Filmkultúra

A Magyar Nemzeti Filmalap magazinja

Ahol szinglinek lenni illegális – Jorgosz Lantimosz: A homár

Cannes-ban a zsűri díját nyerte el 2015-ben, a 2017-es Oscaron a forgatókönyvéért kapott jelölést, hozzánk DVD-n jutott el az elmúlt évek legbizarrabb szerelmesfilmje. MONITOR
 
A homár
(The Lobster)
görög-angol-ír-holland-francia romantikus vígjáték, 118 perc, 2015
rendezte: Jorgosz Lantimosz
írta: Eftimisz Filippou, Jorgosz Lantimosz
operatőr: Timiosz Bakatakisz
vágó: Jorgosz Mavropszaridisz
producer: Ed Guiney, Jorgosz Lantimosz
szereplők: Colin Farrell, Rachel Weisz, Léa Seydoux, Ben Whishaw, John C. Reilly

Az írás spoilereket tartalmaz!

A homár világban illegális szinglinek lenni. Aki egyedül marad, azt beutalják egy hotelbe, ahol 45 napon belül párt kell találnia magának, különben állattá változtatják. A legtöbben kutyák, David (Colin Farrell) viszont homár szeretne lenni, mert azok sokáig élnek, és különben is, világéletében szerette a tengert. Tizenegy év házasság után kerül a nagypapásra hízott, méla férfi a hotelbe a már régóta kutyaként élő bátyjával, és hamar barátra lel a pösze (John C. Reilly) és a sánta emberben (Ben Whishaw).

Társat viszont nehezen talál, és arra sem tudja rávenni magát, hogy a rendszeres vadászaton elejtsen az erdőben pár Magányost, akik a vadonban élnek, mert nem hajlandóak elfogadni a társadalom szabályait, és így értékes trófeát jelentenek a hotelvezetők szemében: fejenként egy nappal hosszabbítják meg az őket levadászó bentlakók életét. A legtöbben beadják a derekukat: vagy vadászna, vagy hazudnak, és elhitetik magukkal, a másikkal és persze az igazgatóasszonnyal is, hogy megtalálták a párjukat, csak legyen vége ennek a családalapítási kanosszajárásnak.

Jorgosz Lantimosz, a görög ún. furafilm (weird cinema) leghíresebb képviselője megint mélyre bucskázik a szürrealitásban, hogy egy mikroközösség zárt világában és torz görbe tükrében fogalmazza meg szatíráját a társadalmunkról. A rendező művészi stratégiája a Kutyafog és az Alpok óta változatlan: egy saját szabályok szerint működő csoport életében világít rá arra, milyen abszurd tud lenni, amit a hétköznapokban normálisnak fogadunk el csupán azért, mert erre szocializált minket a társadalom. A Kutyafogban a négy fal között neveli félre gyermekét egy házaspár, hogy elzárja a külvilág mocskától és az amerikai kultúra károsnak vélt hatásától, és ezzel rengeteg kérdést érint a szülői felelősséggel való visszaéléstől a túlszabályozott rendszerek elkerülhetetlen diktatúrába fulladásáig.

A homár a párkapcsolati kultúránkat veszi célba, és azt a nyomást teszi meg a disztópia alapjává, amit az egyedülálló emberekre gyakorol a társadalom. És itt még nem is feltétlenül azokra az elrugaszkodott, de nagyon is valós próbálkozásokra kell gondolni, amivel például a szingliadó bevezetését kezdeményezték, hanem arra a presszióra, amely azt sugallja, hogy aki egyedül él, az nem teljes jogú tagja a társadalomnak, vagy megfordítva: aki nincs párkapcsolatban, azzal biztos valami baj van. Ez a bélyeg ég rá a férfiakra, akik harminc fölött sem találtak társat, barátnőt, szeretőt maguknak, és ez a megkülönböztetés sérti azokat a nőket, akik, mondjuk, nem vállalnak gyereket, vagy épp a karrierjüket részesítik előnyben, vagy egyszerűen csak pechesek, és nem tudtak stabil párkapcsolat kialakítani.

De ez csak a kiindulópont Lantimosz számára. A fekete humortól csöpögő A homárban sokkal tovább megy, és azokról a hazugságokról beszél, amiket az ember inkább elhallgat, hogy sikeres párkapcsolatban éljen, és azon élcelődik, milyen abszurd módon racionalizálja magának a kétségbeesett magányos ember, hogy összeillik valakivel. A homárban felületi jegyek alapján választanak párt maguknak: az orrvérzős nő orrvérzős férfit, a sánta sántát, a kekszmániás kekszmániás partnert keres. Nem az érdeklődési körük, a zenei, a művészeti ízlésük, esetleg a hobbijaik, vagy a humorérzékük, a világképük köti össze őket, hanem egy véletlenszerű megkülönböztető jegy, ami frappáns kikacsintás a Tinder és az online randioldalak korában, ahol csak egy gyors pillantás után választ kalandot magának az ember.

Érzelemmentes világ ez, mintha lakói már az átváltozás előtt is állatokként élnének öntudatlan kis Gregor Samsákként, hangsúlyok nélkül beszélnek, dühöt, vágyat, pláne szerelmet csak a legritkább esetben éreznek. Erre az érzelmi sivárságra csak ráerősítenek az Írország partjainál fényképezett, fakó tájképek, a szürkébe borult ég, a melankolikus időjárás. A film mégsem nyomasztó, mert Lantimosz keserű humort talál ebben az elhidegülési járványban. Távolságtartó, rontott beállításai, amiken gyakran csak emberi torzókat, karokat, vállakat, és felsőtesteket mutat, arcokat nem, hogy nyilvánvalóvá váljon az a ridegség, ami ember és ember között kitölti a teret, A homárban humorforrássá válnak, amikor a rendező a plánozással például „lefejez” embereket, és így cáfolja meg a közhelyeiket, amiket a világ felé kommunikálnak földöntúli boldogságukról.

Lantimosz ráadásul nem az érzelmi elidegenedésről akar kritikát mondani, mint a nagy modernisták, hanem a társadalom szabályrendszerébe zárt, lázadásra, kitörésre képtelen emberekről – és velük is inkább együtt érez. A görög rendező egész életművében azt vizsgálja, mennyire tudunk eloldódni a belénk nevelt mintáktól, hogyan tudunk kitörni azokból a fojtogató közösségekből, amikben szocizalizálódtunk, A homárban így értelemszerűen azt a kérdést teszi föl, tudunk-e egyáltalán másképp szerelmesek lenni, mint ahogy azt a kultúránk előirányozza, vagy ezt a végletekig egyéninek gondolt érzelmi viszonyt is gúzsba kötik az örökölt mintáink.

És elsőre úgy tűnik, Lantimosz válasza igencsak cinikus. A film második felében David átszökik a magányosok közé, de ott sem a vadonban megélt szabadság várja. Bár a Magányosok elutasítják a Hotel és egyben a társadalom szabályait, és a rendszert bomlasztó terrorista akciókra készülnek, hogy leleplezzék a boldognak tűnő párok képmutatását, valójában ugyanolyan mereven beszabályozott életet élnek: náluk a szerelmet tiltják és a flörtölést, a vétkezőket ráadásul súlyosan büntetik, és megcsonkítják azt a testrészüket, amellyel megszegték az előírásokat. Lantimosznál az emberek nem tudnak rendszeren kívül létezni, képtelenek a teljes szabadságot megélni, mert egyik korlátozó közösségből a másikba ugranak. Pedig nyugodtan vehetnék bármerre az irányt a vadonban, és kiszakadhatnának a társadalomból, de ez fel sem merül bennük: kényelmesebb, természetesebb egy csoporthoz csapódni, és fejet hajtani a vezér előtt, aki némi kompromisszumért cserébe kényelmes, élhető életet és persze védelmet kínál nekik.

A homár, amely a szekértáborokban gondolkodó fekete-fehér világképet is ugyanolyan élesen gúnyolja, mint a párkapcsolati kényszert, David sorsában is ugyanezt a dilemmát fogalmazza meg, amikor szerelembe esik a Magányosok másik rövidlátójával (Rachel Weisz). Lantimosz nem arra futtatja ki a történetet, amire a hasonszőrű sci-fik, amikben a központilag szedált emberek az elnyomó rezsimmel szállnak szembe, hogy újra szabad legyen a szerelem: nála az a kérdés, vajon David azután is szerelmes marad-e, hogy megszűnik a férfi és nő közti a látszólagos hasonlóság, a rövidlátásuk. A nyitva hagyott befejezésnek is ez a tétje: vajon a férfi is kiszúrja-e a szemét, hogy hasonuljon szerelméhez, akit a Magányosok vezetője vaksággal büntetett, vagy csak azt hazudja neki, hogy megtette. Találgatni persze lehet, de a film mintha azt sugallná, nem kérdés, hogy David átlépi ezt a határt, mert rajongása, kötődése a nőhöz lankadni kezdett azután, hogy megvakult, kapcsolatukba pedig valószínűleg azáltal akarja visszalopni a szenvedélyt, hogy újra közös nevezőre hozza a szerelmüket, és önként eldobja magától a látását.

A nézőn sokkal inkább az múlik, hogy eldöntse, mit lát meg David tettében. Azt, hogy a férfi képtelen elszakadni a belénevelt gondolattól, miszerint kell valamilyen kézzelfogható hasonlóságnak lennie egy párban, hogy boldogan élhessenek együtt? Már korábban is vak lett volna David, amiért nem látja, hogy az ellentétek is vonzhatják egymást, és menthetetlenül felszínes, amiért ragaszkodik ahhoz, hogy ugyanolyan legyen a szemészeti kartonjuk? Vagy éppen ellenkezőleg: önfeláldozó hősszerelmes, aki még saját magában is képes kárt tenni azért, hogy ugyanolyannak lássa a világot, mint a szerelme? Hiszen a látás szimbolikus képesség, és az is lehet, hogy az emberek eddig felszínesnek gondolt tulajdonságai, ami alapján összeboronálták magukat valakivel, szintén szimbolikusak, hiszen általában valamilyen hibát (pöszeséget, sántaságot, rövidlátást) takarnak: csupa olyasmit, aminek a megértésével, elfogadásával közelebb kerülhetnek egymáshoz. Ezt erősíti a film szimbolikája is, hiszen a homár – David választott állata – rosszul lát a fényben, és egész életre választ párt magának.

Épp ebben rejlik Lantimosz filmjének szépsége: hogy nemcsak kényszerkapcsolataink maró szatírájaként, de szívfacsaró szerelmi történetként is nézhetjük, ha arra van affinitásunk. És ez a dupla fenekű olvasat cáfolja azt is, miszerint a görög rendező mizantróp filmeket forgatna csupán, amikből kiszívtak minden reményt és emberséget, szeretethiányos karakterei pedig magukba zárva szenvednének. Ahogy a Kutyafog, úgy A homár végén is felcsillan a remény, utóbbiban ráadásul a keserédes humor is végigkíséri a történetet. A homár Lantimosz legkönnyebben befogadható, legélvezetesebb és legviccesebb filmje, amelyben a letörtre hízott Colin Farrell élete egyik nagy alakítását nyújtja. Egy gyönyörűen fura és intellektuálisan lenyűgöző alkotás, amely végre közhelyek és cukormáz nélkül beszél arról, milyen zavarba ejtő és abszurd tud lenni a párkapcsolat, és még inkább a társadalom, amelyben a szerelem kibontakozik.

Címkék

Cseh filmek, Kincsem, Tiszta szívvel, Titanic 2017, Cinefest 2016, sorozat, Szolnok, Filmtörténet, Cseh Tamás, Elek Dóra, Kvíz, expresszionizmus, Jeles, Gólem, Herczeg Attila, Kaszkadőr, Antal Nimród, Nyár, Valentino, Kormákur, Röhrig Géza, Jéger, Tudományos filmek, cikk, thriller, Titanic, MaNDA DVD, Dyga Zsombor, fantasy, Oscar-jelölt, Szépművészeti, Díjak, 60-as évek, Kultfilmek, Greengrass, monográfia, Bertolucci, Televízió, forgatókönyv, Felújított filmek, német film, Jancsó, Ukrán film, Tomit., Anilogue 2016, Magyar Kultúra Napja, HBO, Bill Condon, Wegerer, Filmnapok, háborús film, Cigánygyilkosságok, LuMu, Aranyélet 2., Ősz Gábor, 1920, ELTE, Tóth Barna, Maya Forbes, HBO GO, Love story, Pixar, Amrita Sher-Gil, magyar sorozat, Netflix, Artmozik éjszakája, halálhír, Tinédzser, Visszanéző, babona, Fliegauf, Wajda, krimi, Amszterdam, Titanic Filmfesztivál, western, The Affair, Kino, Aranyglóbusz, Boyle, Interjú, vámpír, rassz, Akadálymentesen, Művészetek Völgye, Horror, Anilogue, Jelenidő, alkotó, Filmalap-Filmarchívum, Hajdu Szabolcs, Filmrendező, dán, Tábor, Almodóvar, szörnyek, Diplomamunka, Gauder, disztópia, producer, Verzió, Inkubátor, doku, Magyar Nemzeti Galéria, Sára Sándor, Csányi Sándor, popzene, buli, A hetedik Star Wars film, Sopsits, Cassell, Mark Ruffalo, Retro noir, új magyar film, Oscar, francia film, Magyar film fesztiválszereplés, Tárlat, bagoly, filmkritika, Carrie Fisher, Örökmozgó, Guinness, jelölés, Vígjáték, vizsgafilm, Dokumentumfilm, Cannes, báb, zene, olasz film, Jeff Nichols, Berlinale, Uránia, építészet, farkasember, diplomafilmek, finn filmnapok, Történelmi magánügyek, Beatles, Készülő film, animáció, Török Ferenc, 2. Magyar Filmhét, Filmhét, Forgalmazói filmnapok, , Filmalap, Észt filmhét, DVD bemutató, Transz, KAFF 2017, filmtörvény módosítás,