Kalitkafrász – Török Ferenc: Senki szigete

2014. 10. 20. • Kovács Bálint |

„Tragédiának nézed? Nézd legott komédiának s múlattatni fog.” Lucifer szavai nagyjából stimmelnek Török Ferenc új, nem a rendező által írt, az életműbe bizonyos tekintetben mégis tökéletesen illeszkedő filmjére, a Senki szigetére is. MOZI

Senki szigete

színes, magyar romantikus vígjáték, 96 perc, 2014

rendezte: Török Ferenc

írta: Szekér András

fényképezte: Szecsanov Martin

vágó: Richter Nóra

zene: Sabák Péter, Pejkó Balázs

producer: Sándor Pál

szereplők: Jakab Juli, Mohai Tamás, Bánfalvi Eszter, Schell Judit, Stohl András, Thuróczy Szabolcs, Margitai Ági, Keresztes Tamás

forgalmazza: A Company Hungary Kft.

bemutató dátuma: 2014. október 16.

Tom Stoppard 1966-os műve, a posztmodern drámairodalom egyik alapköve, a Rosencrantz és Guildenstern halott két főszereplője kizárólag a színdarab keretein belül létezik: nincsen valódi életük, nem tudnak visszaemlékezni semmire, ami a dráma első oldala előtt történt volna velük, létük határait szigorúan megszabja a szerző akarata. Török Ferenc Senki szigete című filmjének – a rendező első olyan nagyjátékfilmjének, amelynek megírásában még társforgatókönyv-íróként sem vett részt – főszereplői épp ilyenek: nincs saját múltjuk, sem a filmen túlmutató jövőjük, létezésük semmilyen formában nem nyúlik túl az adott alkotás keretein, csak a film saját logikája ad nekik életet. Cselekvéseiket nem a racionalitás, a filmnyelvi értelemben vett realizmus irányítja, sőt, minden irányítja, csak az nem. Véletlenek, kis csodák, pillanatnyi őrületek, a szürrealizmus – egyszóval a mindenható írói-rendezői akarat – mozgatja a cselekményt olyan motivációk helyett, amelyeknek a szereplők jól felépített sorstörténete ágyazna meg; még az sem derül ki, egy-egy olyan figura, mint az iskolás kora ellenére egész nap az utcán seftelő kisfiú kicsoda, honnan jött és miért olyan a helyzete, amilyen. Színes szappanbuborék-forgatag a Senki szigete: semmi súlya nincs, de amíg a levegőben siklik, remekül bele lehet feledkezni a színeibe, kiismerhetetlenségébe, a buborékok szabálytalan röptébe.

Alighanem túlzás ebbe az apróságba szimbólumot belelátni, de egy ponton kiderül: az egyik fő helyszín egy egykori, mára lepusztult és eredeti funkcióját rég elvesztett mozi. És a Senki szigete mintha valóban egyszerre dekonstruálná a mozifilm fogalmát az olyan törvények elvetésével, mint a cselekmény kidolgozottsága és a következetes dramaturgia használata, a motivációk fontossága, a részletes jellemrajz, az öncélúság és a túlesztétizáltság feltétlen elvetése – ugyanakkor eközben rá is erősítene a film filmségére, épp azért, mert kijelenti: ebbe a művészeti ágba ez is belefér, mert a film megteheti, hogy nem tükrözi a valóságot, hanem saját valóságot teremt. Megteheti, hogy fittyet hány az egységességre, és a felturbózott tempójú jelenetek után az elviselhetőség határáig lelassul; hogy össze-vissza váltogat a műfajok és stílusok között, és egy Álmodozók-szerű feelgood-filmjelenet után tarantinós, biliárdtermi mészárlás következik.

A sokszínűség ugyanakkor nevezhető széttartásnak is, és erre az érzetre a főszereplő színészhármas is ráerősít. Bánfalvi Eszterre részletesen kidolgozott lélektani realista játék jellemző, pillantásokkal elmondott kisregényekkel, arckifejezésekkel kiegészített félmondatokkal és egy olyan üvöltéssel, ami az adott jelenetben egymaga többet elmond Bánfalvi karakteréről, mint addig bármi. Mohai Tamásnak Szekér András nemigen írt jellemet, így a színész sármosságából, szívtipró alkatából hozza ki a maximumot profi testbeszéddel és kifinomult színészi eszközhasználattal. Jakab Júlia, a voltaképpeni főszereplő viszont, aki nem színész, hanem forgatókönyvíró szakon végzett a Színművészeti Egyetemen, zavarba hoz kollégái mellett kiforratlan, minden civil bájt nélkülöző amatőrségével, amely révén az előre megírt mondatok fémes koppanással hullanak ki a szájából, egészen életszerűtlen intonációval, hiteltelen hangsúlyozással. Nem csoda: Török Ferenc láthatóan nem vezeti máshogy őt, mint profi színészeit, noha az amatőrszínészek jellemzően akkor tudnak pluszt adni a filmekhez, ha a rendező használja a másfajta jelenlétet, és nem képzettséget igénylő feladatot ad a képzetlen szereplőnek.

A széttartás ugyanakkor valamelyest kevésbé zavaró, mivel nem a sztori az, aminél fogva meg lehet ragadni Senki szigetét: aszerint három, magát a társadalomnak valamilyen formában a peremére száműzött fiatal élete keveredik össze egy nagy lakásban, míg az egyikük saját zűrös ügyleteinek, másikuk oltár előli elszökésének, harmadikuk pedig egy kisstílű csaláskísérlet következményeivel próbál valahogy megbirkózni. De épp ezek a konkrét és megfogható cselekményszálak a legkevésbé kidolgozottak; jellemző, hogy Szekér András forgatókönyvíró olyannyira nem bajlódik velük, hogy amikor dramaturgiailag eljön az ideje egy-egy magyarázatnak, akkor az érintett szereplők minden előzmény nélkül leülnek egy asztalhoz, és a titkok tudója egyszerűen közli, amit tudni kell. És persze nincs valódi jellemfejlődés, a szerelmek annyi miatt alakulnak ki, mint hogy valaki meglátja a másikat meztelenül, vagy hogy hozzá hasonlóan szintén ért a fegyverekhez. A bűnösök nem bűnhődnek, a bosszúállók nem állnak bosszút, és így tovább.

Mert a Senki szigete nem vizsgálható a rendező eddigi négy – részben vagy egészben saját maga által írt – nagyjátékfilmje, a Moszkva tér, a Szezon, az Overnight és az Isztambul értelmezési tartományán belül; vagy legalábbis az azok megragadására használt szempontrendszeren belül aligha lehet róla bármi jót elmondani. (Nem mintha az Isztambulról bármilyen módon el lehetett volna.) A Senki szigete értelmezhető egyrészt színes-szagos hangulatfilmként: az egész olyan, mint egy reklám vagy egy videoklip, őrült színvilággal, semmiféle jelentést nem hordozó, csak hangulatokat, vagy még inkább érzésfoszlányokat kifejező snittekkel – mint egy biliárdgolyókat forgató kéz vagy egy fal színesre festésének felvétele –, nemzetközi fesztiváloknak szóló, feltupírozott Budapest-imázsképekkel; noha (költői) kérdés, hogy egy ilyesfajta film hatásos bír-e maradni 96 percen keresztül.

A Senki szigete leginkább a szimbólumok szintjén következetes, összetett és kidolgozott. Fő motívuma a fecske, ez a tünékeny vándorló madár: mindenütt egy Swift (sarlósfecske) nevű cég logójával ellátott holmik hevernek, az egyik főszereplő nyakláncán, a másik az autója emblémája helyén visel fecskét, ráadásul ezt folyton hangsúlyozzák is. Az egyik főszereplő ráadásul Polinéziába vágyik (mint a fecskék), és minden vágya eljutni oda. Akárha a romantika, az elvágyódás filmnyelvbe csomagolt definíciója elevenedne meg a vásznon – csakhogy itt nem pusztán csehovias, földrajzi értelemben vett elvágyódásról van szó, de a saját életből való kitörés minden formájáról is. Jakab Juli karaktere rögtön az első jelenetben konkrétan életet cserél utazótársával: felveszi az ő ruháit, fecskés ékszerét, és bejelentkezik az ő sosem látott rokonánál a neki ígért munkára. (A film talán egyetlen cselekményszinten is kidolgozott kis bónusza a Gera Marina által játszott, ruháit átadó lány apró sorstörténete: mint a vonaton elmondja, énekesnő szeretne lenni, és egy későbbi jelenetben látjuk, hogy a vágya meg is valósult.) Aztán később akad még jelenet, amelyben egy másik nővel színről színre megismétlődik az a házasság, amelyről Jakab Juli figurája elmenekült: itt is egyfajta élet-csere történt. Folyamatos a menekülés azok elől, akik kit-kit üldöznek, örök a szabadságvágy, a félelem a kalitkába zárástól.

Török Ferenc tehát, hiába zárta le évekkel ezelőtt a rendszerváltáskor érettségizők korosztályáról szóló trilógiáját, továbbra is generációs filmeket rendez, hol több, hol kevesebb sikerrel (amennyiben a siker az adott generáció jellemző életérzéseinek, problémáinak megragadását és annak filmnyelvi kifejezésformáinak találóságát jelenti). És a rendező nem tud vagy nem akar kibújni a bőréből akkor sem, ha nem ő írja a filmet: a Senki szigete megint azt kiabálja világgá, hogy ennek a generációnak (is) az elvágyódás határozza meg az életét, ahogyan tette azt a Moszkva tér hamisított vonatjegyek által kinyílt világával, a Szezon kitörési kísérlet-délibábokat hajszoló fiataljaival, az Overnight India-képsoraival és az Isztambul címszereplő városával, amelytől a főszereplő asszony megoldást várt minden problémájára.

A Senki szigete az eddigieknél metaforikusabban, játékosabban, légiesebben mutatja meg ezt az életérzést, ami szokatlansága és sodró lendülete miatt olyan könnyedén viszi magával a nézőt, ahogyan a kapatos agglegény pörgeti meg a bálban a faluszépét. Ugyanakkor a kevéssé kidolgozott, másodlagos fontosságú cselekmény óhatatlanul tompítja is az életérzésfilm hatását, és elvéve a generációs problémák súlyából, a Senki Szigete helyett az elviselhetetlen könnyűség felé indít vízfelszínen ringatózó ladikot.

Filmkultúra

Kalitkafrász – Török Ferenc: Senki szigete

Kapcsolat