Svédország „ifjú Bergmanját”, ha úgy tetszik, maga az öreg Bergman indította el sikereinek útján, mikor mesterműnek titulálta első filmjét, a Redvás Amalt. A Svédországban egyébként is könnyen kiérdemelhető hasonlítási alap tehát adott volt: Moodysson ugyanúgy rajongott az emberi arc rezdüléseit rögzítő közelképért, mint a mester, ráadásul filmjei szintén a családi gondokkal küzdő gyermekek és szüleik érzésvilágának kontúrját igyekeztek megrajzolni. Ám már a céltalan tinédzserlázadást az egyéniség kibontásának témájával összefésülő Redvás Amal sem végzett olyan kegyetlen élveboncolást szereplői lelki életében, ami Bergmantól megszokott; és a pubertáskori angst érdességének érzékeltetésén felül nem is bomlott ki mélyreszántó gondolatvilág a műből. Ettől függetlenül az amatőr színészek keresetlen alakításának, a dogmásan szemcsés képi világnak és a lányszerelem sallangfosztott ábrázolásának köszönhetően máig ez Moodysson legerősebb munkája – vagyis ez volt, amíg az egészet újra nem forgatta az 1980-as évekbe helyezve, Mi vagyunk a legjobbak! cím alatt.

A két film között Moodysson sokféle irányba próbálta elvinni esztétikáját: előbb a sok szereplőt mozgató tablófilmek sajátos variánsát forgatta le az Együtt-tel, ami egy hetvenes évekbeli hippikommuna ideológiai humbuggal és pitiáner személyközi konfliktusokkal terhelt mindennapjait vizsgálta, majd a Lilja 4-everben szociális érzékenységét mélyítette el a poszt-szovjet mélyszegénységbe ragadt lány tragikus történetével. Azonban már a filmvégi angyalszimbolika is mutatta, hogy a klasszikus filmnyelv nem bírja el a melodrámai történet súlyát – az ezerszer látott, de mégis a valóság talaján tartott történetet Moodysson nem tudta hangnemváltás és a kimódolt hepiend felé tett engedmények nélkül, hatásosan elmesélni. Kísérletezései (Container) után, az újra magyar forgalmazásba került Mamut is a túl nagy vállalás alatt esett szét: a globális kapitalizmus működését és az emberek egymástól való eltávolodását modelláló tablófilmben az üzenet megfogalmazása ment a privát drámák kidolgozásának rovására.

A Mi vagyunk a legjobbak! visszatérés a rendező gyökereihez az angol nyelven, neves színészekkel (Gael García Bernal, Michelle Williams) forgatott Mamut után: Moodysson megint csupán arra vállalkozik, hogy körüljárja tizenéves lányok hangulat- és gondolatvilágát, bepislantson a fiatalok lázadásának barakkjai és megcsomósodott magányának sáncai mögé. Serdülőkorú hősei most nem a homoszexuális vonzalmaikat felfedező lányok, mint a Redvás Amalban, hanem punkok, akik bandát gründolnak azért, hogy dalba öntsék a világgal – a sporttal, a felnőttekkel vagy a szomszédos koszfészekkel – szembeni ellenérzéseiket. Klara a tarajfrizurás szépség és a nagyszájú vezéregyéniség, legjobb barátja pedig Bobo, aki visszahúzódóbb, konzervatívabb, és a kinézetével is elégedetlen. Moodysson természetesen őt állítja a film fókuszpontjába: a Mi vagyunk a legjobbak! érzelmi tengelye a kirekesztéssel és az elutasítással küzdő, hippi szokásait megtartó anyja által elhanyagolt Bobo.

Pont ez a kívülállóság-érzet az, amiben osztoznak Hedviggel, a keresztény komolyzenész lánnyal, akit körberöhögnek az iskolai előadáson, mert a klasszikus gitárzene mégsem passzol a Human League new wave popjára rózsaszín melegítőruhában táncoló lányegylet előadása után. Kölcsönhatások komédiája is lehetne a film, ahogy a punkok megkeményítik Hedviget, ő pedig cserébe felpuhítja Klara exhibicionista természetét vagy megrepeszti Bobo zárkózottságának burkát. Moodysson viszont nem irányoz elő nagy ívű fejlődéstörténetet lurkói számára, inkább az összecsiszolódás pillanataira koncentrál, amelyeket saját és felesége életéből ollózott a nagyvászonra (filmje Coco Moodysson önéletrajzi ihletésű képregényéből készült).

A Mi vagyunk a legjobbak! nem több, de nem is kevesebb, mint a tinédzserlétből ellesett precíz pillanatképek füzére. Moodysson most is hangulatokat és érzéseket markol meg, és ami másnál patetikussá válna (például ahogy a magát csúnyának látó Bobo leköpi a tükörképét), az nála keresetlenül hétköznapi, természetes marad. Magától értetődik, ahogy a fiús, rövid hajú Bobo még a punkbrigádon belül is a margón téblábol: ha felhívják az újságban nyilatkozó punkzenekar gitárosát, hogy találkozzanak a bandával, akkor ő az, akinek nem jut fiú. A nagytotáloktól ódzkodó, és közelképes stílusához visszatérő Moodysson Bobo háztetőn való, társtalan kódorgását kivételesen széles optikájú képekben ragadja meg, a lánybarátságok összetartását megfogalmazó feel good filmjét is zimankós melankóliával burkolva be egy momentumra.

Moodysson művének egyéni hangütését nem csak szokatlan és sztereotípiáktól mentes karakterei, illetve realista esztétikája szolgáltatja. A rendező úgy képes átgaloppozni a kb. 100 perces játékidőn, hogy nem erőltet kimódolt konfliktusokat filmjébe. Ami akad, az a szereplők közti viszonyrendszerből fakad, vagy pedig a lányok szertelen lázadásának következménye. A hasonszőrű zenés filmek – a backstage musicalek késői leszármazottjai, melyek egy produkció összerakásáról szólnak – általában a film végi előadásban csúcsosodnak ki, ahol az addig esélytelennek vagy tehetségtelennek tartott együttes sikert arat. Moodysson azonban megbomlasztja ezt a narratív formát, amely az amerikai versenyszellemet élteti, és a célként kitűzött előadásból a punkzenéhez illő antiklimaktikus káoszt farag. A rendező jól látja meg, hogy a punk elsősorban nem zene, hanem attitűd, anti-filozófia, amelyen keresztül Klaráék felszabadító zajforrásba csomagolhatják a dühüket, a frusztrációjukat és mérhetetlen életenergiájukat.

A lányoknál különben sem a zenei teljesítmény a lényeg, hiszen csapatukban egyedül Hedvig tud zenélni: Klara és Bobo csak kalimpálnak. Egyrészt a zenekarba tartozás romantikája, másrészt a baloldali punkzene rebellis esztétikája az, ami vonzza a lányokat, akik dalszövegeikben „a szegények és a gazdagok kapcsolatáról” szeretnének valamit mondani, „Utálom a sportot” című dalukban pedig a hidegháború hangulatával ütköztetik testneveléstanáruk iránti ellenszenvüket. Moodysson a Mamutot és a Lilja 4-evert leterhelő komolykodás nélkül járja körbe balra húzó politikai nézeteit: azáltal, hogy koraérett fiatalok szájába adja, egyszerre vonja ironikus fénytörésbe és idealizálja azokat, hiszen az ő szájukból hangzik egyedül őszintén, tüzesen a világ igazságtalanságát szélnek kiáltó punkideológia.