Filmkultúra

A Magyar Nemzeti Filmalap magazinja

Churchill még sosem volt ilyen vicces – Joe Wright: A legsötétebb óra

Hollywood emlékszobra az angol lélek makacsságáról nem csak Gary Oldman Oscar-esélyes alakítása miatt érdekes. MOZI
 
A legsötétebb óra 
(Darkest Hour)
angol életrajzi dráma, 125 perc, 2017
rendezte: Joe Wright
írta: Anthony McCarten
operatőr: Bruno Delbonnel
vágó: Valerio Bonelli
zene: Dario Marianelli
producer: Tim Bevan, Lisa Bruce, Eric Fellner, Anthony McCarten, Douglas Urbanski
szereplők: Gary Oldman, Kristin Scott Thomas, Ben Mendelsohn, Lily James, Stephen Dillane, Ronald Pickup, Nicholas Jones
forgalmazó: UIP-Duna Film
bemutató dátuma: 2018. január 18.

Másról sem szólnak a cikkek, mióta kijöttek az első előzetesek A legsötétebb órához, hogy az idei Oscar-szezonnak, legalábbis ami a legjobb férfiszínész kategóriát illeti, vége, a szobrot postázhatják Gary Oldmannek, aki a sors és az Akadémia egyik nagy igazságtalansága folytán még csak jelöléshez jutott, ahhoz is csupán egyszer, a Szabó, suszter, baka, kém hallgatag, hidegháborús kémfőnökeként. Oldman részben magának (alkoholizmusával sok kollégáját elidegenítette magától, míg le nem szokott a kilencvenes évek közepén), részben a Hollywoodban uralkodó politikai klímának (először az A manipulátorért tartották esélyesnek a díjra, de a filmet végül úgy vágták össze, hogy Oldman republikánus politikusa lett az antagonista), legnagyobbrészt viszont az Akadémia konzervatív ízlésének köszönhetően nem kapott még Oscart, hiszen azt a fajta intenzív túljátszást, amivel Oldman stílust teremtett, kevéssé szokták értékelni. Most viszont megvan az ideális szerep (egy sorsformáló történelmi személy), sztori (egy történelmi krízis, amelyben helyt kell állni), és a nagy átváltozás is, amit az Akadémia díjazni szokott. Ehhez persze kellett Kazuhiro Tsuji maszkmester makulátlan munkája, akit Oldman a nyugdíjból csábított vissza Hollywoodba (nélküle el sem vállalta volna a filmet), de még inkább Anthony McCarten forgatókönyve, amely lehetőséget adott Oldmannek, hogy a nagy angol politikusnak mindegyik oldalát eljátssza. A makacs Churchillt, aki jottányit sem enged a nézeteiből, a vicces értelmiségit, aki bárkit és bármit képes maró gúnyba pácolni, az alkoholista öregembert, aki túlköltekezésével pénzügyi csődbe vitte a családját, a politikáért minden mást, családot, apaságot hanyagoló férjet és nagypapát, akinek a szívét csak a munka meg a nemzet ügyei tudták meglágyítani, és az önmagában kételkedő államfőt, aki a nagy ellenszélben azért mégiscsak elbizonytalanodott a saját igazában.

Joe Wright, aki a Pánnal először próbálta ki magát a hollywoodi nagystúdiók igazolásában, és abszolválta egyben az első nagy kritikai és pénzügyi bukását (a meglepően érdektelen fantasy 100 millió dollárt veszített a Warner Bros. pénzéből), épp az önmagában megingó, de az igazát a pártja ellenállásán is keresztülvevő, és a kételyét végső soron győzelemmé fejlesztő politikussal tudott azonosulni. Wright a mániás-depresszióst látta meg Churchillben, aki rosszkedvvel született, de erőteljesen és gyorsan mozgott, akár gondolkodni, akár cselekedni kellett, ez az intenzitás pedig tökéletesen passzol Gary Oldman színészetéhez – és az a huncutság is, amit Oldman és Wright elbújtat a politikus szemében.

A legsötétebb óra Churchill első 18 napját eleveníti fel háborús miniszterelnökként, a drámáját így értelemszerűen a háttérben – besötétített, nyomasztó földalatti bunkerekben és a parlament dohos folyosóin – zajló csatárazásokból, érdek- és véleményütközésekből fakasztja. Mégis, Wright rendezése az Oscar-szezon legszórakoztatóbb filmje, amelyből csak úgy árad a felszabadult humor. A film hajlandó viccet faragni a szimbólummá nemesült vezetőből (amikor rosszul mutatja a vele összenőtt V, azaz victory, azaz győzelem jelet), de a poénok többsége Churchill természetéből adódik, akinek mindenre és mindenkire van egy epés megjegyzése („Hívjátok ide azt a báránybőrbe bújt bárányt!” „Az anyámat sokan szerették – az apám meg olyan volt, mint Isten: dolga volt máshol”). Wright nem óvakodik attól se, hogy úgy kezdje a filmjét, mint egy kabarét, amikor az ágyból kikelő Churchill köntöse szétnyílik a titkárnője előtt, és ezzel mindjárt megadja az alaphangot A legsötétebb órának, amely a nemzeti büszkeség minden pátoszos megnyilvánulása ellenére épp a humorával bűvöl el. Hiszen ezek a jól irányzott, a kedélyt a biztos vereség árnyékában is feljavító viccek bármiféle nagymonológnál hatásosabban kommunikálják Churchill nem túl cizellált, de szívhez szóló mondandóját, miszerint a legsötétebb órában is meg kell őrizni a hitet, a kitartást, ha győzni akarnak az angolok, mert az a nemzet, amelyik önként teszi le a fegyvert, később biztosan nem fog talpra állni – maximum az, amelyik fegyveres konfliktus során vesztette el a függetlenségét.

És meglepő módon – meglepő, mert sem Anthony előző forgatókönyve, a Stephen Hawking életét elregélő A mindenség elmélete, sem az HBO elismert vagy Brian Cox éppenséggel lehúzott Churchill-életrajzai nem vetítették előre – A legsötétebb órának a politikai konfliktusai is érdekes kérdéseket tartogatnak. Az alapfeltevés egyszerű: megpróbáljon-e a kétségtelenül szorult helyzetben lévő, valószínűleg a Dunkerque-hez beszorított haderejét elvesztő Churchill tárgyalni a németekkel a békéről – vagy ne. A „terroristákkal/nácikkal/Darth Vaderekkel nem tárgyalunk” hollywoodi közhelyén túllépve, a film hajlandó megkérdőjelezni Churchill tekintélyét, akit az észérvekkel dacoló, irreálisan makacs politikusként léptet elénk. Hollywood hozzászoktatott már, hogy a remek intuícióval rendelkező, de a gyakorlatiasságot sem nélkülöző reálpolitikusoknak drukkoljunk (lásd a Lincolnt), A legsötétebb órában Churchill viszont azáltal vezeti sikerre az országát, hogy nem hallgat a logikára, a béketárgyalásokat előirányzó tanácsokra. Más filmben Churchill tökéletes antagonista lenne, aki csak a saját feje után hajlandó menni, amíg csúfosan be nem töri azt – itt viszont árnyalt hős válik belőle, aki krízismenedzsernek és szónoknak volt zseniális, hadvezérnek és politikusnak viszont nem feltétlenül. Jellemének azok a vonásai – sugallja a film –, amelyek korábban politikai és hadászati kudarcaihoz vezettek (hogy nem hallgatott a szakértőkre, és a hadiflottával támadta a német tengeralattjárókat, védtelenül hagyva a kereskedelmi flottát; hogy lelkifurdalás nélkül félretájékoztatta a népet a háború állásáról; hogy félreállította azokat, akik nem értettek vele egyet; hogy mindig a cselekvést választotta a tétlenség helyett), most győzelemre vitték a briteket. Miniszterelnökként előnyére tudta fordítani végletes makacsságát, és azt a vágyát, hogy közvetlenül a néppel tartsa a kapcsolatot, mert így tudta megemelni a nemzet hangulatát, inspirálni a civileket és katonákat egyaránt a kitartásra, mikor úgy tűnt, oly sok európai ország után Nagy-Britannia elbukja a II. világháborút. Churchill nem volt makulátlan hős, de jókor volt jó helyen – így válhatott sorsformáló személyiséggé.

Wright filmjének persze megvannak a maga buktatói, mert olyan nagy lendülettel akarja inspirálni és megemelni a néző lelkületét, hogy néha túlszalad a giccshatáron (például a komikusan induló, de pátoszba fulladó metrójelenetben), a pártbeli véleménykülönbség (tárgyaljunk vagy ne tárgyaljunk) a harmadik felvonásra önismétlővé válnak, és Churchill kapcsolatait (a feleségével, a titkárnőjével, a királyával) sem bontja ki kellő mélységben a forgatókönyv. De Wright rendezése feledtetni tudja ezeket a hibákat, és amikor leereszt egy kicsit, a stílus mindig felemeli a földről a történetet. A diszlexiás rendező, akinek az első nyelve a film, izgalmas képekre fordítja le Churchill dilemmáit: hosszú és kacskaringós fártokkal rajzol labirintust a kiláthatatlan helyzetben lévő miniszterelnök köré, amivel egyben a földalatti bunkerrendszert és a parlamenti folyosókat is feltérképezi. Ezek a kitartó kocsizások lenyűgöző ritmusérzékkel ruházzák fel a párbeszédes jeleneteket is, Wright ugyanis a beállítás-ellenbeállítás helyett is ehhez a megoldáshoz nyúl, ezzel növeli a feszültséget (húzza az időt a sima vágás helyett alkalmazott kocsizással), és ad lehetőséget a színészeknek arra, hogy tökéletesen időzített gesztusokkal, egy jól irányzott szemöldökfelhúzással vagy váratlan dühkitöréssel tegyék izgalmasabbá a verbális párharcukat. De jól állnak a II. világháborús drámának Wright egyéb kedvelt stíluselemei is, például hogy szeret szuperközeliket vágni a nagytotálokra, mert ezzel az éles plánváltással metaforikusan is érzékelteti a történelem súlyát, ami az emberekre nehezedik – másrészt az égbe való visszazoomolásokkal erősíti a kiszolgáltatottság, a fenyegetettség érzését, amit az elkerülhetetlennek tűnő német légicsapások gerjesztenek.

Wright vállalja – például a calais-i bombázások ábrázolásánál – hogy kifejezetten populáris filmet, ha úgy tetszik, giccset rendez, de ezt sokkal ügyesebben csinálja a hollywoodi kollégáinál. Stílusával életet lehel még az átlagnéző számára érdektelennek tűnő politikai csatározásokba is, és mivel a humort a történelmi drámákban szokatlanul bőkezűen adagolja, egy pillanatig sem lehet unatkozni A legsötétebb órán. Elég csak összehasonlítani Spielberg agyondíjazott Lincolnjával: bár itt is, ott is a method acting magasiskoláját látjuk, korunk egyik legjobb színészének valóban díjérdemes átalakulását, Daniel Day-Lewis miniszterelnöke olyan, mint a washingtoni emlékmű megelevenedett szobra, akit hiába ruház fel a színész fanyar humorérzékkel és enyhe melankóliával, ha egyébként csak egy unalmas történelemórát kell elmesélnie. Oldmané ezzel szemben igazi jutalomjáték, olyan pazar – vicces, drámai és emlékezetes – szerep, amellyel sokkal inkább szórakoztatja, mintsem okítja a nézőket. A legsötétebb óra minden hibája ellenére is az Oscar-szezon egyik legszórakoztatóbb filmje – csak meg kell látni a pátosz mellett a humort, a giccs mögött stílusérzéket.

Címkék

Kvíz, francia film, Cigánygyilkosságok, Dyga Zsombor, Sopsits, Cseh filmek, Jancsó, Tárlat, LuMu, doku, Filmtörténet, Cseh Tamás, Artmozik éjszakája, Netflix, Kormákur, Gólem, krimi, olasz film, Örökmozgó, Uránia, Kultfilmek, Titanic 2017, Boyle, Cassell, Titanic, vizsgafilm, Carrie Fisher, Maya Forbes, dán, DVD bemutató, HBO, Greengrass, Diplomamunka, popzene, MaNDA DVD, producer, Történelmi magánügyek, KAFF 2017, Jeff Nichols, építészet, Akadálymentesen, Művészetek Völgye, Vígjáték, , Bertolucci, Röhrig Géza, Almodóvar, német film, Cinefest 2016, Love story, ELTE, Anilogue, Magyar Kultúra Napja, western, finn filmnapok, A hetedik Star Wars film, háborús film, fantasy, Fliegauf, Anilogue 2016, Jéger, szörnyek, zene, 2. Magyar Filmhét, Szépművészeti, Kino, Tábor, Oscar-jelölt, Filmrendező, báb, bagoly, Hajdu Szabolcs, Berlinale, filmtörvény módosítás, 1920, Amszterdam, Ősz Gábor, Interjú, Valentino, Díjak, Transz, jelölés, Oscar, Verzió, Horror, Csányi Sándor, Pixar, Török Ferenc, Bill Condon, Tinédzser, Cannes, Felújított filmek, Inkubátor, filmkritika, rassz, farkasember, monográfia, cikk, új magyar film, Készülő film, magyar sorozat, Wajda, Mark Ruffalo, babona, Antal Nimród, 60-as évek, Guinness, The Affair, Jeles, Filmhét, Ukrán film, Dokumentumfilm, Aranyglóbusz, halálhír, Titanic Filmfesztivál, alkotó, Aranyélet 2., Retro noir, Gauder, Kaszkadőr, thriller, Kincsem, Tiszta szívvel, diplomafilmek, vámpír, buli, Tomit., Jelenidő, Elek Dóra, Amrita Sher-Gil, Sára Sándor, Tudományos filmek, Észt filmhét, Wegerer, HBO GO, Szolnok, disztópia, Beatles, Nyár, Filmalap-Filmarchívum, Filmalap, sorozat, Tóth Barna, animáció, Visszanéző, forgatókönyv, Herczeg Attila, Forgalmazói filmnapok, expresszionizmus, Televízió, Magyar Nemzeti Galéria, Filmnapok, Magyar film fesztiválszereplés,