Filmkultúra

A Nemzeti Filmintézet magazinja

Rocksztár a Fehér Házban – Liza Johnson: Elvis és Nixon

Pimf kis vígjáték az Elvis és Nixon, amely tökéletesen elszórakoztat nyolcvanpár percen keresztül, mert egy pillanatra sem hagyja, hogy elvakítsa a tekintélytisztelet.  SZEMLE
 
Elvis és Nixon
(Elvis Meets Nixon)
rendezte: Liza Johnson
írta: Joey Sagal, Hanala Sagal, Cary Elwes
fényképezte: Terry Stacey
vágó: Sabine Hoffman, Michael Taylor
zene: Ed Shearmur
szereplők: Michael Shannon, Kevin Spacey, Alex Pettyfer, Johnny Knoxville
Cinefest, Miskolc

Érdekes lábjegyzet a rock and roll- és a történelemkönyvekben, hogy az Egyesült Államok elnöke és az Egyesült Államok királya 1970. december 21-én találkozott a Fehér Házban. Elvis, aki már kisgyerekként is rendőr szeretett volna lenni, a szórakoztatóiparba beépülő kábítószerügynökként akarta szolgálni a hazáját, a drogellenes háborúját tervezgető Nixon pedig megszimatolta a jó reklámot, és napirendjét felülírva az Ovális Irodában fogadta a szupersztárt.

Liza Johnson jó érzékkel látta meg a szituációban rejlő abszurdot, és filmjét a hírnév jellemtorzító hatásairól szóló szatíraként rendezte meg. Ártatlan vígjáték az Elvis és Nixon, ami alig tesz többet annál, minthogy kellemesen fekete humorral képzeli el a két híresség találkozóját, mégis rátapint a politika és a szórakoztatóipar összemosódásának egyik origópontjára (tíz évvel járunk azelőtt, hogy egy hollywoodi színészt válasszanak meg az Egyesült Államok elnökének), és jót nevet az azóta valóban nevetséges méreteket öltő celebkultuszon.

A rendező legmerészebb, vagy mondjuk úgy, egyetlen merész húzása, hogy szembemegy a hollywoodi trenddel, és nem olyan színészeket választ a főszerepekre, akik fizikai hasonlóságukkal azonnal megteremtenék a valóság illúzióját. Míg nemrég Daniel Day-Lewis szinte eltűnt Lincoln szerepében, és ezt az Akadémia egy Oscar-szoborral honorálta, addig Michael Shannon és Kevin Spacey látványosan nem oldódnak fel Elvis Presley és Richard Nixon karakterében – mégis megragadják a figurák leglényegét.

Különösen Michael Shannon volt tökéletes választás a szerepre, aki egyáltalán nem hasonlít a jó svádájú Elvisre. Shannon fizimiskájának köszönhetően különcöket, kívülállókat, rosszfiúkat szokott játszani, de ebben a filmben a világ egyik legnépszerűbb sztárját, a milliók által imádott, de akkoriban éppen átalakulóban lévő Elvist kellett életre keltenie. Azt, aki a hatvanas évek végén hosszú mélyrepülés után feltámasztotta karrierjét, és megvillantott valamit húszas éveinek sármos, kirobbanó Presley-jéből – és aki pár év múlva túlhízott, motyogó, leépült matuzsálemként sokkolta közönségét. És persze azt az infantilis, önző, szeszélyes óriásbébit is, akinek tévképzeteit annyira támogatta igenemberekből álló baráti és rokoni köre, hogy egy hirtelen ötlettől vezérelve odasétált a Fehér Ház bejáratához, és levelet küldött Nixonnak, amiben arra kéri, nevezze ki a Kábítószerellenes Hivatal (DEA) ügynökének, hadd épüljön be titkosügynökként (!) a hippik és a zenészek közé. (Elvis persze lehet, mégsem volt annyira flúgos, mint amennyire a filmből tűnik: felesége, Priscilla Presley szerint azért akarta megszerezni a kábítószerügynöki jelvényt, hogy az utazásai során ne vegzálják a drogok és a gyógyszerek miatt.)

Az Elvis és Nixon Elvise gazdag, sokrétű karakter, tankönyvbe illő, pszichológiai eset, akit régóta vakít a reflektorfény, ezért különösen laza kapcsolatot ápol a valósággal. Ugyanakkor tragikus figura, aki egy-egy pillanatban tisztán látja a helyzetét. Érzékeli, hogy az imidzse és a hírneve miatt mások már nem látják benne az embert, és csak a legrégebbi barátai képesek normálisan viselkedni a közelében. A film megpróbál benézni az Elvisről régóta keringő karikatúrák mögé, és felvillantani valamit a belső életéből – kevés sikerrel. Shannon egy tükör előtti monológjában megfogalmaz valamit a sztár szerepkényszeréről, aki halva született ikertestvéréről készül mesélni Nixonnak, de az elnöki irodában már csak a celebet játssza. Ám hiába jól eltalált ez a jelenet, a szűk játékidő és a szatirikus hangnem nem enged közel Elvishez, az emberhez, a nevettetés mellett nem jut elég idő a drámára. A film egyik fő konfliktusa is elnagyolt marad, Johnson ugyanis nem magyarázza meg, hogyan tudnak Elvis manírjai és szolid őrülete ellenére is barátok maradni Jerry-vel, akit a végletekig kihasznál, ezért nehéz átérezni a film egyik fő konfliktusának tétjét, hogy vajon haza tud-e érni időben az elhúzódó találkozóról Jerry és megkérni a barátnője kezét.

Nixonnak, szemben Ron Howard drámaibb Frost/Nixon c. filmjével, ami a Watergate-botrányba belebukó elnök szellemi örökségéről szól, itt csak a másodhegedűs szerepe jut. Kevin Spacey tökéletesen kelti életre a maradi elnököt a maga hajlott tartásával, rozsdás hangjával, és sótlan modorával, de a Watergate-botrány előtt játszódó film nem foglalkozik se Nixon politikájával, se a politikust a vietnámi háború kapcsán már akkor is terhelő morális dilemmákkal. Benne a rendező csak a popkultúrát a maga oldalára állító Ronald Reagan előképét látja meg – ahogy Elvisében az egyik kezével tízezres napszemüvegét igazgató, másikkal az afrikai szegénységet megoldó Bonóét.

Az Elvis és Nixon csúcspontja a két címszereplő találkozása, ami során az addig döcögő film életre kel és brillírozni kezd. Jutalomjáték ez a két színésznek, akik a legutolsó csepp abszurdot is kifacsarják a két híresség udvarias péniszméricskéléséből. De alig telik el pár perc, és gracelandi birtok és a Fehér Ház összehasonlításától eljutnak annak boncolgatásáig, hogyan szolgálja John Lennon a kommunizmust, Johnson pedig tétet adhat a film koromfekete humorának, és vázolhatja, hogyan is működik a nacionalista kirekesztés logikája. Ezért is kár, hogy a rendező ezen a ponton puszta pojácának ábrázolja Elvist, aki bármire hajlandó, hogy a legértékesebb darabbal bővítse jelvénygyűjteményét. Elvis ugyanis pár nappal később az FBI igazgatóhelyettesének önként ajánlkozott, hogy jelenti – besúgja – drogfogyasztó művésztársait. Az az Elvis, aki maga is gyógyszerek és kábítószerek rabja volt, és aki vélhetően Nixonnal folytatott találkozó előtt is beszedett valamit, és a beszélgetés alatt végig kiütés, viszketés gyötörte.

Johnson tehát tartózkodik attól, hogy az énekes és a politikus jellemének mélyebb ellentmondásait, de akár csak Elvis drogfogyasztási szokásait a maga valójukban szatíra tárgyává tegye. Filmje szigorúan a felszínen marad, de ott lecsapja a magas labdákat. A történelem lábjegyzetéhez írt lábjegyzet csupán az Elvis és Nixon, egy pimf kis vígjáték, amely mégis tökéletesen elszórakoztat nyolcvanpár percen keresztül, mert egy pillanatra sem hagyja, hogy elvakítsa a tekintélytisztelet.

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322