zahler bemutatkozó nagyjátékfilmjében a westernek erkölcse keveredik a gore horror borzalmával – olyan intelligensen és izgalmasan, hogy az jócskán túlmutat a műfajok keretein. MOZI
 
Csontok és skalpok
(Bone Tomahawk)
rendezte: S. Craig Zahler
írta: S. Craig Zahler
fényképezte: Benji Bakshi
vágó: Greg D’Auria, Fred Raskin
zene: Jeff Herriott, S. Craig Zahler
producer: Jack Heller, Dallas Sonnier
szereplők: Kurt Russell, Patrick Wilson, Matthew Fox, Richard Jenkins, Lili Simmons, Evan Jonigkeit, David Arquette, Sid Haig, Fred Melamed, Sean Young, Kathryn Morris
gyártó cég: Caliber Media Company
forgalmazza: Parlux Entertainment
bemutató dátuma: 2016. július 7.
 
Az alábbi szöveg spoilert tartalmaz.
 
A Csontok és skalpok nem árul zsákbamacskát: első pillanatában azt láthatjuk premier plánban, ahogy brutálisan (és kissé nehézkesen) elvágják valakinek a torkát. Majd rögtön ezután kapunk két olyan figurát és egy olyan szellemes párbeszédet, ami után még Tarantino is megnyalná mind a tíz ujját.
 
A brutalitás mellett ugyanis a szellem is abszolút megvan S. Craig Zahler horrorwesternjében, aki annak ellenére, hogy saját bevallása szerint a klasszikus westernek rajgongója, olyan művet alkotott, amely egy cseppet sem emlékeztet egy hagyományos vadnyugati kalandra.
 
Ami a legfeltűnőbb a Csontok és skalpokban, hogy két választott műfaja időben mennyire elválik egymástól: másfél órán át egy szabályos westernt, majd további félóráig egy szabályos (és meglehetősen gyomorforgató) horrort figyelhetünk.
 
Ami miatt ez a kronológiai választóvonal mégsem érződik élesnek, az a csodálatosan egységesen megírt forgatókönyv és a mélységükben kidolgozott karakterek, amelyek gondoskodnak róla, hogy tökéletes legyen az összeköttetés a két zsáner és a film két fele között.
 
Zahler alkotásának négy főhőse van, akik egytől egyig képviselnek valamit. Hunt (!) seriff a klasszikus vadnyugati értékeket, amelyek szerint a bűnt azonnal meg kell torolni, a rászorulókon segíteni kell, az igazi férfi pedig jobb, ha hallgat, hiszen sok beszédnek sok az alja (amúgy is konzervatív világban járunk, ahol gyanúsak az idegenek, a szeretkezés normális módját pedig a misszionárius póz jelenti).
 
A mindig elegáns szerencsevadász, Mr. Brooder ennek a fajta erkölcsnek egy sokkal szélsőségesebb válfajában hisz: ő a tipikus bigott, fajgyűlölő amerikai, aki alapvetően csak magával törődik, ám ez egyszer – mivel felelősnek érzi magát a történtek miatt – felülemelkedik magán, és a többiekkel tart, hogy kiszabadítsák a vérfertőző, torzszülött, emberevő indiánok által elhurcolt Mrs. O’Dwyert.
 
Mint láthatjuk, Huntnak és Broodernek elveik vannak – a két másik központi figurát azonban valami más hajtja. Az elrabolt asszony férjét és a szószátyár, érzelgős öregembert, Chicoryt a szeretet nevű belső motor működteti. Többször láthatjuk, milyen szeretetteljes O’Dwyer és felesége kapcsolata. Tanúi lehetünk a szeretkezésüknek, ahogy annak is, hogy a férfi még félig bénán, sérült lábbal is gondolkodás nélkül imádott felesége megmentésére siet.
 
Chicorynak már nem él a neje, az öreg azonban így is folyamatosan emlegeti, a vérfagyasztó kalandra való indulás előtt pedig felkeresi a sírját, hogy elbúcsúzzon tőle. Ezenkívül másokkal való kapcsolatát is a tiszta jóság vezérli, és sosem bír szó nélkül hagyni semmilyen méltánytalanságot. Míg tehát mondhatjuk, hogy a két karakán, kemény macsó, Hunt és Brooder valamit képvisel, addig O’Dwyer és Chicory saját magukat, illetve szeretteiket képviselik – a filmnek pedig olyan következesen igazságos a forgatókönyve, hogy a jók közül is csak a legjobbak, azaz ők ketten maradhatnak életben.
 
A dramaturgiának ez a könyörtelen következetessége végig nagyon szigorú logika szerint működik. A seriff magára hagyja súlyos betegségéből frissen felgyógyult feleségét, így akármennyire is szimpatikus, nem maradhat életben. Brooke fajgyűlölő, a szemünk láttára lő le két fegyvertelen embert, majd azt is bevallja, hogy nőket és gyerekeket is ölt már életében – ezért ő hal meg először hőseink közül (mivel a figura korábban katonaként hajtotta végre sorozatgyilkosságait, mindezt akár mini társadalomkritikának is felfoghatjuk).
 
A filmben működik ezenkívül egy népmesei igazságszolgáltatás is, hiszen a végén csak a gyengék és esélytelenek (az elesett nő, a gyámoltalan öregember és a fél lábára sérült, emiatt végig szenvedő férj) élik túl a borzalmas hányattatásokat. De a klasszikus, görög drámák cselekményt beindító hübrisze is jelen van. A forgatókönyvíró-rendező már nagyjából az ötödik percben világosan kimondja, miért kell a mű legtöbb figurájának elpusztulnia. „Talán nem kéne olyan helyre mennünk, ami temetkezési helynek látszik” – figyelmezteti társát a tisztelettudóbb gazfickó, akinek az lesz a jutalma, hogy csak később hullik el (míg a temető tulajdonosait lebarbározó társát azonnal megbünteti a forgatókönyv).
 
A Csontok és skalpok tehát nem is olyan mélyen a fehér Amerika kritikája. Az arrogancia, az elbizakodottság, az elvakultság pellengérre állítása és mindennél súlyosabb megbüntetése. A seriff konkrétan is kimondja, hogy ők, fehérek okosabbak azoknál az elfajzott indiánoknál, akiknek a földjére indulnak. Vétkes hozzáállásukon az érintett felsőbbrendű karakterek nem is hajlandóak változtatni: azt látják megoldásnak, ha azonnal lábon lőnek valakit, akit bűnösnek gondolnak, azt hiszik, ki tudnak törni a fél tucat, karnyi vastagságú erős cölöpből álló tömlöcből, borzalmas kínhaláluk közben pedig végig tudatuknál akarnak maradni. Ahogy azonban azt végül O’Dwyer bebizonyítja: nem az a megoldás, hogy lenézzük az ellenséget, hanem az, hogy alkalmazkodunk, egy kicsit hasonlóvá válunk hozzájuk (a férfi ugyanis úgy tudja megmenteni a többieket a kínzóiktól, hogy kioperálja az egyik halott kannibálból, majd használja azt a többgenerációnyi mutáció során a torkukban kialakult sajátos csontot, amivel azt a speciális hangot adják ki, amellyel jeleznek egymásnak).
 
Zahler filmjében emellett erőteljesen jelen van a véletlen dramaturgia, a szinte már pillangóhatásnak tekinthető fatális események sorozata is, amely ugyanakkor szervesen illeszkedik az eddig részletezett igazságosztó hozzáállásba. Ha a seriff nem lövi lábon az indiánok temetőjét meggyalázó gazfickót, nem keveredik bele a város is a borzalmas történésekbe. Ha a doktor nem részegedik le, az őt helyettesítő Mrs. O’Dwyert nem rabolják el. Ha pár héttel korábban O’Dwyer nem esik le a tetőről, otthon sem lenne az események idején, és így tovább. A kizökkent ok-okozatiságot pedig csak az billentheti helyre, ha megbűnhődik, aki vétett, és megmenekül, aki ártatlan.
 
„Ezért ilyen nehéz a határvidéken élni. Nem az indiánok vagy az elemek, hanem az idióták miatt. Maguk idióták!” – fakad ki a megmentésére érkezőknek Mrs. O’Dwyer a borzalmak barlangjában, és ezzel ki is mondja a film tanulságát, amely nagyjából megegyezik a fentebb ismertetett Amerika-kritikával, amennyiben az idiótát behelyettesítjük az arrogánssal, elvakulttal és elbizakodottal.
 
Mindehhez az intelligensen, didaxistól mentesen ábrázolt mondanivalóhoz pedig a filmben olyan, westernben ritkán látott lélektani apróságok társulnak, mint például amikor a közös halálukra váró Mrs. O’Dwyer megnyugtatja Chicoryt, hogy szerinte is neki van igaza a nemrégiben a városukban járó bolhacirkuszt illetően (valódi mutatvány volt, nem csak szemfényvesztés).
 
És érdekes módon sötét témája és sötét színei ellenére a Csontok és skalpokból még a humor sem hiányzik. A rendező maga egy nemrég készült interjúban Kitano Takeshit és száraz poénjait jelölte meg mint az általa legtöbbre tartott humort, és a japán alkotó hatása érezhető is Zahler filmjében, hiszen abban a Kitano-opusokhoz hasonlóan jól megfér egymás mellett szélsőséges erőszak és visszafogott komikum (a Csontok és skalpokban elsősorban Chicory a komikus figura, de a seriffnek és Broodernek is vannak fanyarul mulattató beszólásai).
 
A humor mellett pedig a Zahler-műben nemcsak az erőszak, de a korábban ritkán látott iszonyat is kényelmesen megfér. A Csontok és skalpokban olyan borzalmaknak leszünk a szemtanúi, hogy legszívesebben kiszúrnánk a szemünket, csak ne kelljen tovább néznünk. Hőseink szenvedése a végén szinte már felfoghatatlan, metafizikai mértékű. A mű legbölcsebb figurájának bizonyuló Mrs. O’Dwyer ki is mondja: „A pokolban vagyunk”. S ha a filmbeli kínzáspornót ugyan hátborzongató, felkavaró és gyomorforgató élmény nézni, az ezen való végső győzedelmeskedést felemelő, sőt katartikus figyelni.

S. Craig Zahler bemutatkozó nagyjátékfilmjében a westernek erkölcse keveredik a gore horror borzalmával – olyan intelligensen és izgalmasan, hogy az jócskán túlmutat a műfajok keretein.

Címkék

Csányi Sándor, Gauder, francia film, Televízió, Guinness, Akadálymentesen, Amrita Sher-Gil, Filmalap, 1920, Netflix, Tárlat, Cinefest 2016, Transz, HBO, babona, Filmnapok, 60-as évek, Diplomamunka, Cseh Tamás, Kormákur, farkasember, Dokumentumfilm, forgatókönyv, Gólem, Kino, Ősz Gábor, DVD bemutató, Maya Forbes, szörnyek, olasz film, Cannes, bagoly, Kincsem, Filmhét, Művészetek Völgye, Antal Nimród, Elek Dóra, Felújított filmek, producer, Fliegauf, báb, LuMu, popzene, Kvíz, Magyar film fesztiválszereplés, Anilogue 2016, Tábor, Örökmozgó, Titanic, vámpír, diplomafilmek, Készülő film, Berlinale, Török Ferenc, Verzió, monográfia, Herczeg Attila, western, Almodóvar, vizsgafilm, Mark Ruffalo, animáció, új magyar film, thriller, finn filmnapok, Inkubátor, Tudományos filmek, rassz, Jelenidő, ELTE, Észt filmhét, Kultfilmek, krimi, Love story, MaNDA DVD, fantasy, , Amszterdam, Sára Sándor, HBO GO, magyar sorozat, Díjak, filmtörvény módosítás, Beatles, Uránia, zene, A hetedik Star Wars film, Cassell, The Affair, Kaszkadőr, cikk, Magyar Kultúra Napja, Cigánygyilkosságok, jelölés, Tinédzser, Dyga Zsombor, Pixar, Visszanéző, Oscar, Tiszta szívvel, német film, Carrie Fisher, Retro noir, Röhrig Géza, expresszionizmus, KAFF 2017, doku, alkotó, Greengrass, Magyar Nemzeti Galéria, Ukrán film, Cseh filmek, Valentino, Vígjáték, Bertolucci, Forgalmazói filmnapok, Történelmi magánügyek, Aranyglóbusz, Szépművészeti, Hajdu Szabolcs, Titanic Filmfesztivál, Filmrendező, dán, Tóth Barna, Bill Condon, Filmtörténet, Jeff Nichols, Titanic 2017, Sopsits, Interjú, Artmozik éjszakája, háborús film, Oscar-jelölt, Szolnok, Filmalap-Filmarchívum, filmkritika, Boyle, halálhír, sorozat, építészet, disztópia, Jancsó, Wajda, Wegerer, Aranyélet 2., Anilogue, Jeles, 2. Magyar Filmhét, Horror,