Filmkultúra

A Magyar Nemzeti Filmalap magazinja

A háború cirkusza – David Michod: War Machine / Ang Lee: Billy Lynn hosszú, félidei sétája

Továbbra sem készült el az afganisztáni háború Dr. Strangelove-ja, sem az iraki Acéllövedéke. MONITOR
 
War Machine
amerikai, 122 perc, 2017
rendezte: David Michôd
írta: David Michôd, Michael Hastings regénye alapján
fényképezte: Dariusz Wolski
vágó: Peter Sciberras
producer: Brad Pitt, Ian Bryce, Dede Gardner, Jeremy Kleiner
szereplők: Brad Pitt, Tilda Swinton, Anthony Michael Hall, Sir Ben Kingsley
bemutatta: Netflix
bemutató dátuma: 2017. május 26.
 
Billy Lynn hosszú, félidei sétája
(Billy Lynn's Long Halftime Walk)
angol-kínai-amerikai történelmi dráma, 113 perc, 2016
szereplők: Kristen Stewart, Garrett Hedlund, Vin Diesel, Steve Martin, Makenzie Leigh, Chris Tucker, Joe Alwyn, Deena Dill
rendezte: Ang Lee
írta: Jean-Christophe Castelli
fényképezte: John Toll
vágó: Tim Squyres
producer: Simon Cornwell, Stephen Cornwell, Ang Lee, Marc Platt
szereplők: Kristen Stewart, Garrett Hedlund, Vin Diesel, Steve Martin, Makenzie Leigh, Chris Tucker, Joe Alwyn, Deena Dill
DVD forgalmazó:  Bontonfilm
DVD megjelenés: 2017.06.09
 

A közelmúltban két háborús film is felkerült a képernyőnkre: a War Machine a Netflixen, a Billy Lynn hosszú, félidei sétája DVD-n jelent meg. Mondhatnánk, hogy a mozipénztáraknál mindkét film elhasalt, de a War Machine-t a streamingszolgáltató csak azért mutatta be néhány amerikai moziban, hogy indulhasson a jövő évi Oscar-versenyen. Ettől függetlenül mindkét film leszerepelt a kritikusok előtt, a közönséget pedig hidegen hagyta – megerősítve a hollywoodi producereket abban a hitükben, hogy az iraki és az afganisztáni háború csak a hadiipar számára jó üzlet. Az átlagamerikai csak addig akar foglalkozni a háborúkkal, amiket számára egy messzi-messzi galaxisban vívtak, amíg dicsérni kell az amerikai nemzet hősiességét, a katonákat pedig biztosítani a támogatásukról. Áthidalhatatlan árok húzódik a civilek és a katonák között, de épp erről a résről szólnak ezek a filmek.

A War Machine-ban a katonai vezetés szakad el a valóság talajáról, és próbálja akkor megnyerni az afganisztáni háborút, amikor a frissen megválasztott Barack Obama épp befejezni akarja azt. 2009-ben járunk, amikor új tábornok kerül az amerikai csapatok élére: Glen McMahon, aki az afgánok szívét és elméjét az eszmék erejével hódítaná meg. Szentül hiszi, hogy Amerika demokráciát épít Afganisztánban, házakat, iskolákat, infrastruktúrát, és hogy a helyi lakosok is belássák ezt, további 40 ezer katonát küldene a megszállt országba.

A szatíra abból fakad, hogy McMahon nem látja meg érvelésében a paradoxont. „Mintha a zöldsapkások lennének a Békehadtest” – írja a valóságban is bevezetett taktikáról a Rolling Stone újságírója, akinek cikkén és könyvén a film alapul. McMahon az amerikai demokráciaexport és felsőbbrendűség-tudat két lábon járó paródiája, aki nagyon is jól érti a terrorizmus elleni harc matematikáját – a 10 mínusz 8 itt 20-szal egyenlő, magyarázza egy konferencián, mert ha ketten meghalnak, a rokonaik és barátaik felkelőnek állnak –, mégsem látja be, hogy nem kényszeríthetnek senkit fegyverrel arra, hogy demokráciát építsen.

Ezzel az alapanyaggal a War Machine az afganisztáni háború Dr. Strangelove-ja lehetett volna, amely éleslátó szatírában rántja le a leplet az amerikai hadviselés és az azt szabályozó politikai háttérjátszmák idiotizmusáról. A történet ugyanis nem a fronton játszódik, hanem a színfalak mögött, ahol McMahon támogatást próbál szerezni a háború kiterjesztéséhez, és előbb Obamánál, majd az USA európai NATO-szövetségeseinél kampányol. S közben a katonák élik az ivással, unatkozással, civil-, politikus- és afgán-szidalmazással teli mindennapjaikat, amiket lejegyez a Rolling Stone őket kísérő riportere…

A tartalmas karikatúra lehetősége azonban hamar semmivé foszlik David Michod kezében, aki ezt megelőzően csak szikár bűndrámákat rendezett (Animal Kingdom, Országúti bosszú). Michod filmjeire eddig sem a humorukért váltottunk jegyet, és ez a War Machine után sem fog megváltozni. Az ausztrál rendező humorérzéke annyira visszafogott, hogy néha észre sem lehet venni, hogy ironizál – igaz, ezek a film legjobb jelenetei. Azok, amikben geopolitikai összefüggésekkel magyarázza, miért termesztenek Afganisztánban gyapjú helyett heroint (az USA nem küldhet segélyt olyan országba, amely a saját piacával versenyző terméket gyárt), vagy a terrorizmus elleni háború abszurditását figurázza ki, amelyben a bátor visszafogottságért osztanak kitüntetést azoknak, akik nem lőttek le civileket.

Ha viszont Michod nyíltan poénkodik, csak bárgyú viccek jutnak eszébe. Olyanok, hogy az afgán elnök nem tudja összekötni a Blu-Ray lejátszóját a tévével, vagy McMahon eljátssza, hogy akadozik a Skype-kapcsolata egy kellemetlen tárgyalás során, amit rövidre akar zárni. Lehet, hogy papíron fanyarnak és életszagúnak tűnnek az olyan poénok, minthogy Karzai elnök azért nem fogadja a tábornokot, mert betegen a Dumb és Dumbert nézi, de Michod nem tudja jól felvezetni és lecsapni az ilyen abszurditásokat.

Az ingadozó színvonalú és meglehetősen eseménytelen filmet Brad Pitt viszi végleg félre. Pitt úgy játssza a csendes akarnokot, mint egy kivénhedt rajzfilmfigurát: csámpás majomra emlékeztető járása és kényszeres grimaszai nem a karaktert teszik viccessé, hanem a színészt röhejessé. És Pitt elhibázott, a filmből teljességgel kilógó játéka miatt a War Machine megreked valahol félúton a dráma és a szatíra között. Michod ugyanis azzal próbálkozik, hogy meglássa az embert a tábornokban, és a jószándékot a cselekedeteiben, és ezért minden jellemhibája ellenére sem tagadja, hogy a katonaságban ő az egyetlen, aki legalább foglalkozik az afgán civilekkel, és afgán szakértőt szerződtet maga mellé, hogy átlássa a helyi viszonyokat. Pitt játéka viszont – amit nem a karakterét ihlető Stanley McChrystal gesztusairól mintázott, hanem maga talált ki – elkaszál minden kísérletet, ami drámai erővel ruházhatná fel a filmet, olyan messzire rugaszkodik a valóságtól. Neki köszönhető, hogy megérteni nem igazán lehet a tábornokot, csak nevetni rajta.

A War Machine-nál sokkal érdekesebb kudarc Ang Lee-é, aki nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy megújítsa a filmkészítést a Billy Lynn hosszú, félidei sétájával. A Pi életének rendezője a 3D és a CGI-festészet után a képkockaszámmal kezdett kísérletezni, és új filmjét 3D-ben, 4K felbontásban, 120 kocka/mp arányban forgatta le. Ang Lee úgy véli, ha már digitális technikával forgat, el kell szakadnia a hagyományos filmtől, és kihasználni az új lehetőségeket: jelen esetben azt az óriási információmennyiséget, amit a digitális technika biztosíthat a filmnek. A magasabb képkockaszámmal Lee a valóságba akarja belevetni nézőjét, és a korábbinál (24 képkocka/mp) ötször annyi információt hordozó mozgóképpel új szintre emelni a filmnézés élményét.

Innen, egy káeurópai nappaliból nehéz megítélni, sikerrel járt-e Lee, mert eredeti formájában szinte csak az amerikai kritikusok látták a filmjét. Az Egyesült Államokban mindössze két mozi volt képes 120 fps-sel lejátszani a filmet, a többiben hagyományos formátumban (24 fps-sel és 2D-ben) vetítették. A kritikák a virtuális valóságéhoz hasonlították a hatást, a színészek mintha tapintható közelségbe kerültek volna, a bőrük minden pórusa és az arcuk erezete is láthatóvá vált a vásznon. De – panaszkodott a jelentős részük – ezzel a rendező az ellenkező hatást érte el, mint szerette volna, és mesterkéltté tette a filmjét: a színészek hologramoknak, a tér laposnak, a jelenetek színpadiasnak tűntek. Bár a magyar DVD-kiadást látva nem lehet megítélni a szándékolt hatást, úgy tűnik, mintha ez a szürreális tónus nem lenne teljesen idegen a filmtől. Ang Lee ugyanis az amerikai lét alapvető színpadiasságáról forgatott filmet, és arról, hogyan válik a pénzemberek által kontrollált sztorivá, a nemzetépítés mítoszává a kisemberek története.

A címszereplő Billy Lynn egy 19 éves közkatona, aki egyik napról a másikra háborús hőssé válik, mikor felkerül a netre egy felvétel, amin megmenti sérült őrmesterét az ellenség kezéből. Lynnt egész szakaszával együtt hazahozzák, hogy a sajtóban, majd egy texasi focimeccs szünetében a Destiny’s Childdal parádézzanak. 2004-et mutat a naptár, amikor már egy éve zajlik az iraki háború, de a Bush-kormány által emlegetett tömegpusztító fegyvereknek továbbra sincs nyoma. Bár a közhangulatot a szélsőséges patriotizmus határozza meg, a kormánynak egyre nagyobb szüksége van a Jó Amerika és a Rossz Szaddam harcáról szőtt narratívát megerősítő történetekre. Kapóra jön hát nekik Billy Lynn és hőstette, ami iránt Hollywood is elkezd érdeklődni.

Joe Alwyn jól ragadja meg, milyen zavarodottá válik a szinte még tinédzser fiú a hirtelen ráirányuló érdeklődésben. A valószínűleg poszt-traumatikus stressz szindrómában szenvedő Billy, aki még azt sem dolgozta fel, hogy a véletlen mentette meg a haláltól, az egyik legjobb barátját viszont még az sem, csak kapkodja a fejét a körülöttük kibontakozó médiacirkuszban. Lee – és a film alapjául szolgáló könyvet író Ben Fountain – áldozatnak látják a fiút, akit minden oldalról kizsákmányolnak: a katonaság, amely besorozza a jövőkép nélkül élő fiatalokat, a pénzemberek, akik aprópénzért akarják felvásárolni élettörténetük megfilmesítési jogait, és az amerikai nemzet, amely köszöni szépen a szolgálatukat, mert elvégzik a piszkos munkát, de hogy mit élnek át, arról tudni már nem akar. Vagy csak annyira, amennyire a katasztrófaturistákat érdekli egy baleset: a borzongás izgalmát akarják átélni annak közelében, aki nemrég a halál közelségét és a démonizált ellenség támadását élte át.

Ebben a kavalkádban a kiskatonák egyszerű statisztává válnak, akiket úgy mozgatnak, ahogy azt a kenyeret, cirkuszt és nemzeti identitást ígérő showbiznisz követelményei kívánják. Erről forgatott nemrég Clint Eastwood is A dicsőség zászlajában, de Ang Lee sokkal részletesebben tárgyalja, hogyan torzíthatja a nemzeti mítoszteremtés az átlagemberek életét – és nem csak a katonákét. Billy első látásra beleszeret egy katolikus pomponlányba, aki a katonában a háborús hőst, a cheerleaderkedésben pedig a spirituális tartalommal felruházott közszolgálatot látja. Bár Billyt a húga is próbálja lebeszélni arról, hogy visszatérjen Irakba, de a sikerhez a legközelebb Faison jut, aki viszont – mint kiderül – nem akar igazából elszökni vele. A cheerleader nem a srácba szerelmes, hanem a gondolatba, hogy egy háborús hős után vágyakozhat, aki sosem lehet az övé – all-american girlként ebben a szerepjátékban éli meg a szerelmet.

Ang Lee hiperreális stílusa így az amerikai DNS-be kódolt teatralitást domborítja ki, amelyben a látszat elsőbbséget élvez a megélt valósággal szemben. A katonák valós háborús tapasztalatával senki sem törődik, csak azzal, hogy eljátsszák a szerepüket az előadásban, melynek végén – a Destiny’s Child színpadán – végleg statisztákká válnak. Ang Lee ekkor összevágja a koncert képeit az összecsapáséval, amelyben elhunyt a Bravo osztag buddhista őrmestere, Shroom. Kissé didaktikus, de hatékony megoldás, és a kristálytiszta képek csak ráerősítenek a brutalitásra, amellyel betör a valóság a médiakampány díszletei közé. Billy összecsapása az iraki fegyveressel tökéletesen komponált: a dramaturgiát a véletlen irányítja, a közelharc piszkos, durva, esetlen.

Ha csak erre – a háború őrületének aláhúzására – használta volna Ang Lee a megnövelt képkockaszámot, valószínűleg sikerrel járt volna. Filmje azon bukhatott el, hogy plusz csavart vitt a történetbe, és a 120 fps kiélezett valóságtapasztalatával nem egy reális, hanem egy szürreális történetet akart elmesélni. A kötelességtudat és a szerelem, az eszmék és a család ellentétes szorításában tépelődő, traumatizált katona zavarát, akinek ide-oda csaponganak a gondolatai, és sehol nem tud nyugalomra lelni. Másrészt Lee kamerakezelése is hozzájárult ahhoz, hogy az ambivalenciát egyébként is nélkülöző dialógusokkal szájba rágja a mondandóját. Gyakran E/1-ben fogalmaz, és a színészek gyakran a kamerának címzik a Billyhez intézett mondataikat, és így a dialógusok, amik hangzatos szentenciákban fogalmazzák meg az amerikai kapitalizmusról és mítoszteremtésről alkotott kritikájukat, menthetetlenül didaktikussá válnak.

És ahogy a War Machine esetében, itt sem segíti mindig a casting a filmet. A drámaiskolában épphogy végzett Joe Alwyn jó választás a címszerepre, mély empátiával tolmácsolja a fiatal katona őszinte naivitását, szexuális frusztrációját és kitörölhetetlen traumáját is. De a film más ponton nem konzisztens önmagával. Miközben a Billy Lynn… egyik történetszála arról szól, hogyan akarják felvásárolni hollywoodi sztárok és pénzemberek a filmjogokat, és a maguk képére formálni a történetet, Ang Lee is szerződtet sztárokat a filmjébe. Steve Martin esetében ez működik, mert ő a texasi vállalkozót játssza, a nagykapitalizmus, az elferdített fikció megtestesítőjét. Vin Diesel viszont a Billy fogadott bátyjának is tekinthető őrmestert, akinek alakját hitelteleníti, hogy egy sztár játssza. Vagy legalábbis az, hogy egy ilyen darabosan játszó sztár, mint Diesel, akinek elnagyolt alakítása – elsősorban halott arckifejezése – és patetikusan hangzó buddhista bölcsességei épp azokat a jeleneteket teszik idézőjelbe, amiknek valósnak, hitelesnek kéne hatniuk.

Ha a Billy Lynn hosszú, félidei sétájának minden vállalását sikerült volna teljesíteni, most az iraki háború Acéllövedékeként emlegethetnénk. Ang Lee-t viszont nem tántorította el a pénzügyi és kritikai fiaskó attól, hogy folytassa a kísérletezést. Legközelebb Muhammad Ali és Joe Frazier legendás bokszmeccsét akarja megfilmesíteni, aminek intenzitását valóban a végletekig fokozhatja a 120 fps. Feltéve, ha sikerül elkerülnie azt, hogy filmje ne csupán egy HD-közvetítésnek, hanem a korábbinál sokkal valóságosabb filmnek hasson.

 

Címkék

Török Ferenc, alkotó, babona, Titanic, Love story, Cigánygyilkosságok, jelölés, Filmalap, Történelmi magánügyek, Jancsó, Aranyélet 2., Valentino, új magyar film, Jéger, építészet, Anilogue, dán, Horror, Beatles, Artmozik éjszakája, farkasember, Mark Ruffalo, Retro noir, Cseh Tamás, német film, Interjú, Ősz Gábor, Akadálymentesen, fantasy, monográfia, Észt filmhét, Antal Nimród, Diplomamunka, Tárlat, Felújított filmek, Szolnok, Röhrig Géza, Gauder, Csányi Sándor, Kincsem, Wegerer, Kormákur, Filmhét, HBO, Díjak, Cinefest 2016, Filmnapok, Dyga Zsombor, Elek Dóra, Sopsits, Guinness, A hetedik Star Wars film, Nyár, Berlinale, , Tomit., Netflix, Oscar-jelölt, The Affair, Herczeg Attila, forgatókönyv, Jeles, 60-as évek, Amrita Sher-Gil, Vígjáték, DVD bemutató, MaNDA DVD, Tudományos filmek, Hajdu Szabolcs, thriller, Dokumentumfilm, Tábor, olasz film, Sára Sándor, bagoly, popzene, filmtörvény módosítás, Boyle, Filmalap-Filmarchívum, Gólem, Visszanéző, halálhír, Filmtörténet, HBO GO, krimi, Fliegauf, Greengrass, doku, Titanic Filmfesztivál, Magyar film fesztiválszereplés, Filmrendező, Készülő film, Magyar Nemzeti Galéria, disztópia, Uránia, Bill Condon, Magyar Kultúra Napja, buli, finn filmnapok, francia film, Ukrán film, Inkubátor, Wajda, expresszionizmus, Almodóvar, Maya Forbes, Carrie Fisher, Művészetek Völgye, diplomafilmek, Tinédzser, Aranyglóbusz, animáció, háborús film, Tiszta szívvel, Anilogue 2016, LuMu, Amszterdam, Transz, magyar sorozat, Tóth Barna, Szépművészeti, Cannes, Kino, 2. Magyar Filmhét, vizsgafilm, szörnyek, Jelenidő, ELTE, Televízió, Pixar, vámpír, Örökmozgó, Kultfilmek, Oscar, cikk, báb, Kaszkadőr, Forgalmazói filmnapok, producer, Cseh filmek, Cassell, Bertolucci, 1920, rassz, Titanic 2017, KAFF 2017, Verzió, filmkritika, Jeff Nichols, Kvíz, zene, western, sorozat,