Filmkultúra

A Magyar Nemzeti Filmalap magazinja

Poirot, az akcióhős - Kenneth Branagh: Gyilkosság az Orient expresszen

Amilyen gazdag Agatha Christie életműve és amennyire számosak és népszerűek a regényei alapján készült tévésorozatok, meglepő módon a krimi nagyasszonyának munkái olyannyira elhanyagoltnak számítanak a mozifilmes adaptációk terén. Most mégis nem más, mint a Shakespeare-színészből rendezővé avanzsált Kenneth Branagh állt elő eggyel. MOZI
 
Gyilkosság az Orient expresszen
(Murder on the Orient Express)
írta: Agatha Christie regénye nyomán Michael Green
rendezte: Kenneth Branagh
fényképezte: Haris Zambarloukos
vágó: Mick Audsley
zene: Patrick Doyle
producer: Kenneth Branagh, Mark Gordon, Judy Hofflund, Simon Kinberg, Michael Schaefer, Ridley Scott
szereplők: Kenneth Branagh, Tom Bateman, Daisy Ridley, Leslie Odom Jr., Marwan Kenzari, Johnny Depp, Josh Gad, Derek Jacobi, Michelle Pfeiffer, Sergei Polunin, Lucy Boynton, Manuel Garcia-Rulfo, Penélope Cruz, Judi Dench, Olivia Colman, Willem Dafoe, Adam Garcia
gyártó cég: Twentieth Century Fox, Kinberg Genre, Mark Gordon Company, Scott Free Productions, Latina Pictures, The Estate of Agatha Christie
forgalmazza: Fórum Hungary
Bemutató dátuma: 2017. november 9.
 
Miközben több tévésztár egyenesen karriert épített arra, hogy Agatha Christie-feldolgozásokban szerepelt (lásd David Suchet Poirot-ját vagy a két Miss Marple-t, Geraldine McEwant és Julia McKenzie-t), addig a világ leghíresebb krimiszerzőjének műveiből készült sikeres nagyjátékfilmes adaptációkat egy kezünkön meg tudjuk számolni. A magyarázat erre nem túl bonyolult. Christie Poirot- és Marple- (vagy akár Tuppence és Tommy Beresford-) történetei nem alkotnak ugyan az egyes darabok nélkül hiányossá váló sorozatot, mégis olyan univerzumot hoznak létre, amit lehetetlen egy-egy alkotáson keresztül kibontani.
 
Ahogy egy rajongó sem áll meg egyetlen regénynél, miután elolvasott egyet a krimi nagyasszonyának munkái közül, úgy az általa teremtett legendás nyomozók sztorijainak is egyértelműen a televíziós sorozat az adekvát adaptációs formája a mozgóképes feldolgozások közül. Christie is egy-egy nyomozáson, így tulajdonképpen egy-egy epizódon keresztül építette Poirot és Miss Marple legendáriumát, a tévészériák pedig – már csak az ismétlődésre, vissza-visszatérésre épülő formátumuknál fogva is – sikeresen vették át ezt a stratégiát.
Nem véletlen tehát, hogy az a néhány Agatha Christie-mozifilm, ami világszerte ismertté vált, mind az írónő leghíresebb krimijei alapján készült, élén az 1978-as Halál a Nílusonnal vagy a Gyilkosság az Orient expresszen korábbi, 1974-es adaptációjával (az olyan, egy-egy fokkal kevésbé ismert Christie-művek mozis feldolgozásainál, mint A vád tanúja vagy A kristálytükör meghasadt, olyan színésznői personák kellettek a sikerhez, mint Marlene Dietrich vagy Elizabeth Taylor).

A rendező, Kenneth Branagh így annak ellenére nem kis kockázatot vállalt, hogy szintén az egyik legismertebb Agatha Christie-krimihez, a Gyilkosság az Orient expresszenhez fordult – a kockázatot ráadásul tovább növeli, hogy a korábbi, Sidney Lumet által rendezett, már említett feldolgozás a mai napig népszerű. A direktor kezére játszott, hogy a szóban forgó mű a maga több mint egy tucat, megközelítőleg egyformán fontos szereplőjével szinte kiköveteli a sztárparádét, amit Branagh (Michelle Pfeiffer, Penélope Cruz, Willem Dafoe, Johnny Depp, Judi Dench vagy Daisy Ridley bevetésével) ki is használt.
 
A sok főszereplő pedig a rengeteg ismert arc jutalomjátéka mellett esetünkben arra is lehetőséget ad, hogy széles tablóját mutassa be a társadalomnak – még akkor is, ha a harmincas évek letűnt társadalmáról van szó. Christie ugyanis úgy írta meg a regényét, hogy a szóban forgó tizennégy-tizenöt ember a társadalmi osztályok lehető legszélesebb skáláját képviseli: van köztük dúsgazdag arisztokrata, felkapaszkodott újgazdag, inas és komorna, katonatiszt, kereskedő, értelmiségi, bevándorló, művész stb. Ez pedig, ha átfogó társadalomkritikára nem is ad lehetőséget, arra azért mindenképpen jó, hogy a gyanúsítottakról és világukról sokkal többet tudjunk meg, mint amit egy leegyszerűsített nyomozás alapvetően lehetővé tenne.
 
A figurákat Branagh nagyjából el is találja, sőt a XXI. században megváltozott elvárások jegyében okosan változtat rajtuk (a diverzitás érdekében több nem fehér hőst használ, mint ahogy az eredetileg meg volt írva). A Shakespeare-rendezéseiben kifejezetten értőnek számító direktor azonban meglepő módon Agatha Christie-t teljesen félreérti (pedig a két világhíres angol szerző között sok a rokonság, az emberi motivációkat, a bűn lélektanát tekintve mindenképp, amire az írónő ráadásul sorozatosan felhívja a figyelmet azzal, hogy Shakespeare-től választ mottót vagy akár címet).
Branagh ugyanis Poirot-t és társait megpróbálja a felgyorsult, modern világ képére formálni – talán Guy Ritchie „steampunkosított” Sherlock Holmesát irigyelve meg, aki sikeresen talált utat magának a ma közönsége felé az akciófilm műfajában is. A Gyilkosság az Orient expresszen alkotója persze nem megy olyan messzire, mint Ritchie, de így is elkövet néhány olyan túlkapást, aminek a láttán vélhetően sok Agatha Christie-rajongó szisszent fel a moziban ülve. 
 

Az írónő sok művében szereti lassan, komótosan felépíteni a jellemeket és a környezetet. Nem történik ez másként az Orient expresszben sem, ahol nagyjából a mű harmadáig nem történik más, mint hangulatépítés és atmoszférateremtés, a fél Ázsiát és Európát átszelő vonat összehasonlíthatatlanul saját világának és utasainak megismertetése. A Lumet-féle verzió átveszi ezt a stratégiát, és mai szemmel nézve valóban kicsit vontatottan (de egyáltalán nem élvezhetetlenül) építkezik.
 
Branagh viszont taktikát vált, és rögtön nyitányként költ egy, az eredeti regényben nem szereplő jelenetet, hogy felpörgesse kissé a tempót. Az épp Jeruzsálemben időző Hercule Poirot, a világ leghíresebb detektívje így azonnal izgalmas keretek között, a Siratófal árnyékában, egy pap, egy rabbi és egy imám között igazságot téve bizonyíthatja be, hogy valóban ő a legjobb. A szóban forgó részlet ugyan teljesen ártalmatlan, és nem rontja el a filmet, ugyanakkor máris beszédesen árulkodik arról, mennyire nem érti a rendező Christie világát.
 
A tempót ugyanis teljesen felesleges felpörgetni: aki ismeri az Agatha Christie-regényeket, nemcsak pontosan tudja, hogy mire számítson, hanem egyszersmind ezt is várja el. Christie nyomozó hőseinek megvannak a maguk módszerei. Ez Miss Marple esetében a szemlélődést, a pontos pszichológiai megfigyelést jelenti, Poirot-nál pedig a tények kérlelhetetlen logikával történő átvizsgálását – méghozzá szigorúan meghatározott módon: egy kényelmes fotelben ülve, miközben csak a szürke kis agysejtek dolgoznak. Poirot csak egyszer szokott nagyot robbantani, a legvégén, amikor hallgatósága elé tárja a megfejtést; addig azonban az intellektuális kihívás, a rejtvényfejtés mellett az emberi viselkedés mintázatainak felfejtése a fontos, nem pedig az akciók.
 
Adott esetben ez persze ugyanolyan izgalmas, mint egy-egy adrenalindús üldözés vagy lövöldözés, de Branagh kishitű volt, és nem hitt a sikerben. Adaptációjában így, mintha csak a bombasztikusság lenne a cél, mindent megszoroz vagy hattal. Itt a vonat útját nem a nagy mennyiségű lehullott hó torlaszolja el, hanem kisiklik a jármű, sokkolva az egymás hegyére-hátára dőlő utasokat. Mrs. Hubbard nem a neszesszerében találja meg a gyilkos fegyvert, hanem a hátában, ami pedig a könyvben odamondogatás, az 1974-es moziverzióban pedig lökdösődés volt, az Branagh-nál lövöldözés – ráadásként pedig még egy igazi üldözéses jelenetet is kapunk, amelyben Poirot valódi akcióhősként veti magát a menekülő gyanúsított után. Azaz valami olyasmit csinál, amit a regényekből megismert kedvencünk sosem tenne.
 
Minderre lehetne az a magyarázat, hogy a rendező egy újabb célcsoporttal akarta megismertetni és megszerettetni a klasszikus hőst, de ezzel is mellélőtt, hiszen ennyi akció és vér közel sem elég a modern akciófilmekhez szokott közönségrétegnek. Kizárt dolog, hogy ezzel egy Branagh kaliberű művész ne lenne tisztában. Így sajnos felmerül a gyanú, hogy a főszereplő-rendező mindössze bele akart bújni a világ egyik leghíresebb detektívjének bajuszába, a további részletek pedig nem igazán számítottak. Ami nagy kár, mert a Branagh hiúságából adódó hibák miatt így elsikkad az, amit egyébként az alkotó jól ragadott meg a műben.
 
A legendáriumra való bájos célozgatás mellett (a cselekmény végén az alkotást összekötik a Halál a Níluson történéseivel) ilyen Poirot szigorú erkölcsi kiállása a zárlatban. Ez érdekes módon még az eredeti regényben sincs benne (az 1974-es verzióban pedig éppen ellenkező előjelet kap), pedig nagyon egybevágna a magándetektívnek szigorúan az igazságra törekvő, a csökönyösségig egyenes jellemével. Branagh viszont sajnos nem tudja olyan nagyszabásúan és örökérvényűen megfogalmazni a nyomozó végső morális aggályait, amiért cserébe megbocsátanánk a film korábbi hibáit. Az új, felesleges ráncfelvarráson átesett Gyilkosság az Orient expresszen színes-szagos képeskönyve így csupán azok számára igazán élvezetes, akik most találkoznak először Agatha Christie zseniális sztorijával.

Címkék

Cassell, sorozat, HBO GO, Oscar-jelölt, Transz, forgatókönyv, vizsgafilm, Antal Nimród, Kormákur, Jelenidő, Díjak, Visszanéző, vámpír, Filmrendező, Televízió, olasz film, KAFF 2017, Filmhét, Titanic, Oscar, Amszterdam, Vígjáték, Jeles, ELTE, Verzió, Filmtörténet, jelölés, építészet, Artmozik éjszakája, 60-as évek, Guinness, Hajdu Szabolcs, Horror, bagoly, Wegerer, Török Ferenc, Sopsits, krimi, Boyle, Retro noir, diplomafilmek, Maya Forbes, német film, Tóth Barna, Bertolucci, Ukrán film, Elek Dóra, Ősz Gábor, Kultfilmek, Valentino, Jéger, producer, Beatles, szörnyek, Inkubátor, Gauder, rassz, új magyar film, Nyár, Forgalmazói filmnapok, Csányi Sándor, , Kincsem, Művészetek Völgye, Anilogue, Jeff Nichols, francia film, finn filmnapok, Magyar film fesztiválszereplés, Cinefest 2016, thriller, monográfia, farkasember, Cseh Tamás, Herczeg Attila, Magyar Nemzeti Galéria, Dyga Zsombor, Cseh filmek, Amrita Sher-Gil, Filmalap-Filmarchívum, animáció, Tábor, disztópia, babona, Wajda, Berlinale, filmkritika, Tárlat, buli, Kino, zene, western, Diplomamunka, halálhír, Almodóvar, Carrie Fisher, 2. Magyar Filmhét, fantasy, Felújított filmek, Anilogue 2016, Tiszta szívvel, LuMu, Titanic Filmfesztivál, Szépművészeti, Örökmozgó, Fliegauf, Mark Ruffalo, Tinédzser, cikk, The Affair, Bill Condon, Netflix, Történelmi magánügyek, Cannes, Greengrass, Készülő film, Pixar, Jancsó, Kaszkadőr, Kvíz, háborús film, Sára Sándor, Filmnapok, báb, Love story, HBO, magyar sorozat, Röhrig Géza, Uránia, Interjú, Titanic 2017, Aranyélet 2., 1920, filmtörvény módosítás, MaNDA DVD, A hetedik Star Wars film, Dokumentumfilm, alkotó, Magyar Kultúra Napja, Észt filmhét, Szolnok, Tudományos filmek, Filmalap, DVD bemutató, doku, Tomit., Akadálymentesen, Cigánygyilkosságok, Aranyglóbusz, popzene, expresszionizmus, Gólem, dán,