A folkénekes magányossága – Joel & Ethan Coen: Llewyn Davis világa
2014. 05. 15. • Soós Tamás |
Az Egy komoly ember után újfent réteg- és nem kifejezetten szórakoztató filmet forgatott Joel és Ethan Coen. A hatvanas évek amerikai folkszcénájában játszódó Llewyn Davis világa viszont nemcsak azoknak lehet élvezetes, akik kívülről-belülről ismerik a korszakot és tűnődő zenéjét: a fivérek a sikertelen, de meg nem alkuvó művész nehézségeiről komponáltak egy törékeny filmdalt. MOZI
Llewyn Davis világa
(Inside Llewyn Davis)
amerikai-francia filmdráma, 105 perc, 2013 (16)
rendezte: Ethan Coen, Joel Coen
írta: Ethan Coen, Joel Coen
fényképezte: Bruno Delbonnel
producer: Ethan Coen, Joel Coen, Scott Rudin
szereplők: Oscar Isaac, Carey Mulligan, Justin Timberlake, John Goodman, Garrett Hedlund, Adam Driver, F. Murray Abraham
forgalmazó: Vertigo Média Kft.
bemutató dátuma: 2014. május 15.
Elrabolhatja, vagy meg is gyilkoltathatja feleségét, csenheti el más csecsemőjét, és szemezhet a fátum marhataglózó pisztolyával: bármire is vetemedik, ismerjük jól a coeni kisembert, más nevén a közönséges balekot, ki rendre elköveti az emberiség mindkét hibáját. Vagy a szokás, a rutin szerint teszi a dolgát, vagy pedig megunva a mindennapok pepecselését, az egyről a kettőre (nem) haladást, nagyra gondol és nagyot is markol, de hát tudjuk mi lesz annak a vége, mindig ugyanaz, Coenéknél például mindközönséges vérfürdő, mészárszék. A színtiszta ostobaság az, ami egyrészt nagyon is emberi, másrészt a Coen-filmek motorja, és amire az amerikai alkotópáros többnyire két narratívát szokott felfűzni: a harsány screwball komédiát, és a bűnfilmet annak mindenféle leágazásával neo-noirtól gengszterfilmig. A Coen-életmű dinamikáját a szélesebb publikumnak szánt vígjátékok és az azoknál lényegesen viccesebb, abszurd véletlenfüzérekből szőtt bűnmozik váltakozása adta, egészen az Egy komoly emberig. Csak első blikkre tűnik pusztán fanyar zsidóviccnek a fivérek 2009-is mozija (bár már annak is léptékekkel jobb, mint az ártalmatlan Bérgavallér), valójában a gondviselés hiányáról, a magára hagyott ember szerencsétlenségéről mesél a Coen-művekben szokatlanul drámai módon. Mikrokozmoszépítő precizitássá szelídült a nevettető kedv: ahelyett, hogy karaktereik kontúrját túlhúzva önparódiává rajzolnák el azokat, inkább a hatvanas évekbeli kertvárosi zsidó család kulturális és élethelyzetét szemléltetve lesték meg, milyen az, amikor sajnálhatóan kisszerűvé formálják a balsors csapásainak kirakott főhősüket.
A dinamika ettől még marad, csak hárompólusúvá szélesedett a játéktér – jelenti be a Llewyn Davis világa, amely az Egy komoly emberből feltörő szerzői hangot adja egy hatvanas évekbeli énekes szájába. Mostantól a Coen-márkát adó zsánerrevíziók (A félszemű) és a hóbortos vígjátékok (Dől a moné) után a komolyabb húrokat pengető, egyelőre erősen melankolikusnak tűnő mozik is beszállnak a sorba. Llewyn Davis konkrétan a Greenwich Village-ben bimbózó folkszíntérhez hangolja a húrjait, mikor megpillantjuk az erősen fátyolosra szűrőzött, puha fényben fürdetett nyitóképen, éppen a Village később legendássá vált Gaslight Caféjában énekel szólólemezéről, az Inside Llewyn Davisről. Kissé ernyedt atmoszférájú, de érzéssel töltött számai hiába képviselnek nívót, nem fogy az album, és a menedzsere is ott vágja át, ahol tudja: a zeneipar sem olyan rigorózus még, mint bő évtizeddel később, tán a szerződése sincs lepapírozva. Davis sokfelé barangol, de azért a háttérdíszlet mindig ugyanaz: lepattant kanapé, elegáns kanapé, koszos padló váltja egymást, és mindegyik kanapétulaj szeretne tőle valamit. Jean, a barátjának barátnője például abortuszra kér pár száz dollárt, ha már Davis feltehetőleg felcsinálta, az entellektüel profok meg a vacsoraasztalnál játszatnák, mikor kedvük tartja, ha már náluk száll meg pár napra.
Davis viszont csak egyet szeretne: befutni, de nem azért, hogy jöjjön a hírnév, s vele a mutatós lányok (hol van még ekkor a rockgroupie-k aranykora?), hanem hogy megéljen a munkájából, a folkzenélésből. Mert lehet jellemhibás fráter, aki lenézi a társadalomba betagozódó embereket, de mégis folyvást tőlük kuncsorog pénzért és kanapéért, attól még Llewyn elsősorban professzionális zenész, aki úgy hisz saját művészetében, mint Anton Chigurh, a pszichopata gyilkos a végzetben. Csakhogy ezzel a hitével egyedül van (nem számítva a terhes Jeant, aki szintén hisz benne, s bár pokolba kívánja, ez talán a kóborló Llewyn iránt ápolt, beteljesületlen romantikus érzéseiből fakad). A sors veri, a szerencse kitér előle, csak az időjárás nem, mely kitartóan vizel az arcába. Ha akad szimbólum a filmben, az nem az Odüsszeusznak nevezett, Llewyn útját kasul keresztező macska, hanem a színvilágot szürkészöldre festő időjárás. Amikor Davis kiballag Bud Grossman chicagói klubjából, és tépázzák, szaggatják a zéró Celsiusok, az évek óta próbálkozó, de a sikert nem lelő zenész pedig megfáradtan veti oda, hogy fáradt, milyen fáradt, akkor kénytelenek vagyunk belátni: Llewyn, mint névrokona, Llewelyn a Nem vénnek való vidékből, a fátummal hadakozik. Nincs mit tennie, nem nyerhet, mert hol pechje van, hol meg a saját sorsát rontja, mint minden coeni közembernek. A Coen-fivérek filmje az átlagművész emberpróbáló, jellemőrlő küzdelmének melankolikus látlelete: egy szomorkás dal arról, hogyan ismeri fel saját korlátjait egy tehetséges, de nem kiugróan zseniális zenész.
A rendezőpáros, amelyik zsánerátirataiban többnyire tipikusan amerikai mítoszokat forgat ki a helyéről, most univerzálisabb témához nyúl. S bár a kulisszát ez szolgáltatja, nem a hatvanas évekbeli folkszíntérre terhelődik a hangsúly, hanem a mindenkori művész vágyálmára, a sikerre, amelyet boldog-boldogtalannak kioszt a mozimitológia. Pedig valójában teljesen más művésznek lenni, mint ahogy azt a filmek – még az olyan alkotói válsággal foglalatoskodó és azt végül önreflexív alkotássá oldó filmek, mint a 8 és fél is – sugallják. Mert csak ritkán és csak egyeseknek jár beteljesüléssel, a többségnek csak az átlagélet megtagadása, a kívülállás magánya, a romantika nélküli, folyamatos próbálkozás jut. Konokság kell hozzá, még ha ez önfejűséggel, egoizmussal is jár (Llewyn jellemrajza kiegyensúlyozott: kitartása és énközpontúsága egyenlő arányban érvényesül). Llewyn nem akar betagozódni, de közben mégsem csak kockákból és kívülállókból áll a világa; ő csak szimplán nem akar hétköznapi életet, és nem akar kompromisszumot kötni. Mikor Grossman felajánlja neki, hogy vegyen részt a most szervezendő triójában, Llewyn a kommerszt és a sikert utasítja vissza: a valódi zeneproducerről mintázott Grossman ugyanis 1961-ban, a film jelenidejében hozta össze a később óriássikereket begyűjtő Peter, Paul & Mary folktriót. Grossman a valóságban is meghallgatta Dave Van Ronkot, akinek alakjáról – vagyis inkább zenéjéről – a címszereplőt mintázták, de nem találta elég kommersznek Ronk bluesközeli, kesergő hangzását.
A filmbeli Grossman is megérzi, hogy Llewyn Davis személyisége igazán duóban működne (nemrég még pont ott bontakozott ki), mert bár dalai erősek, mégis hiányzik belőle az amúgy szintén 1961-ben felbukkanó Bob Dylan zsenije. Davis zenéjének megítélésekor persze vékony sávon egyensúlyozunk, hiszen megszoktuk már, hogy a zenés filmekben az átlagos zenészek is tehetségesnek vannak eladva, megítélésük tekintetében pedig a filmbeli reakciókkal kell azonosulnunk. Coenék viszont több Van Ronk által énekelt folkszámot (Hang Me, Oh Hang Me; Fare Thee Well) is rápakoltak a roppant izmos soundtrackre, amit ráadásul az a T Bone Burnett – egykoron Bob Dylan turnégitárosa – állított össze zenei producerként, akinek neve A nyughatatlan és az Őrült szív után garancia a minősége, és a Coen-testvérekkel is dolgozott már együtt (A nagy Lebowski, Ó, testvér, merre visz az utad?). Burnett híres arról, hogy a színészekkel élőben énekelteti a dalokat, a Llewyn Davis világában viszont még ennél is továbbmegy Coenékkel, és komplett dalokat simítanak a film szövetébe. Autentikus, nyers, mégis melódiadús így a hangkép, csak a főszerepet játszó Oscar Isaac orgánumából hiányzik a karc Van Ronkéhoz képest.
Habár Coenék talán leglehangoltabb filmje a Llewyn Davis világa, a hatvanas évekbeli amerikai könnyűzenéről betárazott háttérismerettel némi humort is nyújt, hiszen akkor érthetővé válnak olyan cseprő utalások, mint hogy közlegényként emlegetik Elvist (mivel első sikerei után besorozták, felfedezője és menedzsere pedig Az Ezredes névre hallgatott, bár címét egy választási kampányban való közreműködéséért kapta). A coeni fekete humor viszont nem teszi tiszteletét a filmben, csak a nézői elvárások pimasz kiforgatásában lelhetünk rá: a történetet középen kettészakító, napokig tartó autóút elnyújtott, elaprózott ábrázolásában (és a háziszínész John Goodman felbukkanásában), amely nemcsak zsákutcát nyit a sztoriban, de a monotonitást, az unalmat hangsúlyozza – a coeni szubverzió tanpéldája. A Llewyn Davis világa ezzel együtt sem nagy film, sőt pechjére erősen rétegmozi (jobb példa nem kell rá, minthogy fél éves csúszással kerül magyar mozikba, miután Budapest Film ejtette a decemberi bemutatót), de mégis általános érvényű, keserű, és tetszetős mondanivalót sugall.
Egy jelenés erejéig pedig még Bob Dylan is felbukkan benne. Igaz, csak egy színész megformálásában.
Kapcsolat
Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322