Kompország – juthat eszünkbe Ady Endre egy évszázados metaforája, mely ma is legalább annyira érvényes mint anno a Monarchia végnapjaiban. Magyarország híd kelet és nyugat között, ahová egyesek átutazóban, mások letelepedés céljából, a jobb élet reményében érkeznek. A rendszerváltáskor Fekete Ibolya készített kétrészes dokumentumfilmet a hazánkat választó, keletről nyugatra vágyó vagy épp fordítva, az unalmas, „hanyatló kapitalizmus” elől az éppen forrongó „vadkelet” izgalmait kívánó bevándorlókról (Az apokalipszis gyermekei), melyet később játékfilmmé bővített (Bolse Vita). Napjainkban persze már nem annyira a néhai Szovjetunió állampolgárai, sokkal inkább a közel- és távol-keletről érkező, etnikailag igen sokszínű vendégmunkások próbálnak egzisztenciát teremteni maguknak a Kárpát-medencében. Van, aki családostul, van, aki egy új szerelem reményében. Mindez persze napjainkban égetően aktuális, nem csupán a napi politika tükrében, de a posztmodern multikulturalizmus jegyében is, mely a különböző nemzeti, faji és vallási identitások együttélését folyamatosan terítéken tartja. Nem csoda, hogy felkapott témához van szerencsénk, mellyel az öreg kontinens filmkészítői gyakran operálnak - nálunk például Vranik Roland, a Fekete kefe rendezője fog a témában forgatni a közeljövőben.

Jelen film alkotója sem először foglalkozik a bevándorlás témakörével. Akárcsak Fekete Ibolya, ő is korábbi dokumentumfilmes munkásságának terepéről hív elő figurákat, akik önmagukat játsszák, ezúttal fikciós keretek között. A 2010-es Filmszemlén debütált Bernadett és Sanju egy őszinte, vidám történet egy nem éppen hétköznapi körülmények között egymásra talált – indiai-magyar – házaspárról. A sztori újfent megelevenedik, az ezúttal már kétgyermekes házaspár Annának (és a kamera mindent látó tekintetének) meséli el újra az interneten történő lánykérés és a boldog egymásra találás történetét. De egyéb valós (vagy fiktív, de akár valósnak is beillő) portrék is előkerülnek a „nagy magyar valóságból” – a többségük cseppet sem ilyen boldog. Különösen érzékletes a török családapa és Magyarországon felnőtt lányainak története, akiknek kiutasítási végzése – mint a végefőcím előtti feliratból megtudjuk – jelenleg fellebbezés alatt áll.

A Hivatal igyekszik jól gazdálkodni a rövid, ötvenperces játékidővel és a rendelkezésre álló nem éppen luxusnak számító költségvetéssel (a rideg irodabelsők és folyosók egyébként önmagukban képesek létrehozni egy zárt atmoszférát, ha a stáb kellő felkészültséggel megy ki forgatni ezen helyszínre). Alkotói tudják, hogy nem lehet átfogó történetet elmesélni ezen szűkös keretek között, ezért inkább az adott szituáció, az emigránsokra „váró” procedúra és az akörüli dráma bemutatására, illetve a különböző, szerteágazó történetekre, sorsokra koncentrál. Egyfajta tablóját kívánja nyújtani az ún. bevándorló-helyzetnek, melynek ezerféle arca létezik, bizonyítva, hogy igen súlyos tévedés homogén tömegként kezelni ezen népeket. A rendező (és színészei) sikeresen érik el, hogy a néző – a „cselekmény” előrehaladtával egyre inkább – kíváncsi lesz ezekre a sorsokra, az asztal átellenes oldalán ülő, jövőjük felől bizonytalan emberek háttértörténetére és arra, vajon mi történik velük ezután.

Ebből adódik azonban a film legnagyobb problémája is, ugyanis alig egy óra nem elég mindezen történetek kibontására – ezt persze az alkotók is belátják. Így leginkább megmerítkezünk a különböző „sorskönyvekben”, a mélységbe, a felszín mögötti valódi rétegekbe azonban egyik esetben sem igazán hatolunk be. Sorra látjuk az érdekes, izgalmas szituációkat, melyeknél folyamatosan azt kívánjuk: bárcsak jobban megismerhetnénk, felfedezhetnénk őket. Persze ez nem a készítők hibája – az óra ketyeg, az ötvenkét perc se több se kevesebb a megszabott tévé-standardnál. Mindez jobban működne például egy tizenhárom részes, egyenként húszperces epizódból álló sorozatként, ahol minden héten egy-egy különálló sztorit ismerhetnénk meg részletesebben. (Akár azt is mondhatjuk, hogy jelen mű egy kiváló pilotnak is tekinthetjük, melyből várjuk a leendő széria megvalósulását.)

A csinos, kezdetben kicsit naiv főhősnő figurája is megérdemelné, hogy jobban kidolgozzák. Jelen filmben Anna inkább egyfajta szemüvegként, azonosulási pontként funkcionál a néző számára (hiszen ő is ugyanúgy kívülállóként csöppen ebbe a különleges világba mint mi a képernyőn túlról), mintsem valódi személyiséggel rendelkező, hús-vér valaki lenne. Számomra például sokkal érdekfeszítőbb volt a (civilben újságíró Batka Zoltán által játszott) cinikus, rutinos kolléga karaktere, aki a tapasztalatlan fiatal lánnyal ellentétben már az „öreg rókák” precizitásával szemléli a körülötte történő „cirkusz” minden mozzanatát.

Összességében tehát érdekfeszítő és fontos témákat boncolgató darabot tekinthet meg, aki az éppen aktuális esti műsorsáv kínálatát böngészve Nagy Viktor Oszkár alkotására teszi le a voksát. A hiányérzet persze nem múlik el: várjuk a folytatást. A végefőcím után a klasszikus rigmust van kedvünk skandálni, hátha inspiráljuk vele az alkotókat (vagy inkább a pénzosztó szerveket): „Még még még, ennyi nem elég!”