A világ összes pénzére most már biztosan úgy fogunk emlékezni, mint Kevin Spacey utolsó, soha be nem mutatott filmjére. Arra, amit Ridley Scott még ugyanabban az évben kihozott volna, mint a Prometheus retrózó folytatását, az Alien: Covenantot, de közbeszólt a hollywoodi zaklatási botrány, amely Harvey Weinstein után Kevin Spacey karrierjének is véget vetett, pedig előtte a stúdió erőteljes reklámkampányt folytatott azért, hogy 17 évvel az Amerikai szépség után újabb Oscar-szobor kerüljön fel a színész polcára. A botrány, úgy tűnt, A világ összes pénzét is kiírja a versenyből, és nemcsak az Oscar-esélyes filmek kedvenc premieridőpontjáról, a késő őszi bemutatóról csúszik le, de talán el sem jut a mozikba, mint Louis C.K. friss rendezése, az I Love You, Daddy. Valószínűleg ez is történt volna, ha nem Ridley Scott rendezi a filmet, aki 80 fölött is elképesztő munkatempót diktál magának, és így hetek leforgása alatt megoldotta a helyzetet: felhívta Christopher Plummert, akinek eredetileg szánta a szerepet, de akit a stúdió nyomására lecserélt a Kártyavár sikere révén a pályája sokadik csúcsára kerülő és így több nézőt vonzó Kevin Spacey-re, és 9 nap alatt újravették a milliárdos, Paul J. Getty 22 jelenetét. A Spacey-vel készült verzió nem kerül moziba, se a DVD-kiadás extrái közé – talán majd kutathatóvá válik évtizedek múlva, amikor már filmtörténeti értéke lesz a kópiának.

Hogy a mozikba került verziónak milyen értéke van, azt már nehezebb megmondani. Erre A világ összes pénzére ugyanis biztosan nem fogunk emlékezni, annyira semmitmondó, annyira érdektelen – de természetesen nem Christopher Plummer miatt. Ő tökéletesen hozza, amit elvárnak tőle: a megkeseredett milliárdost, aki nem hajlandó kifizetni a váltságdíjat az elrabolt unokájáért, mert a fogához ver minden pennyt, és különben is, ha elkezdene fizetni, a végén még a másik 13 unokáját is elrabolnák. Plummer bravúrt abszolvál: egyenlő mértékben tűnik zsugori pénzembernek és a családjához visszataláló nagyapának, hogy aztán kifogjon rajta a forgatókönyv, és az ambivalens felvezetés után mindössze szívtelen Dagobert bácsiként fukarkodja végig a filmet. Pedig ha A világ összes pénze találó és eredeti portrét vázolt volna most, az oligarchák korában a kielégíthetetlen kapzsiságról és a mindent felzabáló pénzéhségről, az egyik legaktuálisabb hollywoodi film lehetett volna. De David Scarpa írónak csak a közhelyek jutottak eszébe a gazdagságról: a beteges spórolás, a nagyzási hóbort, ahogy Hadrianusnak képzeli magát a hetvenes évek leggazdagabb embere, és az örök magány, amiben a kastélyuk üres folyosóira zárva tengeti az életét.

Ridley Scottnak vannak azért fanyar poénjai: az egyik jelenetben az öreg milliárdos beadja a derekát, elmegy tárgyalni és talán a pénzt is kifizetni, de kiderül, nem a fiút vásárolja vissza, hanem egy újabb festményt a műkincsgyűjteményébe. Paul J. Getty műalkotásokkal veszi körül magát, szobrokkal, festményekkel ápol barátságot, hozzájuk és róluk beszél, mert az emberekben mindig csalódott, de úgy érzi, a tárgyakban nem lehet. Aligha világrengető felfedezés ez a milliárdosról, akinél folyton kölcsönért kopogtatnak, de a játékidő további részében még ilyen mélyre sem ás Scott, aki a fináléban a B-filmek egyik legsúlyosabb kliséjét is képes elsütni, és pimaszul, trágárul kioktatni a gonoszt, hogy elégtételt érezhessen a közönség: igen, az érzéketlenek megbűnhődnek, a bűnözőket utoléri az igazságszolgáltatás keze, a világ rendje helyreáll. Hiába tűnik úgy az elején, a film nem érti és érteti meg, sokkal inkább elítéli a milliárdost, akihez így – zaklatási botránytól függetlenül – bizony jobban illett volna Kevin Spacey az ő elmaszkírozott fizimiskájával. A mindössze 56 éves színészt ugyanis maszkmesterek öregítették meg, az előzetesben látható, foltozott és összeaszott bőrével, görnyedt járásával már előre jelezte: görbe itt a gerinc és fukar a szív, és ez a direktség sokkal jobban passzolt ahhoz a rajzfilmgonoszhoz, amit Scotték felskicceltek. Plummerben több a szív, a melegség, a pajkos mosoly a szája szélén, de a forgatókönyv cserbenhagyja, hiszen nem írták meg és nem motiválták rendesen azt az összetört szívű, keserű embert, akit a film első felében játszik.

Persze a jómódúak karaktertanulmánya csak egy töredékét teszi ki A világ összes pénzének: a másik részében emberrablós thrillerként és anyamelodrámaként is helyt kéne állnia, de itt is csak kifejtetlen ötleteket és elpuskázott suspense-ket pakol egymásra. Ahogy a tőzsdeárfolyam-olvasást rövid, de ütős adrenalinfröccshöz hasonlító Getty pénzfüggőségét sem taglalja részleteiben, ami után csak az űr marad és a várakozás a következő reggelre, úgy a fogságba került fiú és a hozzámelegedő olasz gengszter barátságából sem hoz ki semmi érdemlegeset, mert Scarpa csupán sztereotípiákban gondolkodik. A zsugori milliárdos az egyik, a jószívű bűnöző a másik oldalon, kettejük között pedig a megtört aranyifjú. Rengeteg közös jelenetük, melyben a kis Getty és a nagy gengszter csak múlatja az időt a fogságban, akár egy megkapó barátságot is kiadhatott volna, de a film nem ragadja meg a kettősséget, amit a szeretetteljes börtönőr figurája hordoz, aki azért rabol embereket, hogy eltartsa a családját, de közben megesik a szíve a fiún – olyannyira, hogy irracionális módon még az életét is kockáztatja érte. De ezt az érthetetlen váltást nem magyarázzák mással, csupán a hollywoodi dramaturgia követelményeivel. Miért helyezi hirtelen a maffiózó előrébb a Getty-fiú életét a saját gyerekeinél? Persze, hogy suspense legyen, szökhessen a fiú, és lehessen kergetni a fináléban egy kihalt olasz kisváros macskaköves utcáin, a valós eseményektől messzire rugaszkodva.

Plummer Oscar-jelölést kapott a szerepéért, ami részben a színész tekintélyének, másrészben pedig az emberfeletti(en gyors) teljesítményének jár, pedig ha van Oscar-érdemes alakítás a filmben, az mindenképpen Michelle Williams-é, aki nem kap elegendő játékidőt, se jó dialógusokat, mégis végigzongorázza a kétségbeesett, de magát szilárdan tartó és a fiáért elszántan harcoló anya érzéseit: a szorongást, a dühöt és a pajzsként maga elé tartott gúnyt, amiért egy dollárt sem tud kicsikarni az apósából. Mark Wahlberg elveszik mellette, és nem találja a helyét a nagydumás, nagystílű megoldóember szerepében: Wahlberg akkor jó, ha az egyszerű hőst játssza, a becsület sziklából faragott szobrát, vagy mindezek paródiáját, mint a Pain and Gainben, itt viszont olyan ívet kellett volna bejárnia a sármos megoldóembertől a gyengék és megalázottak pártjára álló, felszikrázó igazságérzetű hősig, amihez nem talált magában elég muníciót. Ha Ridley Scott belejött a színészcserékbe, igazán leválthatta volna őt is – de hát eddig is tudtuk, ami ezzel a szereposztási sztorival újra megerősítést nyert, hogy a hollywoodi filmben azok kapják a főszerepet, akik jól hoznak a kasszára. A világ összes pénze például 46 millió dollárt hozott: kicsit kevesebbet, mint amennyibe került, de jóval többet, mint amennyit Scott bravúros mentése nélkül keresett volna. Így aztán mindenki jól járt: a stúdió kijött nullszaldóra, az alkotók pedig begyűjthettek egy Oscar- és három Golden Globe-jelölést. Csak mi maradtunk hoppon. Már megint.