Filmkultúra

A Nemzeti Filmintézet magazinja

Nem az, a másik – Fazekas Csaba: Swing

Akkor most vagy örülünk, hogy egy magyar közönségfilm tényleg végig magas színvonalon tud szórakoztatni, vagy bánkódunk, hogy a Swing nem váltotta be azt az ígéretet, amit az egyszerű „magas színvonalnál” is jobb részek hitettek el velünk? MOZI
 
Swing
színes, magyar zenés vígjáték, 117 perc, 2014
rendezte: Fazekas Csaba
írta: Fazekas Csaba
fényképezte: Garas Dániel
vágó: Barsi Béla
zenei vezető: Faltay Csaba
hangszerelés: Fekete-Kovács Kornél
producer: Bodzsár István
szereplők: Ónodi Eszter, Csákányi Eszter, Törőcsik Franciska, Törőcsik Mari, Kulka János, Mészáros Béla, Csuja Imre, Szatory Dávid, Gáspár Tibor, Nagy Mari, Borbély Alexandra, Bezerédi Bendegúz
forgalmazza: A Company Hungary Kft.
bemutató dátuma: 2014. december 4.
 
Magyarországon kiemelkedően magas, egy „blockbusterhez” legalább hazai viszonyok között méltó nézőszámokat olyan filmekkel lehet elérni, amelyeknek már címe is nyilvánvalóvá teszi, hogy sztorija nem áll majd egyébből, mint hogy valaki akár zsarolás árán is meg akar dönteni egy nőt annak akarata ellenére, vagy amelyikben az a mulatság forrása, hogy egy férfi varázsütésre „kigyógyul” a homoszexualitásból. Ilyen tendenciák mellett óriási elismerés illeti azt a rendezőt, aki, ha közönségfilmet akar készíteni, nem az „itthonra gagyin is jó lesz”-elv alapján butítja le a filmjét, hanem – akár hollywoodi példaképei – egyszerűen csak követi az álomgyárban jól bevált sémákat, de úgy, hogy egyrészt a maximális igényességre törekszik, másrészt a „magyarosságot” nem a „kicsit sárga, kicsit savanyú” mentségével, hanem szociofilmes érzékenységű közegábrázolással hozza be a képletbe.
 
A papírformát tekintve korántsem egyértelmű, hogy erre hosszú idő után először Fazekas Csaba volt képes: a rendező eddig egyetlen mozifilmet rendezett, az is – ha kategorizálni kell – inkább szerzői film volt, ráadásul azóta több, mint tíz év telt el. A moziközönség így nem ismerheti az állomásokat, amelyeken keresztül Fazekas eljutott oda, hogy magabiztos, igényes profizmussal tudjon megrendezni egy nagyszabású zenés filmet, amely nem csak ahhoz képest vállalható és szórakoztató, hogy nem Amerikában, hanem Magyarországon készült, hanem mindenféle körülmény figyelembe vételével együtt is az. És amelyet – Hajnal Tímea és a Coming Out sikeréhez mérve talán nem is meglepő módon – bemutatása óta közel sem nézett meg annyi néző, mint amennyit egy végre nem közönséges közönségfilm megérdemelt volna.
 
Ha akarjuk, a filmbe még a Hollywood iránti alázatot, tiszteletet is beleláthatjuk: az egyik főszereplő, Ónodi Eszter tehetségkutatóból kibukott énekesnő-figuráját történetesen épp Kovács Katinak hívják, úgyhogy a nő bemutatkozáskor mindig hozzáteszi a névhez: „nem az, a másik”. Mintha azt is mondaná ezzel: nem a nagy elődök, a sok Oscar-díjas, több százmillió dolláros amerikai zenés filmek egyikét, hanem a másikat, a Swinget látjuk, de ezzel mindenki tisztában is van, sőt ettől még lehet ugyanolyan élvezetes is a végeredmény. Persze ugyanezt a gesztus többféleképpen is érthető: lehet utalás Fazekas előző filmjére, a Boldog születésnapot!-ra, amelynek első jeleneteiben nem a másik, hanem a valódi Kovács Kati énekel. De ez a félmondat körülírhatja a film főszereplőnőinek egész életét is: mindhárom, jobb lehetőség híján egy zenekarba összeálló nő démona épp a másodvonal, a másodvonalból való kitörés lehetőségének esetleges hiánya – de ugyanez jellemzi a csoport producerét, a Törőcsik Mari által játszott egykori dívát, aki ma már csak önmaga árnyéka. Meg a zenekar felkészítőjét, a Kulka János megformálta drag queent, egy melegbár díváját is jellemzi a megjegyzés: a melegeket, a transzvesztitákat is mindig csak „a másiknak”, vagy egyszerűen másoknak tartanak. A Swingben tulajdonképpen mindenkire igaz, hogy „nem az, a másik” – s hogy rendező-forgatókönyvíró egy ilyen egyszerű, de kiváló eszközzel képes szubtilis, de hangulati szinten mégis meghatározó többlettartalmat adni a filmhez, az máris kiemeli a Swinget a tizenkettő-egy-tucat próbálkozások közül.
 
És nem ez az egyetlen. Akad például olyan, a filmen túlmutató gesztus is, amit csak a körülmények ismeretében értékel igazán a néző: az egyre kevesebb szereplést vállaló, a klinikai halálból visszatért Törőcsik Mari (megelőlegezett) búcsúja is a Swing, egyszerre szeretettelien pimaszul és meghatóan szépen. A film elején a bárban, ahol véletlenül összetalálkozik a három, éppen zátonyra futó életű énekesnő, „valami öregasszony” lép fel minden este, akiről a pincér csak annyit mond: minden nap azon izgul, nehogy épp most haljon meg, és Törőcsik végül tényleg köhögésrohammal vesz búcsút a mikrofontól – ez a pimasz rész. De aztán ugyanő, miután egyfajta dizőz-terézanyaként megsegített három jobb sorsra érdemes teremtést (szállást adott nekik, amikor mástól nem kaptak segítséget, és karrierlehetőséget, amikor arra volt szükségük), maga is megkapja a tényleges búcsúfellépését egy bárban, ahol mindenki olyan ikonként tiszteli, aki egykor volt, és elénekelhet egy szép dalt a búcsúról – ez, meg ami utána következik, a megható rész.
 
De kiemeli a középszerűségből a Swinget a sztori körítése is. Nem tisztán műfaji zenés vígjátékról van szó: legalább az első fél óra egy magyar szerzői film valódi jellemekkel, valódi dilemmákkal, és nem csak a glamour előtti felvezetéshez szükséges, odakent konfliktusvázolással. Ráadásul nem mondvacsinált, hanem nagyon is az „itt és most” magyar valóságában ismerős problémákról van szó. Egy lányról (Törőcsik Franciska), aki képtelen felnőtté válni, és akár elfogadni a számára kijelölt, dögunalmas, vidéki életutat, akár kiállni magáért, és helyt állni a fővárosi sznob zenészpalánták versenyében. Egy nőről (Ónodi Eszter), akinek nagyon is zárós határidőn belül ki kell találnia valamit, hogy – miután újra elhagyta aktuális férjjelöltje – hogyan teremtsen tetőt kisgyereke és saját feje fölé, feladva akár önbecsülését is. És egy asszonyról (Csákányi Eszter), akit férje éppen egy fiatal, dögös szőkére kíván lecserélni, annak ellenére, hogy a feleség annak idején a férfiért adta fel karrierjét és álmait. Na meg Törőcsik Mari és Kulka János figuráiról.
 
És eközben a házak, a lakások olyanok, amilyenekben az emberek, akiket ismerünk, tényleg élnek, és olyanok a ruhák, az eső, a taxi – semmi sem közönségfilmesre polírozott. Nem mellesleg a Swingnek még a világképe is figyelemreméltóan normális: a melegség, a transzvesztitizmus nemhogy nem bazári mutatvány, de még csak nem is téma, egyszerűen csak természetes. És nyugodtan lehet akár feminista filmnek is nevezni: nem azért, mert három (vagy négy) nő a főszereplője, hanem mert ezek a nők nem a férfiakhoz képest jelennek meg és nem nőies sztereotípiák csacsogó hordozói, vagy máshogy mondva: nem „a második nem” tagjai. Valós és mindenkire (nem csak a nőkre) vonatkozó életproblémákat testesítenek meg, önálló döntéseket hoznak, nem függnek senkitől – azaz Fazekas Csaba pont úgy ábrázolja őket, ahogyan a közönségfilmek lényegében mindegyikében, de a szerzői filmeknek is a többségében kizárólag a férfiakat szokás.
 
Egy ilyen erőteljes, egyedi és egyéni látásmódról árulkodó kezdés után azonban a Swing lépésről lépésre visszahullik arra az egyébként egyáltalán nem olyan kellemetlen szintre, ahol a jól megcsinált, szórakoztató zenés filmek közül lehet válogatni – mondjuk, a középső polcra. Onnantól, hogy a három nő összeáll, és balatoni szállodahakni-turnéra indul, Fazekas nem teljesít mást, mint hogy profin levezényel egy hollywoodi mintákból építkező vígjátékot. Amelyben a poénok mindig működnek, legyen szó vicces beszólásról, ötletes helyzetről vagy akár végigmesélt viccről. Amelyben a dialógusok nem morzsolódnak homokszemekként a szereplők fogai közt. Amelyben a remek színészek teljesen komolyan veszik a jól megírt karaktereiket, és ha kell, mélyen átélik életközepi válságukat (Csákányi Eszter), irreális erőfeszítéseket tesznek, hogy a körülmények ellenére se omoljanak össze, és a méltóságuk is megmaradjon (Ónodi Eszter), vagy sokatmondó beletörődéssel, ezerjelentésű pillantásokkal búcsúznak az élettől (Törőcsik Mari). És amelyben nem három töltelékszám előz meg egy-egy slágert: a jó pár évtizedes szving klasszikusok egytől egyig jó ízlésről és remek választásokról tanúskodnak, énekeseik pedig egyéniséggel is meg tudják tölteni őket.
 
Ugyanakkor innentől már nincs egyéni látásmód és más ínyencségek: a történet pontosan kiszámítható (noha a megszokott nem jelent egyúttal unalmast is), és Fazekas még olyan fárasztó baklövéseket is megenged magának, mint a klasszikus és már száz éve is közepesen unalmas tévedések vígjátéka (két ember azt hiszi, hogy ugyanarról a harmadikról beszélnek, pedig nem, és ez majdnem mindent elront, de persze épp időben kiderül, aminek ki kell, és megbocsát, akinek meg kell). És ismerősek a konfliktusok is a három nő között – bár ettől még tisztességgel végig vannak vezetve, s a problémák sem csak kötelező kűrt jelentenek, mivel a színészek hitelességgel töltik meg a sablonokat is. A némiképp összecsapott, kifejtetlen és motiválatlannak ható végkifejlet nem az egyetlen ok a panaszra: egy ilyen indítással a Swing még annál is több lehetett volna, mint ami. Azaz egy tényleg élvezetes, minőségromboló kompromisszumoktól mentes, igazi, a szó legjobb értelmében vett közönségfilm.
 

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322