A magyar mozik több mint egy éve tartják műsoron a Teljesen idegenek című olasz filmet, amelyben hét barát összeül vacsorázni, és megfogadják, hogy a vendégeskedés során a mobiltelefonjukra érkező minden hívást és SMS-t közösen fogadnak. A játék ugyanolyan veszélyesnek bizonyul, mint amilyennek elsőre tűnik, és az este folyamán több sötét titok derül ki, több botrány pattan ki, a felek pedig sokkal több mindent tudnak meg egymásról néhány óra leforgása alatt, mint az addigi évek során.

Paolo Genovese alkotásának most kihívója akadt, hiszen A vendégek egészen hasonló szituációt bont ki, aminek köszönhetően ezúttal is jóllakathatjuk a bennünk élő voyeurt. A filmnézés lényege eleve a kukkolás, ami a Teljesen idegenekhez és A vendégekhez hasonló művekben még tovább fokozódik, mivel egyetlen lakáson, sőt a játékidő nagy részében egyetlen szűk szobán belül leshetjük ki szinte testközelből hőseink titkait.

S hogy legyen mit kilesni, arról szerencsére A vendégek író-rendezője, Sally Potter is gondoskodik. A Teljesen idegenek átlagembereitől eltérően ezúttal a felső tízezer tagjai közt járunk. Egy frissen előléptetett politikusnő hívta meg magához bankár, professzor és egyéb értelmiségi barátait, hogy megünnepeljék a nagy eseményt: Janetet pártja első emberévé választották.

Hogy a vendégség során nem minden a tervek szerint alakul, azt a néző már a főbb események előtt bemutatott flashforwardból is sejtheti (Janetet láthatjuk szemszögbeállításban, amint felzaklatva nyit ajtót valakinek, majd pisztolyt szegez rá), és csakhamar az elegáns londoni lakásban egybegyűltek minden tagja azon van, hogy ellopja a show-t a frissen kinevezett politikusnő elől.

Hogy miért viselkedik olyan furcsán Janet férje, Bill, és miért fest úgy, mint egy kipukkant lufi, hogy miért olyan izgatottak Martha és Jinny, a leszbikus pár tagjai, s hogy miért olyan zaklatott a felesége nélkül érkező jóképű bankár, Tom, nagyon jó ritmusban derül ki. Sally Potter alkotása olyan, mint egy hullámvasút: rendszeresek benne az érzelmi csúcspontok, és amikor kiderül egy újabb hajmeresztő dolog, egy rövid ideig csak zuhanunk, hogy utána villámgyorsan érkezzen valami újabb meglepetés.

Potter az idő mellett nagyon ügyesen bánik a térrel is, mivel az egyetlen rendelkezésére álló helyszínt rendkívül jól tagolja. A lakásnak fontos szerepet kap az események fő színhelyéül szolgáló nappalija mellett a konyhája, a fürdőszobája, sőt még a hátsó udvara is, az alkotó ráadásul gyakran párhuzamos montázsban bontja ki, milyen izgalmak zajlanak éppen az említett helyiségekben.

A különböző szobák mind egy-egy minikatasztrófa otthonául szolgálnak, és szépen ki vannak osztva a hősök között. A nappali Bill fő bázisa, aki itt rakja fel egymás után teljesen szétesve a lemezeket, amely tevékenységből még a vendégek érkezése sem zökkenti ki. A konyha Janet birodalma, ahol párhuzamosan készíti elő a finomságokat a vendégségre és SMS-ezik titkos szeretőjével. A fürdőszobát Tom veszi be a legtöbbször: a férfi szinte azonnal berobban a helyiségbe, ahol folyamatosan igen gyanús dolgokat művel. Végül a hátsó udvaron Martha és Jinny élete fordul fel fenekestül.

Ezek a minikatasztrófák pedig nemcsak összeadódnak, de fokozatosan az is kiderül, hogy mindegyiknek van valami rejtett kapcsolata a tragédia főszereplőjén kívül valamely más jelenlévővel is, így a végére a titkok és sorscsapások hálózata úgy egymáshoz láncolja a vendégeket és a házigazdákat, hogy már mozdulni sem tudnak a nappaliból, egymás közvetlen közelségéből. A kirobbanó feszültségre pedig a film legelején látott flashforward kibontása teszi fel a pontot, amikor is a néző egy olyan váratlan fordulatnak lehet a tanúja, ami az addigi hullámvasút után egyenesen pofán csapja.

Az események sűrűségét (A vendégek játékideje mindössze 71 perc) az alkotás visszafogott színvilága ellenpontozza, a filmet ugyanis fekete-fehérben forgatták. De ha jobban megnézzük, rájövünk, hogy nem művészi monokrómot látunk, hanem inkább szürkét. Kifinomult árnyalatok helyett az értékvesztés és az elidegenedés szürkéje ez, ami tökéletesen kifejező hátteret nyújt egymást fojtogató hőseinknek. A film figurái közül szinte senkivel sem lehet azonosulni (talán csak Jinny érdemli ki egy kicsit a sajnálatunkat), amihez nagyon is jól passzol a kiüresedett színvilág, a szenvtelen szürke.

Érzelmi azonosulásra ugyan szintén nem alkalmasak, de van A vendégeknek két hőse, akiknek kívülálló pozícióját a néző felveheti. Janet barátnője, April és partnere, a német származású Gottfried felette állnak az egész zűrzavarnak, mivel – egyedüliekként a megjelentek közül – nem érintettek egyik botrányban sem, csupán folyamatos megjegyzéseikkel kísérik a történéseket. A két kibic pedig nemcsak rezonőrként szolgál, de ironikus idézőjelbe is teszi a komor eseményeket (April kommentjeivel tényleg ironizál, illetve mindig kíméletlenül rámutat a lényegre, Gottfried ellenben az egyetlen vidám színfolt, aki abszolút oda nem illő, a holisztikus gyógyászatot és az ezotériát éltető szólamaival képez ellentétet a dráma súlyával).

Az azonosulás hiánya miatt A vendégek sokkal kevésbé katartikus, mint a Teljesen idegenek, amelynek hőseivel és problémáikkal végig együttérzünk. Sally Potter frappáns kis műve sokkal inkább hűvös, tét nélküli intellektuális játék, amely azonban virtuozitásával így is pazar szórakozást nyújt a közönségnek.