Kicsinálnak a hétköznapok - Hans Petter Moland: Az eltűnés sorrendjében
2014. 05. 11. • Vajda Judit |
A jeges északról ezúttal kivételesen nem bűnügyi sikerregény-adaptáció érkezett, hanem egy olyan műfaj- és stíluskeverék, melyben a skandinávok szintén kiemelkedőek (és A tetovált lány-klónokhoz hasonlóan itt sem kell nélkülöznünk sem a bűnt, sem az akciót, sem az erőszakot): Az eltűnés sorrendjében abszurd humorral operáló, bosszúfilmbe oltott fekete komédia. MOZI
Az eltűnés sorrendjében
(Kraftidioten)
norvég-svéd-dán fekete komédia, 116 perc, 2013
rendezte: Hans Petter Moland
írta: Kim Fupz Aakeson
fényképezte: Philip Øgaard
vágó: Jens Christian Fodstad
zene: Brian Batz, Kaspar Kaae, Kåre Vestrheim
producer: Finn Gjerdrum, Stein B. Kvae
szereplők: Stellan Skarsgård, Kristofer Hivju, Bruno Ganz, Birgitte Hjort Sørensen, Pål Sverre Hagen, Jakob Oftebro, Jon Øigarden, Peter Andersson
gyártó cég: Paradox, Paradox Film 2, Film i Väst
forgalmazza: Vertigo Média
bemutató dátuma: 2014. május 8.
A kutyaszorítóba került kisember már Hitchcock óta népszerű bűnfilmes figura, a hetvenes évektől kezdve pedig mind elterjedtebbé vált az az amatőr akcióhős, aki nemcsak kapkodja a fejét, sodródva az árral (de mivel csak reagál az eseményekre, még passzív résztvevőként), hanem egy jogos önvédelmi helyzetben az arányosságot sokszorosan túllépve igazi aktív cselekvőként lép fel, majd indít egyszemélyes bosszúhadjáratot (Charles Bronson majd’ egy fél életművet épített erre, lásd a Bosszúvágy-kvintológiát).
Habár több teljesen átlagos szakma, illetve az ezeket jelölő ’hentes’ és ’mészáros’ szavak többértelmű használata is jelzi, hogy a brutális gyilkos a hétköznapi emberben is ott lapul, a mindennapokban mindig megdöbbentő, a filmvásznon pedig pikáns, amikor a kedves szomszéd válik magányos gyilkológéppé – legyen az illető nyúlbéla értelmiségi (Szalmakutyák) vagy elkeseredett kisnyugdíjas (Harry Brown).
Az eltűnés sorrendjében is a bosszúfilmek azon kategóriájába tartozik, amikor az alkotók a szimpla leszámolás-sorozatot azzal fejelik meg, hogy a könyörtelen és véres bosszú egészen váratlan helyről és irányból érkezik. Mert igaz, hogy nem mindennapi, ha egy (amúgy elég jó kondival bíró) építész szerettei meggyilkolása és/vagy megerőszakolása hatására önbíráskodó sorozatgyilkossá válik – az azonban egyenesen abszurd, ha ugyanez egy reszkető kezű nagypapával vagy (ahogy esetünkben) egy idilli síparadicsom hókotró vállalkozójaként dolgozó málészájú ötvenessel történik meg.
A korábban is hasonló stílusban és poénokban utazó (lásd: A legtöbb ember Kínában él, Hajszál híján úriember) Hans Petter Moland erre az eleve abszurd helyzetre abszurd humorral erősít rá és a végeredményt a meghökkentő és a véres találkozásából szinte magától értetődően adódó fekete komédia formájában tálalja. A norvég rendező úgy hangsúlyozza hőse – eleinte – szabálykövető életvitelét és betagozódási hajlandóságát, hogy az illetőt a cselekmény elején svéd bevándorló létére a kisközösség díszpolgárává avatják (sőt helyi érdekű politikai karrierre próbálják rávenni). A központi figura, Nils hétköznapi kisember mivolta pedig egyszerre kap fricskát és kerül megcsavart pozícióba azzal, hogy a minden angolul értőben azonnali röhögést kiváltó ’Dickman’ beszélő nevet viseli.
Nils Dickman azonban drasztikusan szakít addigi konformizmusával, amikor egy drogbanda tagjai – a drogbáró parancsára –, túladagolásnak álcázva a tettet, megölik a fiát. Nils pedig nemcsak azt fogadja meg, hogy kinyomozza az igazságot, hanem azt is, hogy szisztematikusan, egyesével levadássza az összes bűnözőt, aki érintett a gaztettben (erre utal a film magyar címe), sőt ebbéli tevékenysége olyan sikeresnek bizonyul, hogy egyenesen multikulturális bandaháborút robbant ki a környéken.
Hősünk ereje a meglepetésben, elszántságában és abban rejlik, hogy nincs vesztenivalója, hiszen már mindent elveszített. Fontos tényező továbbá a hétköznapi (!) tapasztalat, hiszen tudja, merre vezetnek a környéken az utak, mire képes egy hókotró és hogy mi történik egy vízbe dobott hullával, ha előtte drótkerítésbe csavarják. Még ennél is lényegesebb azonban az a körülmény, hogy Nils érzelmileg erősen érintett, tehát egyszerre amatőr és érzelmes gyilkos – ez azonban ahelyett, hogy a hátrányára válna, szintén az erőssége lesz.
A lúzerből spílerré, hétköznapiból supermanné avanzsáló hős fejlődésének, illetve a profik ellen való küzdelmének és esetleges győzelmének bemutatása gyakori filmes motívum, legutóbb többek közt a szintén norvég Fejvadászokban láthattuk. Az amatőrként váratlan sikerrel idegen terepre merészkedő figura megjelenítésének irodalmi hagyományai is erősek: Georges Simenon 1938-as regénye, az Aki a vonatokat nézte központi karaktere, Kees Popinga például mintapolgárból válik a rendőrség elől mesterien meglépő botcsinálta bűnözővé. Míg azonban a Harry Brown nyugdíjasát, a Fejvadászok Roger Brownját vagy Az eltűnés sorrendjében Nilsét rendkívül erős emóciók mozgatják a szoros barátságtól kezdve az eszelős szerelmen át az apai szeretetig, addig Popinga érzelemmentes figura: nihilizmus, spleen és elidegenedés hatja át – és az érzelmek motiválta hősökkel ellentétben épp ezért nem arathat végső diadalt.
Hogy Az eltűnés sorrendjében főhőse csak látszólag pókerarccal gyilkoló, érzelmek nélküli terminátor, és hogy az alkotásnak kegyetlen humora dacára a mélyén igenis van szíve, búvópatakszerűen felbukkanó motívumok bizonyítják. Nagyon szépen jelzi például a mű titkolni próbált humánumát, hogy habár a bűnözők elhullását jól láthatóan és gyakran igen látványosan mutatja be, a főhőshöz közelállók és hozzátartozók halálát (vagy szimbolikus halálát, lásd a feleség lelépése) nem láthatjuk, mindig csak a tényről értesülünk. Sőt annak ellenére, hogy patakokban folyik benne a vér és csúcsjelenetében tömeggyilkosságot jelenít meg, a Moland-filmben kifejezetten megindító képsorok is szerepelnek, melyek még akkor is – sőt talán éppen azért – érvényre jutnak, ha a legmeghatóbbat közülük a film egyik legnagyobb, egyben nyíltan önreflektív poénjával próbálják helyre tenni („Tudod, mi az a Stockholm-szindróma?”).
További zseniális húzása az alkotóknak, hogy a hangsúlyozottan hétköznapi hős jelenléte mellett, ezt továbberősítve még egy szinten rájátszanak a hétköznapiságra. Az eltűnés sorrendjében antagonistáját, az elvetemült, ám egy cseppet sem szokványos szabályos gonoszként (sőt szigorúan véve még csak nem is gonoszként) megjelenített drogbárót ugyanis Nils egyszemélyes büntetőosztaga mellett a mindennapok és a családi élet olyan kínjai is sakkban tartják, mint egy szem fia – akinek láthatásáért folyamatos küzdelmet folytat exfeleségével – iskolába szállítása vagy egészséges táplálkozásának megoldása. A szemért szemet, sőt még többet elve pedig ennek (és konkrétan a kisfiú figurájának is) köszönhetően többszörös fénytörésbe kerül, amitől Hans Petter Moland alkotása csak még összetettebb, még szórakoztatóbb és még sokatmondóbb lesz.
Kapcsolat
Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322