Filmkultúra

A Nemzeti Filmintézet magazinja

Fáradtan is frissít – Paul Greengrass: Jason Bourne

Ha érvényes mondanivalója nincs is Paul Greengrassnak a világ állásáról, az akciófilmek stílusán megint frissít egy kicsit. MOZI
 
Jason Bourne
amerikai akcióthriller, 124 perc, 2016
rendezte: Paul Greengrass
írta: Paul Greengrass, Christopher Rouse,  Robert Ludlum
fényképezte: Barry Ackroyd
vágó: Christopher Rouse  
zene: David Buckley,John Powell
producer: Matt Damon, Gregory Goodman, Paul Greengrass
szereplők: Matt Damon, Julia Stiles, Tommy Lee Jones, Riz Ahmed, Alicia Vikander, Vincent Cassel  
forgalmazza: UIP-Duna 
bemutató dátuma: 2016. július 28.
 

Hogy a 2000-es években a Bourne-trilógia írta át legalaposabban az amerikai akcióthrillerek profilját, ahhoz az is kellett, hogy Paul Greengrass-nak ne csak az akciórendezésről, de a politikáról is legyenek gondolatai. Mert valljuk be: A Bourne-rejtély  (amit még Doug Liman rendezett, de a forgatás során túl sokat akadékoskodott a Universal fejeseivel, ezért lecserélték Greengrassra) még csak jókor volt jó helyen. Problémák voltak a forgatáson, csúszott a film, és közben két eltérített gép belerepült a World Trade Center ikertornyaiba. Amerikában a félelemmel együtt a patriotizmus is felizzott, Hollywood pedig újra a fejébe nyomta a cowboykalapját, magáévá téve a Bush-direktívát: aki kritizál, az hazaáruló! Ebben a közegben forradalmi tett volt a CIA-t kinevezni főellenségnek, és terroristák helyett a belső ellenség után kutatni. Míg Amerika akcióiparosai füstös képű gonoszok ellen indultak bevetésre, a nullás évek egyik váratlan filmsikerének bizonyuló Bourne-trilógia a CIA túlkapásairól rántotta le a leplet. Ehhez Robert Ludlum regényei inkább csak a címet meg a karaktert szolgáltatták, mert az alapanyagtól már Liman is messzire rugaszkodott, Greengrass pedig azt folytatta, amit elődje Tony Gilroy forgatókönyvíróval elkezdett.

Folytatta, új szintre emelte, és ezzel megújította a hollywoodi akcióthriller műfaját. Greengrass továbbgondolta A Bourne-rejtély realista, földhözragadt közelítésmódját, és tökélyre fejlesztette az emberekhez közel tapadó, az események ritmusát felvevő és ezért remegő, kapkodó kézikamerás stílust. Hollywood azóta se alkalmaz olyan operatőrt akciófilmben, aki fixen tartaná a kamerát. A brit rendező vívmányát persze többszörösen túlzásba vitték mások, és abban nem volt köszönet, amikor nála rosszabb direktorok koppintották a Bourne stílusát. Nemcsak azért, mert túllépték a befogadhatóság határát, és csak egy homályos benyomás maradt a nézőben arról, mi történik éppen a vásznon, hanem mert elfeledkeztek róla, hogy a Bourne-filmek truváját az operatőr gerillamódszerei mellett a 10–15 percen keresztül bonyolított, bravúrosan komplex akciójelenetek adták – na meg Bourne harckoreográfiai, amikben az egykori titkosügynök elfekvő tárgyakat, egy tollat, egy magazint, vagy most egy repedt fazekat felkapva küzd meg az ellenfelével. Olyan vagy, amilyet ütsz, ez a harcpoétika, az üldözői elől menekülő és a múltja után kutató Bourne pedig passzív figura, aki csak akkor gyilkol, ha nincs más választása – éppenséggel az erkölcsi felsőbbrendűségét is ez szavatolja.

Amit viszont Greengrass Matt Damonnal, Tony Gilroy-jal, Christopher Rouse vágóval és Jeff Imada kaszkadőrszakértővel kitalált, az az elmúlt évtizedben közhellyé vált. Nem véletlen, hogy a szériát csúcsra járató Bourne-ultimátum után a rendező és a sztár is nemet mondott a folytatásra: úgy érezték, mindent kihoztak az amnéziás gyilkológép karakteréből, és a helyzeten az sem változtatott, hogy a legtöbbet (442 millió dollárt) a harmadik résszel kaszálták. Távollétükben a Greengrass-szal összebalhézó Tony Gilroy ült be a rendezői székbe egy Bourne-mentes Bourne-filmre, de mivel az nem hozta a várt sikert, a stúdió a Halálos iramban-filmeket jegyző Justin Linre bízta a folytatást – amikor Damonék egyszer csak meggondolták magukat.

Jött ugyanis Snowden, és fordult egyet a világ. Az emberek tudomást szereztek a világméretű lehallgatásokról, az amerikai bíróság által jóváhagyott megfigyelési programokról, és Greengrass úgy gondolta, ebben a helyzetben lehet mondanivalója Jason Bourne-nak. Mindebből azonban csak az érzést sikerült az új filmbe plántálni, hogy itt és most valami nagyon aktuális dologról akarnak beszélni – de azt csak sejteni lehet, mi járhatott a forgatókönyvet ezúttal a vágójával, Rouse-zal jegyző Greengrass fejében.

Ha a történetet nézzük, egy dolog: menjünk biztosra, ha már Hollywoodban úgysem illik manapság kockázatot vállalni. A Jason Bourne pont úgy működik, mint egy sok év után, megkésve felmelegített franchise, mondjuk a Star Wars, amely Az ébredő erőben az eredeti trilógia motívumaiból mixelt best of-fal csalogatta vissza magához a rajongóit. Greengrass is az első három film legjobb pillanataiból válogat, és a szerkezetet meg a szereposztást is újrahasznosítja, hogy egy korábbi ötlete se menjen kárba. Persze, új színészek jönnek, talán a legjobbak eddig, Tommy Lee Jones, Alicia Vikander és Vincent Cassel, akik azonban ugyanazokat a szerepeket játsszák: TLJ a megsavanyodott, „előbb lő, aztán se kérdez” CIA-főnököt, aki ki akarja iktatni Bourne-t, Cassel az ügynököt, aki végrehajtja ezt a parancsot, Vikander pedig a lelkiismeretére hallgató CIA-st, aki segíteni próbál a bujdosó ügynöknek.

Melléjük csapódik Riz Ahmed techguruja, a Mark Zuckerberg alteregójaként felléptetett Aaron Kalloor, aki a Deep Dream nevű közösségi média oldalt vitte sikerre, de meggyűlik a baja a CIA-vel, mert szeretnék, ha kiskaput biztosítana számukra, amin keresztül hozzáférhetnek a felhasználók adataihoz. Greengrass azt feszegeti, amit az elmúlt pár évben az újságok és a politikusok mellett néhány blockbuster is – mennyire lehet korlátozni az állampolgárok szabadságjogait a biztonságuk érdekében? –, de csak maszatol a témával, és nem jut semmilyen következtetésre azon túl, hogy a Wikileaks-féle korlátlan szivárogtatás nem jó dolog. A Jason Bourne elkeni a kérdéseket, amiket feltesz: a Julian Assange-t idéző hacker amilyen váratlanul bukkan fel, olyan gyorsan tűnik el a képből bármiféle következmény nélkül, és a lehallgatás szálát is a politikailag lehető legkorrektebb módon varrják el.

Talán az alkotói bátortalanság az oka, talán nem. Lehet, inkább arról van szó, hogy Jason Bourne felett eljárt az idő. Bourne ugyanis proteszthős: ő nem valami mellett, hanem valami ellen van. És amivel szemben fellépett, az már a múlté, vagy legalábbis nem elsőszámú prioritás akkor, amikor nap mint nap terrorcselekményeket követnek el szerte a világban, Szíriában pedig humanitárius katasztrófa és világpolitikai sakkjátszma zajlik. Ebben a közegben a film CIA-fejesei nemcsak ostobának, de idejétmúlt gonoszoknak tűnnek – persze, fekete-fehér antagonisták voltak ők a korábbi filmekben is, csak akkor még az aktuálpolitikai áthallások súlyt adtak a jelenlétüknek.

A Jason Bourne-ra viszont nem a politikai állásfoglalás hevülete, inkább a franchise-készítés logikája nyomja rá a bélyegét. Greengrass nem változtat a nyerő recepten, emiatt filmje nem tud releváns maradni – és ez az önismétlés az akciók feszültségéből is lefarag. Ugyanazt látjuk, amit korábban, csak kicsit kevesebb ötlettel (nincs annyi kreativitás az ezúttal asztallábbal és fazékkal improvizált közelharcokban) és több bombaszttal (a Las Vegas-i autósüldözésben túllőttek a célon – hol van már A Bourne-rejtély sikátoros, Szajna-parti kergetőzése a piros Austin Mini Cooperrel?). Félreértés ne essék: a Jason Bourne egy flott akciófilm, amin egy deka felesleg nincs, sőt, Greengrass megint frissített az akciófilmek stílusán, ezúttal a digitális eszközpark, a műholdak, számítógépek távcsövek frappáns és a korábbinál jóval kiterjedtebb alkalmazásával. Az üldözésekben már nem csak a fizikai ügyesség számít, hiszen a CIA a központjából folyamatosan segíti az ügynökeit: megtervezi a menekülők útvonalát, tippeket ad, hogyan vághatnak eléjük, távoli országokban is lekapcsolja a búvóhely áramellátását, vagy meghackel egy közeli mobiltelefont, hogy azon keresztül férjen hozzá egy laptophoz. Greengrass ezzel nemcsak tovább korszerűsíti az akciókat, de új variációs lehetőséget ad az akciórendezők kezébe. Így aztán az ötödik Bourne-filmben is marad annyi izgalom, hogy végig lehessen nézni azt, amit A Bourne-csapdában és A Bourne-ultimátumban már kétszer láttunk. Csak az a kérdés, mi marad ezután a folytatásra. Merthogy lesz folytatás, afelől semmi kétségünk.

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322