Nash Edgerton ugyanúgy ide tartozik, mint például az Animal Kingdommal és az Országúti bosszúval kritikai elismeréseket begyűjtő David Michod. Igaz, az utóbbi direktor tragédiák (a tavalyi Netflix-szatíra, a War Machine némileg felülírja ezt) iránti fogékonyságát rendre térdcsapkodós és ugyanennyire gonosz viccekkel ellensúlyozta az itt is felbukkanó Joel Edgerton bátyja, nagy strapájából és egyúttal a szélesebb publikumot célzó megfelelési vágyából hamvába holt igyekezet lett. A Gringo jobbára unalmasan induló, később is csak mérsékelten ötletes vígjáték tévedésekről, humorban, vérben pácolt férfiszerepekről és valami nagyszabásúnak beállított gengszterzsugáról.

Pedig tévedés volna azt írni, hogy a cselekményben nem akadt potenciál. Rögtön egy színes bőrű anyámasszony katonája, az üzletember Harold Soyinka (David Oyelowo vakarózásra késztető kalimpálásaival, lerészegedésével) zuhan csöbörből vödörbe – miután hétköznapi problémáit égető anyagi gondokban realizálódnak, az egyébként is naiv fehérgallérost hosszú ideje megvezetik a háta mögött, a pokol pedig végleg elszabadul, miután egy mexikói biznisz során drogügyleteket bonyolító nehézfiúk közé csalogatják. Ő a gringo, vagyis a latinók által jenkinek titulált idegen: fehér embereket illetnek a gúnynévvel, Harold azonban fekete. Az idősebb Edgerton problémafelvetése szerint tehát egy rassz tekintetében is parkolópályára lökött ügyetlennek kell bizonyítania rátermettségét. Így a Gringo egy beavatási rítusról, a maszkulinitás visszaszerzéséről szólna. De mindez csak papíron jól virító elmélet, a csaknem 2 órás játékidő gyakorlatában zavaros bohózat, darabokra hulló akcióvígjáték hosszú ideig érdektelen bűnöző-kaleidoszkóppal. Vélhetően szándékos a Haroldot körülbástyázó rosszakarók rajzfilmes-karikatúraszerű ábrázolása. Zömmel egy jellemvonásra felhúzott gazemberek vagy jóakarók halmozódnak, esetleg, ha a film nagyon belehúz, két tulajdonság között vacilláló antihéroszok kerülnek elő. Míg Harold patyolattisztán csetlik-botlik, addig ellenfelei önös érdekektől fűtve fokozódnak le vásári majmokká.

Problémásabb, hogy a rendező ezerszer bejáratott komédiaklisék mentén pozícionálja a negatív figurákat: amennyiben a Joel Edgerton játszotta főgonosz elvetemült multinacionális cégigazgató, öltönyben kell feszítenie és suttyomban kell análisan közösülnie a Charlize Theron alakította femme fatale-lal. Sőt, ha már Theron karaktere végzetasszony, narcisztikus, sminkkel vastagon borított, győzelemre óhajtó, vereséget nem tűrő, luxusgöncökben magasodó radikálisként vet be mézes-mázos szavakat és bájt. A sztárszínésznőt nem először bélyegzik meg így: a tavalyi Halálos iramban 8. árnyalatok nélküli ősgonosza után ismét sematizmusra kényszeríti a forgatókönyv, egy Mad Max: A harag útjára jutó Atomszőke után az elhibázott szereplehetőségek száma is duplázódik. És kapjunk bár önmagával vívódó zsoldost, akit a District 9-ból ismert Sharlto Copley ezredik alkalommal is idióta komédiázással, teátrális gesztusokkal formál meg, netán szőke cicababává degradált naiv lányt Amanda Seyfried képében, a Gringo nem előnyükre fordítja a sztereotípiákat, hanem mindenben csak a bosszantó felszínt látja. Kritikus ponthoz ér a film, az elbeszélés túlzsúfolttá válik, az egymást szerencsétlenül érő Éjszakai rohanás, Tiszta románc-referenciák, vagyis az egymásra zúduló buddy movie és romantikus zöngék cseppet sem segítik, hanem gátolják a történet kibontakozását, így a figurák céljai semmisek, a tétek elenyészők, a poénok erőltetett fintorgásra bíró humortalanságok.

Ráadásul Edgerton széteső narratíváját a didaktikus üzenetek beemelése sem kovácsolja össze. A Gringo halálosan komoly arccal adja elő mondókáját a szeretet mindent legyűrő erejéről, bibliai példabeszéddel kardoskodna egy válságba jutott ölőgép morális dilemmájáról, pofont oszt a maffiózókkal szövetséget kötő nagyvállalatoknak, miközben vért izzadva próbálja centrumban hagyni az időközben feledésbe merült Harold Soyinka férfivá érését. Senkire és semmire nem jut idő: a párokba verődött pozitív és negatív karakterek vágjanak bár egymás szavába screwball comedy-t idézően, civakodásaik egy percig sem nyűgöznek le. Egymás hátba döfésére szolgáló machinációik csavaros, intelligens és közben humoros tónusok helyett fárasztónak, önismétlőnek, üresnek hatnak – ezek után halálos ítélettel ér fel a Gringóban olykor-olykor bekövetkező hangnemváltás. Szellemes pillanatokra komoly epizódok felelnek, majd a faarcú figurák újra önfeledt játszadozásba kezdenek, ám karakterívük, pálfordulásuk hiányában az összes hangnemcsere ugyanolyan fásultnak tűnik. Mintha végig ugyanazt a lomha, enervált tempójú, régóta ellaposodott szakállas viccet dörmögné a felelevenítésébe jól láthatóan belefáradt, cserzett arcú, sehonnai porondmester: nem érezzük át Harold/ Harry megváltását, sem a rá törő gonoszok bűnhődését.

Csupán egy remény maradt: a Blue-Tongue Films műhelyéből érkező csodák (hogy ne menjük messzire: például az épp Nash Edgerton által tető alá hozott akasztófahumorú kisetűdök, a 2007-es Spider és a 2011-es Bear) rajongói keresztbe tett ujjakkal várhatják, hogy a stúdió legközelebb koncepció mentén, összeszedetten, valódi érzelmi hatásokra építve dobja össze a következő moziját.