„Valaki keresztülmegy az üres téren, valaki más figyeli, és az már színház” – mondja a Hetedik alabárdos segédszínészből váratlanul író-rendezővé avanzsáló főhőse. Igaza van, bizonyos esetekben színházi keretek között valóban működhet ez, de mozgóképek esetén sajnos már nem feltétlenül igaz. Attól, hogy van szándék, van egy nagyjából megírt forgatókönyv, vannak benne színészek, és kamerával rögzítik, még nem biztos, hogy a végeredmény mozifilm. A Vékás saját ötletéből, saját tapasztalatokon alapuló, saját maga által megírt sztori afféle karriertörténet az örökké mellőzött statisztáról, Mikiről (Bánki Gergely), aki egy hihetetlen fordulat okán a patinás teátrum szerző-rendezőjévé válik. S akinek tapasztalat nélkül, nulla forintból, eszköztelenül, rövid határidővel, széttartó társulattal, vagyis hatalmas ellenszélben kéne összehoznia az előadást, ami megmentheti a bezárástól fenyegetett színházat. Erről a szórakoztatónak gondolt, kisebb-nagyobb buktatókkal övezett folyamatról (is) szól a Hetedik alabárdos, de a nagy kuszaságban csakúgy, mint a filmbéli rendező, Vékás is nehezen találja a fókuszt. Filmje jobb-rosszabb belsős, színházi poénokkal indul, politikai összefonódásokkal, héttér-érdekekkel és ukrán maffiózókkal operáló krimi-vonallal folytatódik, miközben sztereotípiák egész tárházat vonultatja fel. Időnként kikacsint, máskor a művészetről elmélkedik, olykor meglepően valóságos, máskor túlzottan elemelt, ráadásul, mintegy mankóként a főhős még végig is narrálja a filmet… Túl sok ez így egyben, és ez azért sajnos meg is látszik a végeredményen. A Hetedik alabárdos túlzsúfolt, ritmustalan, erőtlen, hullámzó színvonalú és dramaturgiai szempontból nem egyszer következetlen film.

Nemcsak a forgatókönyv és a dramaturgia, a színészi játék sem mutat egységes képet. A rutinos „öregek”, Ujlaki Dénes és Bezerédi Zoltán remekül elkapják saját pillanataikat és kisujjból kirázzák azt, ami ide kell, Sárközi-Nagy Ilona izgalmas és nagyjából Nagy Ervin is érzi a ripacs bonviván szándékosan túlhúzott figuráját. Ez utóbbi már kevésbé működik azonban Mohai Tamásnál, akinek szerepe és filmbeli jelenléte sokszor inkább idegesítő, mint vicces, nem is beszélve a Kalocsai Mercédesz által alakított, szinte teljesen felesleges ukrán „verőemberről”(?). De a legnagyobb baj, hogy ezúttal Bánki Gergely sem különösebben lebilincselő – külsőre és játékstílusát tekintve is olyan kissé, mintha a Mi kis falunk-béli lúzer szerepében ragadt volna – pedig ez esetben különösen sok múlik a főszereplőn. Nagyon jó új, ismeretlenebb, eddig főként színpadon edződött arcokat látni a moziban, de ha már rájuk esett a választás, nem ártana jobban kiaknázni a bennük rejlő lehetőségeket.

Persze eleve a témaválasztás, a színház központba emelése sem könnyű – jól, jobban és kevésbé sikerült mozis (A turné, Szamba, Csak szex és más semmi, Birdman) illetve tévés (Komédiások, Csak színház és más semmi) darabok példázzák ezt –, ilyen megközelítéssel, ennyire zárt környezetbe helyezve pedig nehéz is elképzelni, hogy különösebben nagyobb tömegeket érdekeljen a történet.

A Hetedik alabárdos az első olyan film, amely a Magyar Nemzeti Filmalap Inkubátor Programjában készült. A pályakezdő filmrendezők első egész estés játékfilmjét segítő, rendkívül hasznos kezdeményezés kifejezetten az innovatív, kísérletező bemutatkozások támogatására jött létre – s bár ilyen téren kétségtelenül jól teljesít Vékes Csaba filmje, feszesebb fókusszal, a gegekre és az amúgy rendkívül szellemes dialógokra építve sokkal nagyobbat is szólhatott volna.