Filmkultúra

A Nemzeti Filmintézet magazinja

Szivárvány a margón – Sean Baker: Floridai álom

Humanizmus a javából. A perifériára szorultak iránt óriási empátiával viseltető Sean Baker ezúttal sem hagyja parlagon heverni a kortárs independent drámák régi-új, de mindenképpen friss fogásait. MOZI

Floridai álom

(The Florida Project)
amerikai dráma, 111 perc, 2017
rendezte: Sean Baker
forgatókönyv: Sean Baker, Chris Bergoch
operatőr: Alexis Zabe
vágó: Sean Baker
zene: Lorne Balfe
producer: Sean Baker, Chris Bergoch, Kevin Chinoy, Francesca Silvestri
szereplők: Willem Dafoe, Brooklynn Prince, Valeria Cotto, Bria Vinaite, Christopher Rivera, Caleb Landry Jones
forgalmazó: ADS Service Kft.
bemutató dátuma: 2018. január 18.

Látszólag gyermekszemszöggel azonosít bennünket a Floridai álom, de ez csak részben stimmel. A Kool & The Gang Celebrationjével aláfestett, lila falat pásztázó nyitófőcím után útnak indul két lurkó, majd bepillantást nyerünk nemcsak az ő, hanem szüleik mindennapjaiba is. 2015-ös, csupán három iPhone 5S-sel forgatott szerzői csellengőfilmje, a Tangerine után a direktor ismét páriák sodródása köré építi mikrouniverzumát. Rögtön a felütés árnyalja kicsik és nagyok léttapasztalatait. Önfeledt vidámság és fásult átlagember-pillanatok válnak egymás társaivá: az erkélyről egy kocsi motorháztetőjére köpködő gyerekek szórakozása, majd a szüleik perpatvarából jó hangulatú duruzsolásába forduló epizód nem húz éles határt senki közé.

A Floridai álom egyik legnagyobb erénye éppen pártatlanságában rejlik. Bárki, aki az orlandói Disneyland árnyékában tengődik, egyenrangú. Mindenki különféle gondokkal vert, de ugyanúgy méltóságra érdemes. Baker nemcsak a szépséghibáikat emeli ki, tovább is megy. A nehéz sorsúak oldalpillantásaiban, parányi gesztusaiban feltáruló gyönyörűség számít. Akárkiből ki lehet hozni a legszebbet, függetlenül attól, éppen hogyan rekedt a posványába. Jóval több ez az Amerikai Álom svungos kritikájánál: Baker színekkel, impressziókkal, hangulatokkal mesél, sorsokat, életutakat tár fel. Hívogató külcsínű fagyizó, magasba emelkedő repülőgépmodellek halmában rögtön ott a karcos-piszkos motelkomplexum rögrealizmusa. Mintha a környezet valamiképpen a karakterek belső világát kommunikálná. A Floridai álom banális mozzanatokból építkező cselekménye azonban sosem veszíti el fókuszát a hatéves Moonee-ról és viharvert anyukájáról, a drogfüggő, egykori sztriptíztáncosnő Halley-ről. Rendezőnk persze nem takargatja, mennyi rosszat élnek át ők ketten, ám nála korántsem csak a válogatott passiók sorakoztatása zajlik. Baker olvasatában jóval inkább gyöngédség, intim odafordulás jelenik meg. Ő azt vallja, hiába bármennyi nélkülözés, az anya odaadóan, feltétel nélkül szereti a lányát, és bármit képes megadni neki a szűkös lehetőségek dacára.

Temérdek pillanatkép nyomatékosítja ezt. Essen szó sötétben, a szabad ég alatt, kietlen helyen ünnepelt születésnapról, a napi illatszeráruló robotba ékelt táncos vándorlásokról, lehetetlen vállat rántani a Floridai álom összes kockáját átitató szeretetre. Anya és lánya csiszolatlan gyémántokként fénylenek a hamuszürke, olykor fekete koromban. A film esztétikája olyan kortárs darabokat idézhet, mint a brit Clio Barnard 2013-as The Selfish Giantje, amely ugyancsak egyenlőségjelet biggyeszt gyötrelem és szórványos boldogság közé. Transzgresszív, prostitúcióban, káromkodásban, veszekedésekben, felemelt középsőujjban, bűzben, izzadságban pácolt miliője Larry Clark urbánus vagy szuburbán teen noirjaira (Kölykök, Genya), netán Gus Van Sant korai auteur-darabjaira (Mala Noche, Gyógyszertári cowboy, Otthonom, Idaho) hajaz. Tökéletes vizuális metaforák dúcolják alá jó és rossz, kín és jókedv egybefonódását – Baker szivárvány-totálkép elé illeszti a gyerekek soros derűjét, Alexis Zabe operatőr lírai realistaként napsugarakkal töri át a vigasztalan sötétséget és festi gyönyörűvé a bandukoló proletárok soros vignettáját. Ugyancsak az empátia jegyében cseng le a gyermeksereg pénztarhálása egy-egy jégkrémért: a Floridai álom szerint a csöppségek kalandként élik át a zord időket. Percepciójuk ugyan fejletlen, ám éppen tökéletlenségükben a legtisztább. Fogalomalkotásra képtelenek, sodródnak az árral, így üdvként veszik észre a színforgatagot; a moteltulajdonos irodai asztala alatti rést játszóházi kaland-átjáróként használják, önfeledten kacarásznak a nagyok mindennapjain. Ráadásul Baker nem ítélkezik, egyik oldalról sem mond fellebbezhetetlen kritikát. Objektíven szemléli a páriákat. Triviális pillanatokból csihol már-már a mágikus realizmus felé kacsingató varázslatot a Floridai álom. Legutóbb talán a Jim Jarmusch-féle Paterson merült el ennyire a Semmi ceremóniájában. Szedett-vedett turisták, latinók, veszekedő párok tengerébe ugrik fejest az operatőr kamerája – itt egy autó közelében lezavart, lökdösődésbe torkolló balhéra pillantanak a szereplők, ott egy használaton kívüli, valaha csodaszép, mára csak a kékre mázolt falak látványától tetszetős otthontalan épületre csodálkoznak rá naivan a kölykök. Szubjektivitásuk elképesztően fontos: Baker közel merészkedik hozzájuk, arcokon, testeken pihen, így a néző is a szereplők celluloid-társaként lélegzi be az orlandói kisrealizmus olykor hónaljszagú, olykor parfümillatú szinesztézia-aromáját.

Fly-on-the-wall dokumentarizmus, beavatkozástól mentes szerzői attitűd lép nászra az erős stilizációval. Szuperközelik, elmosódott fejbúbok kavalkádját ügyes érzékkel beemelt nagytotálok váltják, és a snittek egyszer sem hatnak kimódoltnak. Hihetetlenül autentikus minden, újfent remek analógiát kínálva fájdalom és nagyszerűség, bánat és mosoly feltartóztathatatlan örömtáncára. Baker éles szemű, hangsúlyosan vizuális alkotó, ugyanilyen vájt tekintettel pillant rá a gyermekek által realizált Kaland és a felnőttek életére telepedő Reménytelenség oppozíciójára. Óriási visszatérő képi motívumok utalnak erre – a felvevőgép egy alkalommal Halley gondterhelt arcát élezi át, pontosabban helyezi a beállítás előterébe, később Moonee reflektálatlansága kerül fókuszba szemben az édesanya újabb tirádájával. Homályos és tiszta snittek reakcióiból születik karakterdráma. Neorealista stílű a karakterek lődörgése, francia újhullámos tradíciókból merít a rengeteg plen airben rögzített, szabadságot tükröző vágókép, miközben Baker örökké jelzi, anti-Disney lányregénye cseppet sem játék és mese. Anyák kapnak hajba, apa és fiú verbális pengeváltása figyelhető meg egy bútorpakolás során, plusz a Floridai álom proliromantikáját nagyban árnyalja több beállítás-ellenbeállítás/ ellentétező szcéna ötcsillagos szállodák és ál-színpompa kontrasztjáról, de az éhező, pénztelen Halley züllése is a kényelmetlen reáliák felé tolja az összképet. Bobby, a moteltulajdonos (Willem Dafoe kiváló alakításában) rezonőrként vonul át a színen: bölcs mentoralakként, pártatlan figyelőként tölti be az eseményeket biztonságos zugból leső közönség alteregószerepét.

Baker üzenete a csillogó látszatbirodalom kontra gyötrelmes valóság Tangerine-téziséről a fináléban nyeri el igazán ütős jelentését. Hollywood, gúnynevén Tinseltown talmi hamupipőkei vesszőfutása után most a Walt Disney nyomán elnevezett szórakoztatóipari komplexum árnyoldala tárul fel. (Kivált, hogy az eredeti cím, a The Florida Project nemcsak e látványosságra, de egyszerű, leharcolt környékbeli lakóövezetekre is reflektál.) Gyermek- és felnőttproblémák frontális ütközése zajlik az utolsó pillanatokban, a szociodrámába illő gyermekvédelmi szál és az örök lánybarátok, Moonee és Jancey végső iramodása bizonytalan végkimenetellel kecsegtet. Merész, ámde indokolt stilisztikai váltást eredményez a korábbi, 35mm-es nyersanyagra vett történések iPhone 6S Plus-képanyagra cserélése. Leomlanak az addig biztonságosnak hitt anya-lány kapcsolat védőfalai, a gyermeki szabadság helyébe a szorongató valóság lép. A Hamupipőke-kastély felé való rohanás megannyi kérdőjellel bocsátja útra a gyerekhősöket – sorsuk bármilyen irányba fordulhat.

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322