Filmkultúra

A Magyar Nemzeti Filmalap magazinja

Kompromisszum és passzivitás - Gazdag Gyula két filmje

A Balázs Béla Stúdió és a fősodor
 
Az ELTE BTK MMI Filmtudomány Tanszék hallgatóinak írásai elé
 
A 2014−2015. tanév 2. félévében filmtörténeti szeminárium zajlott az ELTE Filmtudomány Szakán A Balázs Béla Stúdió és a fősodor címen. Az órán feldolgozott munkák többségéhez ezúttal is a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet segítségével juthattunk hozzá. Az ELTE és a MaNDA megállapodása értelmében a szeminárium végén születő házi dolgozatok legkiválóbb darabjait a Filmkultúra publikálja. Az alábbiakban ennek a munkának egyik gyümölcse olvasható. 
 
________________________________________________________________________
 
 
Blahó Péter
 
Kompromisszum és passzivitás
 
 
Gazdag Gyula A válogatás című rövidfilmjének és A sípoló macskakő című nagyjátékfilmjének összehasonlító elemzése

A magyar film történetében a Balázs Béla Stúdió jelentősége rendkívüli, ennek ellenére az itt készült filmek jórészét nem forgalmazták, emiatt a filmek és a közönség találkozása korlátozott maradt. Közvetlenül tehát ritkán történik meg ez a találkozás, ám ha a stúdió olyan meghatározó vonásaira gondolunk, mint kísérletezés és gyakorlás, akkor felmerülhet a közvetett találkozás lehetősége. Vagyis egy rendező nagyjátékfilmje magán hordoz(hat) olyan tulajdonságokat, amelyeknek a BBS-ben készült rövidfilm előképe lehet.

Írásomban egy általam választott rendező rövid és nagyjátékfilmjének elemzésén keresztül kísérlem meg bemutatni, hogyan is működik ez a kapcsolat. Az egyes rendezők életművében a rövid és a nagyjátékfilm közötti összefüggés mértéke eltérő lehet, s ezt mindenképp érdemes szem előtt tartani az elemzések során. Gazdag Gyula olyan rendező, akinél erőteljes összefüggéseket találhatunk. A továbbiakban A válogatás (1970) című rövidfilmjén, valamint A sípoló macskakő (1971) című nagyjátékfilmjén keresztül azt vizsgálom, hogy egy rövidfilm mennyire lehet előképe a későbbi munkának.

„Vendégünk lesz egy pesti beatbanda.” (A sípoló macskakő). A filmek megtekintése után az első összefüggés, amit megállapíthatunk, a jelentős tematikai kapcsolat a két film között. Először vegyük sorra, miben is áll ez a tematikai párhuzam. Mindkét film foglalkozik az ifjúság és a „hatalom” közötti ellentétekkel, a paternalizmussal, a kulturális és életkori különbségekből fakadó „kommunikációs zavarral…” Mindezeknek a tartalmaknak a megjelenítése jobbára csak a felszín, hiszen ha alaposabban megvizsgáljuk a filmeket, belehelyezve az adott filmtörténeti, politikai közegbe, akkor azt tapasztaljuk, hogy valami sokkal általánosabb jelenségről van szó, mint egy működésképtelen építőtábor vagy egy válogatási bizottság túlzott bürokratizmusa és „korrupciója”. A Válogatás kerettörténete: egy üzem KISZ szervezete beatbandát keres. A rádiófelhívásra jelentkezők (eredetileg 95 zenekar) és a hatalmat képviselő válogatási bizottság közötti beszélgetésekből kiderül, milyen elvárások léteznek az ellenkultúrát képviselő generációval szemben.[1] Gazdag Gyula a film szerkesztésével kapcsolatban azt nyilatkozta, hogy igyekezett a bandák fellépéseit rövidre fogni, és azokat a részeket hosszabban bemutatni, ahol a válogatási bizottság kifejti álláspontját.[2] Ezekből a hosszabb részekből jól látható, a bizottság hogyan manipulálja a fiatalokat és a banda kiválasztása körüli eseményeket. A legjobb példa a manipuláció alátámasztására a KISZ-titkár, aki egy beszélőfejes jelenet során a következőket mondja: „Ezt a KISZ tagjaim előtt nem mondom, hogy nem szeretem a beatet, de majd ezt is kibírjuk valahogy.” Ez a jelenet a szituáció megrendezésének, rögzítésének, egyetemesebb tartalommal való megtöltésének szándékát is alátámaszthatja, valamint a hatalom és az „alávetettek” viszonyát, ahogyan a kompromisszumok létrejönnek a felek között. Ennek alapján a Válogatás a szocialista társadalom működésének bizonyos aspektusait képes feltárni.[3]

A Sípoló macskakő hasonló módon működik: a hétköznapi helyzet bemutatásával sokkal átfogóbb jelenségről mond kritikát, mint egy működésképtelen építőtábor. Egy építőtábor, ahol nincs munka – ez a film alapkoncepciója, valamint ez hétköznapi szituáció is. Gazdag Gyula korábbi filmjei sokkal improvizatívabb jellegűek. Nem lehetett biztosan tudni, hogy az újságcikk vagy rádióműsor alapján szerveződő szituációknak mi lesz a végkimenetele, így a hétköznapiságuk még „hétköznapibb”, hiszen a hétköznapoknak sincs előre megírt precíz forgatókönyve.[4] A Sípoló macskakő ezzel szemben szinte teljesen hű a forgatókönyvhöz, nem egy működő, létező építőtáborban forgatták, az amatőr szereplőket pedig instruálták.[5] Mi következik ebből? A Sípoló macskakő cselekménye forgatókönyv alapján épül fel, ezért talán jobban képes egy társadalmi struktúrát modellálni, s ezt a film parabola jellege is mutatja, ami  az 1968 után kiábrándult szocialista tábor hangulatát remekül modellálja az építőtábor metaforáján keresztül. Kiváló példa a működésképtelen, kiábrándult légkör érzékeltetésére, amikor a táborparancsnok kihirdeti a szabályokat és a napirendet. A tóban nem lehet fürödni, mert trágyázva van, s ha a fiúknak melegük van, álljanak be a zuhany alá, de azt sem sokáig, mert lajtos kocsival kell hozni a vizet. Hasonló dolgokkal találkoznak a hazaküldött srácok: a vonaton nem nyílik az ablak, s noha az ajtót ki lehet nyitni, ám az meg mindig becsukódik. Mindezek egy kisszerű, működésképtelen világ képzetét keltik – ehhez kapcsolódik a film címét adó motívum, a sípoló macskakő is.

 

 

A beatgeneráció és az idősebb „vezető réteg” között feszülő ellentéttel találkozhatunk mindkét filmnél, csakhogy ezek az ellentétek adott esetben többről szólnak, mint pusztán a generációk közötti kommunikációs zavarról. Olyanok ezek a jelenetek, mintha a legegyszerűbb, leghétköznapibb szituációkkal leírható lenne, hogyan „nem működik a világ”. Gazdag Gyula első két dokumentumfilmje (Hosszú futásodra mindig számíthatunk, A válogatás) esetén törekedett a dolgok hétköznapi ábrázolására,[6] a lehető legkevesebb beavatkozással történő forgatási körülmény kialakítására. Mindennek lényegét úgy lehetne tömören megfogalmazni, mint a kamera „passzív jelenléte”.[7] S ez átvezet minket a tematikus megközelítéstől egy formaszempontú megközelítéshez.

Gazdag Gyula kezdeti alkotói periódusa egybevág az 1969-ben közreadott Szociológiai filmcsoportot! kiáltvánnyal. „A kiáltvány és a kiáltvány szellemében készült filmek az igazságot stilisztikai alakzatok segítségével feltáró, az intellektusra vagy a morálra apelláló művészi gyakorlat mellé (pontosabban ahelyett) a direkt közvetlen valóságábrázolás lehetőségét állítják.”[8] Mindkét film másként viszonyul ehhez a direkt közvetlen valóságábrázoláshoz. A válogatás nyilvánvalóan közelebb áll a program szellemiségéhez, de a Sípoló macskakőben is találhatunk olyan elemeket, amelyeket ide kapcsolhatunk. A válogatás valóságábrázolása cinema verité és cinema direct módszerek alkalmazásával történik, a Sípoló macskakőben már csak helyenként jelennek meg olyan képek, amelyekre azt mondhatjuk, hogy cinema direct színezetűek. A Válogatás telefonbeszélgetés jelenetében a KISZ-titkár reflektál az éppen készülő film technikai körülményeire: „Lényegében, amit itt beszélgettünk azt filmre vettük…” A bandák meghallgatása előtt az álláspontok meghatározásánál a KISZ-titkár többször belenéz a kamerába, illetve előfordul, hogy a mikrofon belelóg a felvételbe. Ezek mind a cinema verité eszközei. A Válogatás cinema direct színezetű felvételei a zenekarok fellépésekor rögzített meglesett, ellesett pillanatokhoz kötődnek. A zenekari produkciók alatt a kamera, legtöbbször közelképekkel, arckifejezéseket rögzít, mintha ezzel ábrázolná azt, amit nem lehet kimondani. A zenekarok részéről olyan arckifejezéseket láthatunk, amelyek leleplezik a művi szituációt: az egész meghallgatás csak a formalitás, nincsen tétje. A zenekarok nem lelkesednek a kompromisszumokért, a zsűri néhány tagja, pedig nem is a produkciókat figyeli, és így adja le a voksát, illetve így pontozza a zenekarok teljesítményét. A kamera megfigyelő pozíciója ezeknél a jeleneteknél érhető a leginkább tetten.

A Sípoló macskakő szintén tartalmaz cinema direct színezetű felvételeket, ezeket főként a táborban játszódó jeleneteknél láthatjuk. A kamera a Válogatásból ismerős megfigyelő, passzív jellege hogyan jelenik meg a nagyjátékfilmben? Mindezt a film ötletes dramaturgiai megoldással éri el: nem megy bele a szereplők mélylélektani elemzésbe, nem ismerjük meg részletesen a lelki alkatukat. Két csoport „mozgását”, interakcióit láthatjuk, a két csoport között pedig a fiatal tanár figurája (Dienes) egyfajta ütközőpont, hiszen valamelyest mindkét oldalon áll.[9] Azzal tehát, hogy a film távolságot tart a „pszichologizálástól”, passzív pozíciót vesz fel, amely alkalmassá teszi a megfigyelésre. Az egyik rövidfilmhez kapcsolódó módszer a passzivitás és megfigyelés.

A Válogatás tárgyalásánál már előkerült a közelképek szerepe, pontosabban az arcközeli. Ezt a plánt a Sípoló macskakőben is megtalálhatjuk, természetesen kisebb változtatással. Az arcokon pásztázó kamera nem valami olyasmit akar közölni velünk, amit nem lehet kimondani, hanem a kimondottnak a megerősítésére alkalmazzák a közelképek leíró jellegét, a pillanat ellesettségét. A kiábrándultság érzet, a „logikátlan” környezet a cselekmény több pontján megfogalmazódik. A legerősebben akkor szembesülünk vele, amikor a francia srác megérkezik, és nem érti, hogyan működnek pontosan a dolgok. A diákok folyamatosan csalódnak környezetükben; az expozícióhoz képest rendkívüli nagy a kontraszt hangulat terén; egyetlen dolog jut nekik a csalódottság feloldására: a „pesti beatbanda.” Ennek a gondolatnak a megfogalmazása arcközelikben a film zárójelenete előtt figyelhető meg, amikor a zászlófelvonás alatt merev tekintettel állnak a diákok, és a kamera lassan elhalad mellettük.

Gazdag Gyula kezdeti alkotói periódusában több párhuzamot is találtunk a filmek között. Nyilvánvalóan ahhoz, hogy sokkal részletgazdagabb képet kapjunk, az egész életműre kiterjedő elemzést kellene végrehajtani. A legfőbb párhuzam a korai alkotói periódusban a tematika és a gondolatiság, valamint a „passzív kamera” és a közelképek hasonló alkalmazása terén mutatható ki.

Remélhetőleg e néhány aspektus elemzésével körvonalazódott egyfajta rokoni kapcsolat a rendező első nagyjátékfilmje és annak a Balázs Béla Stúdióban készült előképe között.

_________________________________________________________________

 
Felhasznált irodalom

Fonyódi Péter: Beatkorszak a pártállamban. Budapest, XX. század Intézet, 2003.

Gelencsér Gábor: A Titanic zenekara. Budapest, Osiris, 2002.

Gelencsér Gábor: Az eredendő máshol, Budapest, Gondolat, 2014.

Zsugán István: „Passzív” kamera? Beszélgetés A sípoló macskakő alkotóival. Filmkultúra, 1972/1. 5–13.



[1] A korszak „beatéletéről” ld. Fonyódi Péter: Beatkorszak a pártállamban. Budapest, XX. század Intézet, 2003.

[2] Gazdag Gyula korai dokumentumfilmjei kapcsán azt nyilatkozta, a szerencse fontos részét képezte annak, hogy ezek a filmek így alakultak. (Zsugán István: „Passzív” kamera? Beszélgetés A sípoló macskakő alkotóival. Filmkultúra, 1972/1.)

[3] Talán ez is hozzájárult a film 1982-ig tartó betiltáshoz.

[4] Vö. 150.000-es keret

[5] Forgatási körülményekről részletesen ld: Zsugán, i. m.

[6] Vö. a cseh új hullámmal, illetve Forman és Passer filmjeivel.

[7] Vö. Zsugán, i. m.

[8] Gelencsér Gábor: A Titanic zenekara. Budapest, Osiris, 2002, 199.

[9] Dienes figurájáról részletesen ld. Zsugán, i. m.

 

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322