Filmkultúra

A Magyar Nemzeti Filmarchívum magazinja

Nagymenő - Chris Brancato, Carlo Bernard, Doug Miro: Narcos

„A mágikus realizmus szépsége, hogy valami hihetetlen keveredik egy részletes, realista helyzetbe. Nem véletlenül indult a mágikus realizmus Kolumbiából.”

Az egyszerű videotékából néhány év alatt szórakoztatóipari gigavállalattá átalakult Netflix a jelek szerint továbbra sem tud hibázni, ha saját gyártásról van szó. A Narcos Pablo Escobar felemelkedését és bukását végigkövető első két évada izgalmas, részletgazdag, és kemény témája ellenére az elsőtől az utolsó percéig magával ragadó szórakoztatás.

Az elmúlt 3 évben egyre világosabban látszott, a Netflix az új HBO. Mostanra pedig kiderült, bizonyos értelemben több is annál. Az idei év januárjától már a világ szinte minden országában (kivételt immár csupán Kína, Szíria, a Krím-félsziget és Észak-Korea képez) elérhető online tartalomszolgáltató mostanra ugyanis a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt átvette az úttörő stafétát a televíziózást és sorozatgyártást annak idején megreformáló HBO-tól. Az egykoron többek között a Drót (Wire), a Maffiózók (Sopranos), a Sírhant művek (Six feet under), a Törtetők (Entourage) és a Szex és New York (Sex and the City) kaliberű szériák gyártását bonyolító „mozicsatorna” mostanában többször jutott kapufáig csupán. Nincs komoly gond persze, az HBO még mindig egyet jelent a minőségi saját gyártással, de a nagy számok törvénye alapján az utóbbi időben azért becsúszott egy-egy kevésbé sikeres próbálkozás is. A Trónok harca elképesztő sikere, A törvény nevében (True Detective) - és az Aznap éjjel (The Night of) minősége,  Az alelnök (Veep)- vagy hazai pályáról például az Aranyélet kritikai- és közönségsikere elvitathatatlan, de a Híradósok (The Newsroom) hullámzó volt és kiszámítható, A törvény nevében zavaros 2. évada máris falnak vitte a nagyreményű sorozatot, a Scorsesével és Mick Jaggerrel is fényesített Bakelit (Vinyl) végül csupán egy évadot kapott, a könnyen fogyasztható, de súlytalan Nagypályások (Ballers) pedig épp csak kapargatja a máig az insider-sorozatok királyának számító Törtetők színvonalát. A szó szorostól pont most jutottunk el az átvitt értelemig, hisz épp Vincent Chase (Adrian Grenier), a Törtetők szupersztárja volt az, aki kis híján kicsinálta fényesen ívelő karrierjét egy Pablo Escobar-biopic miatt. A sorozatbéli film, a Medellin afféle álomprojektként indult, sztárokkal-, nagy költségvetéssel-, eredeti nyelven forgatott, és Cannes-i bemutatóval megspékelt moziként, de végül csak a „straight to DVD” vonalig jutott. Minden, ami akkor és ott nem működött – és ami nem mellesleg a való életben jelentős próbálkozásiak ellenére sem Oliver Stone-nak, sem Joe Carnahannek nem sikerült eddig -, azt a Netflix most összehozta. A kokainbáró Pablo Escobar elképesztően izgalmas, fordulatos és már-már hihetetlen élete túlnyomórészt hiteles tartalommal (nem mellesleg eredeti nyelven) és lebilincselő, a dokumentarista stílust a Nagymenők hangulatával kikeverő, szórakoztató formában került képernyőre – bár a végeredmény (különösen a Netflix sajátos „sugárzási” modellje okán) inkább hasonlít egy monumentális, kétrészes gengszter-eposzhoz, mint hagyományos tévésorozathoz.

Nem csoda, hogy ez a formátum lett a befutó, amint az sem, hogy a dokumentumfilmeseken kívül eddig egyetlen alkotó sem tudott igazán mit kezdeni ezzel a történettel (a már említett rendezők, Stone és Carnahan próbálkozásai egyelőre fiókban maradtak, Ted Demme 2001-es Betépve című filmjében Escobar csak háttérszereplő, az Escobar: Paradise Lost pedig Benicio Del Toro alakítása ellenére is gyorsan felejthető darab). A mindössze 44 évet élt Pablo Escobar élete és „munkássága” ugyanis annyira izgalmas, látványos, fordulatos és komplex, hogy azt még megfelelő költségvetés mellett is nehezen lehetne egy hagyományos játékfilm keretei közé illeszteni. Az egyszerű szegény ember, aki alig néhány év alatt a mértékadó Forbes magazin szerint is a világ hetedik leggazdagabbjává vált, és aki fénykorában a világ kokainkereskedelmének mintegy 80-85%-át irányította. A bűnöző, akit annak ellenére is szentként tiszteltek szűkebb hazájában, hogy hírnevét nem egyszer gyilkossággal végződő emberrablásokkal alapozta-, későbbi hatalmát pedig több ezer ember halála révén szilárdította meg. A drogbáró, aki vasszigorral irányította a hírhedt Medellin-kartellt, aki felajánlotta, hogy amnesztiáért cserébe társaival kifizeti Kolumbia államadósságát, és akit megválasztottak a kolumbiai kongresszus képviselőjének. A terrorista, aki elrendelte a kolumbiai legfelsőbb bíróság ostromát, és aki később több száz bíró, rendőr és újságíró mellett hazájának igazságügyi miniszterét és leendő elnökét is kivégeztette, végül szó szerint háborút hirdetett saját kormánya ellen. A kiváltságos, aki, miután vérrel és pénzzel elkerülte az Egyesült Államoknak való kiadatást, önként bevonult a saját magának épített, csupán három oldalról bekerített luxusbörtönébe (ahol egyebek mellett életnagyságú babaházat is felhúzatott látogatóba érkező kislánya örömére), hogy később egész egyszerűen kisétáljon onnan. A főnök, aki templomokat, sportpályákat és lakótelepeket építtetett, és akit mindenkinél jobban féltek és tiszteltek, akár életük árán is bárhová követtek emberei. Az üzletember, aki egyetlen év alatt nagyobb bevételre tett szert, mint példaképe, Al Capone egy egész élet alatt, és akinek ténykedése komoly hatással volt az amerikai kontinens gazdasági életére, aki, ha családja fázott, képes volt kétmillió dollárt elégetni egyetlen este során a kandallóban. A futballszurkoló, aki a narkópénzek révén felfuttatta kedvenc csapatát, majd a kolumbiai focit (hosszú távon épp ezzel tönkretéve azt), és aki miatt a válogatott legendás kapusa, René Higuita a kapu helyett a börtönből volt kénytelen végignézni az 1994-es labdarúgó világbajnokságot. A férj és apa, aki mindennél jobban szerette és féltette a családját, és aki gyermekei örömére többek között egzotikus állatkertet és hatalmas dinoszaurusz szobrokat is telepíttetett legendásan fényűző birtokára. A hazafi, aki talán tényleg elhitte, hogy egy napon ő lehet majd szeretett hazája elnöke, s aki mindennek ellenére elképesztő mélységekbe taszította a kolumbiai társadalmat. E tények alapján nyilvánvaló, nincs könnyű helyzetben, aki Pablo Escobar életét szeretné így vagy úgy filmre vinni, hisz ezekből szinte vétek lenne bármit is kihagyni. A Netflix is csak két évad és összesen 20 – egyenként átlag 50 perces – epizód alatt tudta lekerekíteni a valaha élt legnagyobb drogbáró (itt-ott fikciós elemekkel felturbózott) történetét – de egyértelműen sikerrel járt. Alig maradt ki valami a fentiekből, miközben a rendkívül sok szálon futó, információ-gazdag sorozat összetettsége és töménysége ellenére is könnyen fogyasztható, a két évad (más Netflix-szériákkal ellentétben) igény szerint egy-két nap alatt is élvezetesen ledarálható. S mindezt úgy érték el a készítők, hogy a nehezebb utat választva – sem az időrend, sem a stílus tekintetében – nem a hagyományos, megszokott módon osztották két évadra a történetet.

Az első, közel két évtizedet felölelő évad nem csak Pablo Escobar felemelkedését, hanem a kokain biznisz gyors felfutását, az ahhoz vezető okokat, a politikai, gazdasági és társadalmi összefüggéséket, valamint az üzlet – és a későbbi hajtóvadászat – legmeghatározóbb szereplőit is részletesen bemutatja. A felütést illetően megkerülhetetlen a Nagymenők, ezt idézi a szereplők bemutatása, a narráció és néhol még az operatőri munka is – a folytatás pedig olyan, mintha az ismeretterjesztő csatornák sikerültebb dokumentumfilmjeit elegyítenénk Scorsese gengszterklasszikusával. Sodró lendületű, könnyed, helyenként sajátos humorral bíró, informatív, dokumentarista és szórakoztató. Az igazi Escobart (és az egyik utána nyomozó DEA ügynököt) például rögtön a főcímben megmutatják az alkotók, de érdekes módon sem ez, sem a különösen az első évad során gyakran használt eredeti felvételek nem válnak zavaróvá egy pillanatra sem. Az alkotók nagy figyelmet szenteltek a helyszínek, a díszletek és kellékek kiválasztására – ilyen alapossággal az utóbbi időben talán csak a Foglalkozásuk: Amerikai (The Americans) és az American Crime Story: Az O.J. Simpson-ügy bírt a sorozatok terén –, valamint számos kisebb-nagyobb részlet pontos rekonstruálására (érdemes például összevetni az Escobar halálakor készített archív felvételeket a sorozat képsoraival – minden részlet megegyezik), így a hiteles és érdekes sztori mellett részletes kor- és kórrajzot is kapunk. Az első tíz epizód alatt a kokain- és az abból villámgyorsan meggazdagodó drogbáró hetvenes évekbeli térhódításától eljutunk egészen a kilencvenes évek elejéig, amikor is Escobar előbb kvázi önkéntesen „börtönbe” vonult, majd az ott(!) elkövetett újabb gyilkosságok miatt ráváró átszállítás miatt végül alig egy évvel később onnan is megszökött. S bár a második évadot szinte percre pontosan ott folytatják az alkotók, ahol az elsőt abbahagyták, olyan, mintha innentől egy másik filmet néznénk. Egy nagyon jól sikerült, de stílusában és időkezelésében is egészen másfajta folytatást. A második évad is tíz epizódból áll, mégis csak mintegy másfél évet foglal össze: Escobar utolsó másfél évét, és az utána folyó egyre véresebb embervadászatot. A második évad tehát sokkal kevésbé nagyvonalúbb, de ez nem hogy nem árt, inkább még használ is. A kontextus eddigre átlátható, a történet pedig már régen berántott mindenkit, így, bár a második etapban is kapunk bőven új karaktereket és kitekintést, az alkotók egyre inkább a hanyatlóban lévő drogbáró jellemére és személyes drámájára koncentrálhattak. Mert mindegy, ki narrál, kit mennyi ideig látunk vagy hallunk, és kinek szurkolunk, a Narcos első két évadának egyértelmű főszereplője a mindenkinél karizmatikusabb Pablo Escobar. Akinek ekkor már napról napra egyre nagyobb nehézségekkel kell megküzdenie, aki egyre csak újabb ellenségekkel találja szemben magát, miközben minden döntésével csak halogatja az elkerülhetetlent. Számos amúgy kiváló sorozatban – Kemény zsaruk (Shield), Sons of Anarchy, Ray Donovan – vált ez a motívum előbb monotonná, majd unalmassá, végül idegesítővé, de a Narcos kikerüli ezeket a csapdákat. Egyrészről mindvégig érdekes marad, hiszen tényleg minden így történt, Escobar hosszú időn át mindig épp az utolsó pillanatban tudott csak elmenekülni valahogy, másrészről „ráérősen”, lassan építkezve ábrázolja az egykor elképzelhetetlen hatalommal bíró férfi fokozatos bukását – finoman érzékeltetve ezzel ellenfelei lassan fojtogató stratégiáját is. Mindez persze édeskevés lenne, ha nem lenne a drogbáró szerepét visszafogott jutalomjátékként kihasználó Wagner Moura (Elit halálosztók). A brazil színész apró gesztusokkal, nézésekkel, a legtöbbször keveset és halkan beszélve, mégis erőteljesen ábrázolja a figura tekintélyét és jelentőségét – és nem okoz gondot neki az idő múlásának érzékeltetése sem, fiatal, energikus figurából fokozatosan, hitelesen válik egyre fáradtabb és megviseltebb középkorúvá. A két fő(bb)szereplő amerikai ügynököt alakító színész – a Steve Murphy-t játszó Boyd Holbrook és Javier Pena szerepében Pedro Pascal (Trónok harca) – alakítása is működik. Bár elsőre nem tűnik logikusnak, jó döntés volt, hogy kettejük közül a kevésbé karizmatikus, és eleinte Kolumbiában sem igazán otthonosan mozgó Murphy kapta a narrátor szerepét, ő sokkal alkalmasabb a nézők bevonására, mint a spanyol nyelvterületen is otthonosan mozgó társa. A számos emlékezetes mellékszereplő közül is kitűnt a mind inkább kérlelhetetlen Carillo ezredest alakító Maurice Compte (Az utolsó műszak), Escobar bűntársának és kuzinjának szerepében Juan Pablo Raba, valamint a főnöke mellett a félelmei ellenére is végsőkig kitartó Limónt játszó Leynar Gomez. (A casting egyetlen igazi gyenge pontja érdekes módon épp a legismertebb színész, Luis Guzmán (Boogie Nights, Traffic), aki a kelleténél is jobban karikírozta az általa játszott drogbárót, José Rodríguez Gachát). Összesen hét rendező – köztük a Robotzsaru két évvel ezelőtti remake-jét, valamint a szintén Moura főszereplésével készült Elit halálosztók két részét dirigáló José Padilha, valamint az egyre több rendezői munkát vállaló Oscar-díjas operatőr, Guillermo Navarro (A faun labirintusa, Hannibal) – jegyzi a húsz epizódot, ennek ellenére egyáltalán nem hullámzó a színvonal, a végeredmény egységes, és tényleg sokkal jobban hasonlít egy hosszú, két részre vágott filmhez, mintsem egy sorozathoz.

Pablo Escobar elképesztő történetéhez tökéletesen passzol a Netflix-modell (formailag sorozat, de klasszikus időkorlát nélkül, kötetlenebb, fejezetes cselekményvezetéssel, és azzal a sajátossággal, hogy a szolgáltató egy adott évad összes epizódját egyszerre elérhetővé és így megtekinthetővé teszi), és a Netflixhez, a cég bátorságához (keményebb,  korhatáros, vagy nem feltétlenül nagy tömegeket vonzó témák bevállalása, megfelelő költségvetés, tervezhetőség, pilot-mentes indulás) is remekül  illik ez a sztori. Az alkotók előrelátó módon nem a hírhedt kokainbáróról nevezték el a szériát, így az az ő sztorija nélkül is folytatható. A Netflix máris berendelte a harmadik és a negyedik évadot is – az viszont kérdés, akár Kolumbián belül maradva, akár onnan kimozdulva, tartható-e ez a feszültség és színvonal Escobar legendája nélkül. Amennyiben ezt sikerül megugrani, úgy a Kártyavár és az Orange is the New Black után bizonyosan a Narcos lesz a Netflix legújabb, több évadon átívelő sikertörténete.

 

Címkék

Magyar Nemzeti Galéria, A hetedik Star Wars film, szörnyek, Vígjáték, Magyar film fesztiválszereplés, Wajda, Filmrendező, animáció, Tóth Barna, magyar sorozat, Kaszkadőr, Cassell, Visszanéző, finn filmnapok, Cseh Tamás, építészet, Uránia, Pixar, Beatles, Filmtörténet, Artmozik éjszakája, Boyle, Mark Ruffalo, Televízió, Retro noir, Titanic Filmfesztivál, Amrita Sher-Gil, Jeff Nichols, filmtörvény módosítás, Jelenidő, Ukrán film, MaNDA DVD, Bertolucci, Elek Dóra, expresszionizmus, Oscar, Magyar Kultúra Napja, Készülő film, Maya Forbes, 60-as évek, Csányi Sándor, Filmnapok, Díjak, Kormákur, Aranyélet 2., Filmhét, bagoly, rassz, dán, Cseh filmek, Jancsó, thriller, francia film, Röhrig Géza, Hajdu Szabolcs, , Transz, LuMu, vámpír, Örökmozgó, Greengrass, Dyga Zsombor, halálhír, olasz film, Tudományos filmek, cikk, babona, Szépművészeti, Aranyglóbusz, 2. Magyar Filmhét, monográfia, Kino, Netflix, Inkubátor, Tábor, Cannes, sorozat, forgatókönyv, Berlinale, Fliegauf, Diplomamunka, Oscar-jelölt, Dokumentumfilm, Anilogue, zene, Akadálymentesen, Észt filmhét, Gauder, Cigánygyilkosságok, krimi, Sára Sándor, Wegerer, Filmalap, KAFF 2017, Török Ferenc, ELTE, Művészetek Völgye, Bill Condon, DVD bemutató, Tárlat, Anilogue 2016, diplomafilmek, Interjú, Guinness, Kultfilmek, popzene, új magyar film, Felújított filmek, Sopsits, Verzió, Cinefest 2016, The Affair, Titanic, farkasember, HBO GO, Szolnok, Valentino, HBO, fantasy, doku, Filmalap-Filmarchívum, Forgalmazói filmnapok, Titanic 2017, Antal Nimród, Jeles, Kvíz, Almodóvar, Horror, báb, Amszterdam, Történelmi magánügyek, Gólem, Herczeg Attila, Love story, jelölés, western, német film, Kincsem, Carrie Fisher, 1920, filmkritika, Tiszta szívvel, Ősz Gábor,