Filmkultúra

A Magyar Nemzeti Filmalap magazinja

Exek és szeretők – Tate Taylor: A lány a vonaton

A lány a vonaton című regény alapján készült adaptáció lehetett volna egy új Holtodiglan, amely megmutatja, milyen személyiségtorzító hatásai lehetnek egy tartós kapcsolatnak. Nem a könyv hibája, hogy nem lett az. MOZI
 
A lány a vonaton
(The Girl on the Train)
írta: Erin Cressida Wilson (Paula Hawkins regénye alapján)
rendezte: Tate Taylor
fényképezte: Charlotte Bruus Christensen
vágó: Andrew Buckland, Michael McCusker
zene: Danny Elfman
producer: Jared LeBoff, Marc Platt
szereplők: Emily Blunt, Haley Bennett, Rebecca Ferguson, Justin Theroux, Luke Evans, Edgar Ramírez, Laura Prepon, Allison Janney, Darren Goldstein, Lisa Kudrow
gyártó cég: DreamWorks SKG, Reliance Entertainment, Amblin Entertainment
forgalmazza: Freeman Film
bemutató dátuma: 2016. október 6.
 
 
(SPOILERVESZÉLY!)
 
 
Amikor 2015-ben kijött Paula Hawkins A lány a vonaton című regénye, rögtön mindenki elkezdte egy emberként a három évvel korábbi, de csak 2014-ben, a filmverzió révén közismertté vált Holtodiglanhoz hasonlítani – teljes joggal. A korábbi könyvhöz hasonlóan Hawkins is egy tönkre ment házasság történetét meséli el, amelyben az egyik fél manipulálja a másikat, erőszakossá válik és gyilkosságra vetemedik. Az izgalmas thriller köntösében pedig mindkét mű valójában arról beszél, milyen személyiségtorzító hatásai lehetnek a házasságnak.
 
 
A Holtodiglanban tulajdonképpen azért válik szörnyeteg Amyből, mert éveken át kényszeresen megpróbált megfelelni partnere elvárásainak, és úgy gondolta, túl sok kompromisszumot kötött, így már nem érezte önazonosnak magát (cserébe ráadásul a másik még meg is csalta). A lány a vonaton főhőse, Rachel úgy veszíti el a személyiségét, hogy nem bírja feldolgozni, hogy elvetélt és nem lehet gyermeke, ebben a helyzetben pedig a férje nem áll ki mellette, nem támogatja eléggé, mire a nő az alkoholizmusba menekül, a férfi meg erre megcsalja és elhagyja.
 
A tematikai és műfaji hasonlóságokon, illetve a megcsalás motívumán kívül a két regényben megegyezik az is, hogy mindkettő megbízhatatlan narrátorokon keresztül meséli el a cselekményt. A Holtodiglan és A lány a vonaton a kortárs szórakoztató irodalomban mára szinte egyeduralkodóvá vált fogással élve egyes szám, első személyben íródott, több mesélőt is megszólaltatva. Míg azonban előbbi alkotásban Amy naplója koholmánynak, szándékos hazugságnak bizonyult, és Nick is direkt hallgatta el a hűtlenségét, addig utóbbi műben azért nem bízhatunk Rachelben, mert alkoholizmusa miatt ő maga sem emlékszik a történtekre.
 
 
 
Így miközben a Holtodiglanban Nick a feleségében nem bízhatott meg, A lány a vonaton főhősnője saját magában nem lehet biztos. A Tate Taylor által rendezett adaptáció pedig éppen ezeket a részeket tudja a legjobban megvalósítani. A hazug, hamis emlékképeket is igaznak, Rachelhöz kapcsolódó flashbackeknek mutatja – ennek az eljárásnak a segítségével pedig nemcsak a központi karakter, de a néző is teljesen összezavarodik. Ezzel a film ráadásul egy nagyon szép megoldással visszaforgatja a mozgóképbe azt a lélektani jelenséget, amit a szakirodalom eredetileg egy filmből emelt át a pszichológiába.
 
A gaslighting („gázlángolás”) kifejezés a Gázláng című thrillerklasszikusból származik, és a pszichológusok arra a jelenségre kezdték el használni, amikor egy egyén úgy manipulálja a valóságot, hogy minél inkább elbizonytalanítsa a másikat. A múlt meghamisítása, az általa el nem követett dolgok másik embernek való tulajdonítása jellemzi Rachel férje, Tom viselkedését is, itt ráadásul még hatásosabban jelenik meg a „gázlángolás”. A Gázlángban Charles Boyer figurája úgy próbálta megőrjíteni a feleségét, hogy a külső körülményeket módosította, A lány a vonatonban viszont a férfi ügyeskedése felülírta a főhősnő saját emlékeit, így Rachel a hazugságokat tette teljes mértékben saját belső igazságává.
 
 
Ez pedig nem más, mint saját magunk semmibe vétele, önbecsülésünk teljes feladása, a mű így voltaképpen megmutatja, (drasztikus esetben) hova is vezethet egy rossz kapcsolat. Hogy Rachel végül mily módon szembesül az igazsággal, arra a könyv és a film más-más utat választ, és ez a pont az adaptáció másik diadala. A regényben saját magától kezd el tisztulni a kép, a főhősnő maga kezd el emlékezni – a moziban ezzel szemben egy mindössze kétszer felbukkanó mellékalak tárja fel Rachel előtt, mi is a valóság. Ezzel a frappáns és könnyed megoldással az alkotók mesterien vágták át a gordiuszi csomót, megkímélve magukat (és a nézőt) egy csomó további – ezúttal igaz – flashbacktől és belső képtől, amelyek talán már túlságosan eluralták volna a filmet.
 
Ami miatt azonban A lány a vonaton mégsem tekinthető sikeres adaptációnak, az az, hogy miközben a főhősnőhöz kapcsolódó szálat remekül átvette és kidolgozta, addig a másik kettőt teljesen elhanyagolta. A könyv ugyanis három nő története volt, akik hárman együtt mesélték el az eseményeket oly módon, hogy mindenkinek jutott felváltva több fejezet is. Ezt a mesélők szerinti felosztást megtartotta a filmverzió is, de csak színleg. Hiába van ugyanis kiírva egy jelenet elejére, hogy Megan vagy Anna, ha utána az adott személy nem lesz főszereplője a szóban forgó résznek. A filmesek változata egyedül Rachel sztorija, a másik két nő csupán asszisztál benne.
 
 
A könyvben a három szál kiegészítette egymást: más-más aspektusát ragadták meg annak, milyen különböző szinteken lehet rossz egy kapcsolat (szinte nem is ismerjük azt, akivel élünk, nem bízhatunk benne, nem számíthatunk rá stb.). Mivel itt egyetlen főcsapás van csak, nincs minek kiegészítenie egymást, ezért elsikkad mind Megan, mind Anna tragédiája. A fiatal lányt ért kamaszkori csapás súlytalan említés marad a Meganhöz kapcsolódó egyik terápiajelenetben, Tom új felesége pedig végképp kétdimenzióssá vált, aki szinte csak azért van jelen, hogy egy csecsemővel a karjában mászkáljon a házban.
 
Pedig a könyvben kifejezetten nagy hangsúlyt kapott a szóban forgó ház: Tom ugyanis úgy próbálta Annát alávetett helyzetben tartani, hogy közös otthonukban minden úgy maradt, ahogy azt korábban Rachel kialakította. Anna így nemcsak az előző asszony otthonában, de az ő bútorai és tárgyai között él, mintha nem lenne saját személyisége – jellemzően még a gyilkos eszközként használt dugóhúzót is ugyanott tartják, ahol Rachel idejében (ezért is tudta a nő olyan könnyedén előkapni).
 
És ha már dugóhúzó: van abban valami morbid szépség, hogy az alkoholista főhősnő, aki pont a férje miatt vált iszákossá, épp egy dugóhúzót használ arra, hogy megölje a férfit. Ezt a sokatmondó motívumot szerencsére a film is megtartotta, de más esetben is elmondható, hogy a mozgóképes verzió a legtöbb beszédes megoldást a könyvből emelte át (például amikor Tom, kifigurázva Rachel hűségét, szerelmét és kitartását, kivert kutyához hasonlítja). Van ezzel szemben azonban sajnos olyan is, amit nem vett át a filmváltozat az eredetiből, és bizony nagyon hiányzik.
 
 
A végső nagyjelenetben kissé komikus hatást kelt, hogy Anna még megcsavarja a Rachel által Tom nyakába vágott dugóhúzót. Itt nagyon hiányzott egy premier plán, hogy ne csak egy bizarr, egyeseket nevetésre késztető mozdulatot lássunk a távolból, hanem olyan érzelmeket, amelyek igazolják, miért állt korábbi viselkedésével szembemenve Anna Tom helyett Rachel pártjára – ehhez tényleg elég lett volna megmutatni az arcát egy közeliben.
 
Ugyanígy kimaradt a filmből, ahogy az új feleség kissé kétértelműen odaszól a végén a régi asszonynak, hogy „vigyázz magadra”, amit ugyanúgy lehet aggódásként, mint fenyegetésként értékelni. A két figura kényszerű szövetségére, a történetvégi „kéz kezet mos”-ra ugyan történt utalás azzal, hogy párhuzamos montázsban mutatták, ahogy Rachel és Anna is elismétli: a tett önvédelem volt, Rachelnek nem volt más választása.
 
A regény nyugtalanító befejezése, az új asszony opportunista viselkedése viszont minden volt, csak nem megnyugtató, és további gondolkodásra késztetett a fent már említett témakörben (a házasság személyiségtorzító hatása). A film ezzel szemben így korrekt pszichothriller maradt csupán, szép, kerek happy enddel. Ha nem ismernénk az eredetit, ezzel is ki lehetne egyezni…
 
 
 

Címkék

Török Ferenc, Szolnok, építészet, Gólem, Kaszkadőr, Transz, olasz film, Berlinale, Jelenidő, Kvíz, Jéger, Dyga Zsombor, Bill Condon, Inkubátor, szörnyek, Magyar Nemzeti Galéria, Titanic Filmfesztivál, Anilogue 2016, Jeles, Titanic, Cinefest 2016, Kormákur, Kincsem, Díjak, vizsgafilm, Cannes, báb, Antal Nimród, Cassell, Netflix, Guinness, western, popzene, Fliegauf, Valentino, bagoly, Művészetek Völgye, Horror, Cseh Tamás, sorozat, jelölés, német film, , krimi, Televízió, Csányi Sándor, Tiszta szívvel, Uránia, doku, Szépművészeti, Beatles, Filmrendező, Hajdu Szabolcs, Ukrán film, Titanic 2017, KAFF 2017, Visszanéző, diplomafilmek, dán, Történelmi magánügyek, Észt filmhét, Forgalmazói filmnapok, Oscar-jelölt, Röhrig Géza, Anilogue, Akadálymentesen, Készülő film, Elek Dóra, Vígjáték, monográfia, animáció, Cseh filmek, cikk, babona, Wajda, Maya Forbes, Tóth Barna, buli, Tudományos filmek, Sára Sándor, Bertolucci, finn filmnapok, halálhír, 2. Magyar Filmhét, Filmnapok, ELTE, producer, új magyar film, Jancsó, Filmhét, Love story, Oscar, Jeff Nichols, HBO, 60-as évek, Tomit., Ősz Gábor, forgatókönyv, expresszionizmus, Gauder, zene, Magyar film fesztiválszereplés, Carrie Fisher, filmtörvény módosítás, Retro noir, LuMu, háborús film, Almodóvar, alkotó, Wegerer, vámpír, Cigánygyilkosságok, Amrita Sher-Gil, Diplomamunka, Greengrass, disztópia, Interjú, Mark Ruffalo, filmkritika, magyar sorozat, Kultfilmek, Aranyélet 2., The Affair, thriller, Verzió, Felújított filmek, A hetedik Star Wars film, Dokumentumfilm, 1920, HBO GO, Filmalap, Amszterdam, Herczeg Attila, farkasember, Tárlat, DVD bemutató, rassz, Boyle, Artmozik éjszakája, Pixar, Filmtörténet, Kino, Magyar Kultúra Napja, Nyár, MaNDA DVD, Örökmozgó, Tinédzser, Tábor, Aranyglóbusz, Filmalap-Filmarchívum, Sopsits, francia film, fantasy,