Veszettül eredeti műre hiába számítanánk, és ez eddig még nem is probléma. Waugh példásan mondja fel csaknem egy évtizeddel ezelőtti filmjének paneljeit: egy rendezett életű férfi gondtalanság miatt rácsok mögé kerül, a frissen bűnözővé lett alak igyekszik életben maradni a családja bizalmán keresztül, odabenn pedig a sitt-hierarchia megismerésével vívja ki magának a tiszteletet.

Szó se róla, A góré legalább iszonyatosan feszesre rántja az alapfelállást. Nem panaszkodhatunk, a 2 órára duzzasztott játékidő 80-90 perce betyáros gengsztermoziként és thrillerként érvényesül. Jacob Harlont, alias Money-t (az Éjféli játszmából és a Trónok harcából ismert Nikolaj Coster-Waldau játssza őt szilajul, megfelelő keménységgel) egyszerre követi a narratíva a börtönbe vonulásakor és szabad emberré válásakor, afféle A keresztapa 2. stílben. Waugh mindkét szálról kimondottan markáns véleményt fogalmaz meg. Férfiasság-imágóról szónokol, helyesebben arról, hogy míg a sitten jobb lehántani magunkról jól fésült ficsúrábrázatunkat, és különböző „kocsik”, bandák, rasszok, érdekcsoportok feletti dominanciánk gyakorlásáért, de legalábbis a benti zsiványok tiszteletének kivívásáért oda kell sózni, az állatnak háttérbe kell szorítania az embert, addig kint, a független életben a 10 év során ránk ragadt fenyegető maszkulin-imázs csupán átok. A hagyományos rise and fall történetséma (felemelkedés és bukás) kétszálú érvényesülése jó ideig feszültséggel teli, újabb kérdéseket fogalmaz meg, több rejtve maradt tulajdonságot is megismerni enged a karakterekről, így kisiklásuk, fejlődésük vagy romlásuk téttel bír, jobbára átélhető.

Igaz, a rendező elmaszatolja néhány kulcsszereplő karakterrajzát, például a főhős társává váló Shotgun (Jon Bernthal jellegzetes arcberendezésével) dilemmája a bandázás és besúgószerepe között félúton hátrahagyott drámai lehetőség, valamint Money feleségének nyűglődése is bővebb kidolgozást érdemelt volna, A górét sokáig elcipeli a hátán a főalak nagyon erős jelenléte. Még a film atmoszférája miatt sem ildomos pironkodni. Leharcolt szövetségiek próbálnak ügyet göngyölíteni, porban hempergetett, vérben fürdő, súlyos fémrácsok mögé zárt bestiák egymásnak ugrása hivatottak színesíteni a börtönpoklot. Abszolút férfimunka ez, a nőknek ezúttal annyi szerep sem jut, mint Az elítéltben: az ottani férj-feleség viszony sablonos, de némileg érthető ábrázolása immár teljesen papírvékonyra redukálódik, az új elemként behozott apa-fiú szál kliséje ellenben rövidségében is hozzátesz a főhős motivációihoz. Láthatóan összetettebb thrillert igyekszik kihozni Waugh a régi alapokból. Párdarabként nemcsak a börtönuniverzumról akar többet mondani, de tovább is szeretné gondolni a zárkabeli harcok, alkuk szövevényét, és a kinti élet tarthatatlanságát ugyanúgy belefonja a sztoriba. Így első blikkre indokoltnak hat a gazdaságos 90 perc helyetti 2 órás meseszövés, olykor még az ellaposodás réme sem sodorja komolyabb veszélybe a filmet. Legalább tőmondatszinten fény derül az összes fontosabb figura jellemére, és ha esetleg becsúszik például egy ügyetlen flashback a centrális szerepet betöltő nyomozófiguráról, A góré készítőgárdája minimum próbálkozik, nem hagyja, hogy a néző legyintsen a hősökre, és unalomba vesszen a tengernyi bűnbonyodalom.

Mindeközben rendületlenül zakatol előre Money karriertörténete, Waugh egyre jobban hangsúlyozza a bűnből sarjadó falkavezér-mivoltot. Itt, szemben a nagyobb kvalitású, revizionista-szerzői bűndrámákkal, tradicionális mintákat követ a cselekmény, vagyis nyers erőre fókuszál az író-rendező, azt állítja, az alfahím-pozíció nemcsak kivívható, de egyenesen óvó szerepet tölt be, hovatovább, kibontakozásunk, valódi révbe érésünk záloga. Az olyan amerikai börtön-noirokkal szemben, mint az HBO-n sugárzott Aznap éjjel, a szuperhím-státusz végül odakinn is kötelező az érvényesüléshez, nemcsak odabenn szilárdítja a karaktert. Ez a nyílegyenes, ha tetszik, jobbos-republikánus felfogás nem véletlenül épp az aktivizálódásról szóló thrillernek ágyaz meg a bukásról regélő noir hátrányára. Waugh a főszereplő rátermettségén keresztül elismeri, védelembe vehető a család, a kemény ököl rangot és szeretetet is biztosít. Realista attitűdről ilyenkor nem lehet szólni, ám A góré mellébeszélést nem tűrő, „ütsz vagy ütnek” világában egészen jól üzemel a gondolatkör. Ismét ugyanaz a téma kerül elő, mint Az elítéltben. Afféle börtöndrámai, de kevésbé intelligens, rétegzett Szalmakutyákként, bántó didaxist kockáztatva tradicionális „jó amerikai” értékek élveznek előnyt, már-már patrióta magabiztossággal harsogva az apaság, a nevelés, a dicső harcos-szerep, a nagyfokú állhatatosság, és nem utolsósorban a nehéz körülmények dacára is bekövetkező Siker lózungjait.

Jobban végiggondolva, A góré ebben a fénytörésben egy szikár modorú bűnös élvezet, annak pedig kimondottan jó, ám amint Waugh igazi drámát óhajt, dől a kártyavár. Sőt, a film utolsó 45 perce is a választott börtön-, illetve gengszter, thriller és krimi zsánerek ellenében dolgozik. Rendkívül zavarosak az utolsó sötét börtönügyletet a szövetségiek nyomozásával összehorgolni próbáló zárópillanatok, a befejezésre egyáltalán nem világos, ki kivel van, ki kivel húz ujjat és pláne, miért is teszi ezt vagy azt, így a rendező képtelen mederbe terelni a saját történetét, darabokra hullik az addig ígéretesen épülő történet. Noha megerősítést nyer Money az eredeti címben jelölt „shot caller” (tehát alfahím, bizniszben és ellenfelek kezelésében is jártas) oldala, Waugh – Az elítélt örömben fürdő szabadulás-snittjét ignorálva – végképp a börtönrácsok óriási, ingathatatlan fenevadjaként definiálja a főfigurát, nyomatékosan a gengszterimágóval azonosítja a Nagyságot, ennek bővebb árnyalásához azonban legfeljebb giccspercekre futja tőle. Az apjának levélben megbocsátó fiú, a gyerek focimeccsén örvendező anya primitívvé silányítják Money férfi-imidzsének mennybe menesztését, a „Senki nem bánthatja a családomat!” dörmögés pedig egyenesen a Halálos iramban-sorozat infantilis famíliamániájával vetekszik. A rendező ismét a régi nótát fújja, végül ugyanazt rágja szájba, amint 10 évvel ezelőtt. Ölni kell a szeretteink biztonságáért, férfinak lenni egyenlő a nyers barbársággal, ezt ráadásul szentesíteni javallott, világmagyarázattá emelni, és könnyekkel locsolni. Ilyenkor, a végső pillanatban üt vissza A góré fő tételének tarthatatlansága, nem a ritmusosra vágott, dörgősre hangszerelt előző másfél órában.

Tényleges, vérgőzbe merülő és az erőszak felsőbbrendűségét hirdető börtönthrillerért sóvárgóknak érdemesebb az S. Craig Zahler rendezte Brawl in Cell Block 99-ra voksolniuk, és akik netán többre vágynak holmi csépelésnél rögrealista, zsigerekig ható, pszichét ziláló börtöndrámára éhesen, John Hillcoat indulófilmjével, a Halott polgárok szellemével próbálkozhatnak. A góré mindkettőből egy kicsi, de sajnos nem elég.